● news.bsdnet.hu

Az Óbudai Egyetem „MI lesz velünk”  podcastjének vendégeként L. Simon László kettős érzéseiről beszélt az AI-jal kapcsolatban. Régóta science fiction-rajongóként a disztopikus jövőképek mély nyomot hagytak benne: mint mondta, a „terminátor-effektus” máig hat rá. Félelme nem kulturális természetű, sokkal inkább azoktól a helyzetektől tart, amelyekben a gép felülírhatja az emberi döntéseket, például egy repülőgép vagy egy lélegeztetőgép irányításánál. Ugyanakkor a mindennapi gyakorlatban rendkívül pozitívan éli meg az eszközök használatát. Az író szerint a ChatGPT irodalmi kérdésekben időnként megdöbbentő magabiztossággal állít valótlanságot. Egykori Nyugat-kutatóként azonnal kiszúrta, amikor a chatbot egy nem létező, pontos hivatkozással ellátott Kosztolányi-írásra utalt. A jelenség, amelyet hallucinációnak neveznek, abból fakad, hogy a nyelvi modellek statisztikai mintázatok alapján akkor is válaszolnak, ha nincs mögöttük tudás. Az ilyen kitalált hivatkozások már a bíróságokon is gondot okoznak . Az író szerint azok munkája, akik valódi tehetséggel hoznak létre kézzel valamit, megfelelő igazolással felértékelődhet: Most már nem csak az lesz a kérdés, hogy ki a művész, nem csak az eredeti igazolása lesz kérdés, hanem az is, hogy az alkotás valóban emberi alkotás-e, valóban emberi kéz csinálta-e meg a művet. A forgatókönyvírásban a gép kiváló partner lehet, a dramaturg egyedi emberi rálátását viszont félti az író. Külön kitért a szinkronszakma kiszolgáltatottságára, amelyet a mesterséges intelligencia már most fenyegetéssel sújt, és amelyhez hasonlóan a stúdiók a vizuális effekteknél is generatív eszközöket vetnek be. „A szinkronszínészek léte az nagyon kérdéses, ami egyébként egy egzisztenciális problémát valóban fölvet” – fogalmazott. Elképzelhetőnek tartja, hogy akár elhunyt színészek hangján is tud majd szinkronizálni az AI, viszont ezt egyben furcsának is gondolja, mivel tudni fogjuk, hogy az a színész már nem él. Zárásként az író Harari nyomán arról beszélt, hogy a technológia és az emberi test összekapcsolódását nem lehet majd megállítani, a korlátokat pedig nem a technológia, hanem etikai döntések jelölik ki. Komoly kockázatként említette, hogy a fiatalok egy része már most többet beszélget a géppel, mint a kortársaival, és egyre több a virtuális partnerhez fűződő érzelmi kötődés. Az író szerint a társas igények gépi pótlása a nyugati társadalmak amúgy is alacsony önreprodukciós képességére lehet rossz hatással.