● news.bsdnet.hu

Milyen különös, Amrita Sher-Gil Budapesten, a Szilágyi Dezső téren született, szinte szomszédok lehettünk volna, ha nem hal meg tragikusan fiatalon, 1941-ben. Minden idők legzseniálisabb indiai festőnője egy pandzsábi szikh arisztokrata, bizonyos Umrao Singh Sher-Gil Majithia és egy magyar-zsidó operaénekesnő, Gottesman Mária-Antónia lányaként született 1913-ban. Születésekor Dalma-Amritának keresztelték, később csak az Amrita nevet használta. A kislány szülei 1912-ben az akkor még egységes Indiához (ma Pakisztánhoz) tartozó Lahore-ban találkoztak, ahol az énekesnő egy brit arisztokrata társalkodónőjeként járt. A találkozásból szerelem, majd kislány született, aztán hamarosan még egy. A család az első világháború végéig Budapesten élt. Amrita egyébként a neves orientalista Baktay Ervinnek, a Káma-Szútra magyarra fordítójának volt az unokahúga. A család 1921-ben az észak-indiai Shimlába költözött, amely akkoriban Brit-India nyári fővárosa volt a viszonylag kellemes, a delhinél hűvösebb éghajlat miatt. Itt figyelt fel Baktay Ervin az akkor 8 éves kislány kirobbanó tehetségére. Amritáék 1924-ben egy időre Olaszországba költöztek, a lány a firenzei Santa Annunziata képzőművészeti iskolába járt, egy évre rá azonban visszatértek Indiába. 1929-ben az akkor már 16 éves Amrita és anyja újra átutaztak Európába, ezúttal Párizsba. Amrita az École des Beaux-Arts hallgatója lett, és olyan óriások gyakoroltak rá hatást, mint Amedeo Modigliani, Paul Cézanne és Paul Gauguin. 1931-ben Amrita Yusuf Ali Khan jegyese lett, de hamarosan felbomlott az eljegyzés, mert kiderült, hogy a 18 éves lánynak másokkal is volt afférja, köztük hölgyekkel is. A kalandok egyik férfiszereplője Egan Viktor magyar orvos volt, Amrita első unokatestvére, és későbbi férje. Amrita első, 1936-ig, 24 éves koráig terjedő korszakát alapjaiban a posztimpresszionizmus jellemzi. Azok az önarcképei, amelyekről hamarosan szó lesz, és amelyek Új-Delhiben, a Modern Művészetek Nemzeti Galériájában találhatók, ugyancsak ebben az időszakban, Párizsban készültek, és érdekes módon a nagybányai festők (Ferenczy Károly, Boromisza Tibor, Ziffer Sándor) hatását is mutatják. Olyannyira elismerték művészetét, hogy 1933-ban bebocsátást nyert a Grand Salonba, a legfiatalabb tagként és egyetlen nőként. 1937-től kezdve Amrita egyre többet tartózkodott Indiában, járta a hatalmas országot, és a klasszikus indiai stílus hatása alá került. Ekkor, 1937-ben festette A történetmesélő  (The Story Teller) című képét, amit 2023-ban átszámítva 7,45 millió dollárért adtak el egy aukción, és ezzel minden idők legdrágább indiai festménye lett. Ekkor már azt írta egy levelében: Csak Indiában tudok festeni. Európa Picassóé, Matisse-é, Braque-é. India viszont csak az enyém. 1938-ban hozzáment Egan Viktorhoz. Sarayában, Uttar Pradesh államban telepedtek le. Egan egyébként többször is abortuszt végzett Amritán – még mielőtt egybekeltek volna –, és a házaséletük sem volt problémamentes. Ebből a korszakából érezhető a képein a két Tagore, a Nobel-díjas Rabindranath és Abanindranath hatása, akik a Bengáli Iskola kezdeményezői voltak. A liberális gondolkodású Amrita vonzódott Mahatma Gandhi filozófiájához, és szoros kapcsolatot ápolt Dzsaváharlál Nehruval, az 1947-ben függetlenné váló ország későbbi első miniszterelnökével. Nehrut elvarázsolta Amrita szépsége és tehetsége, olyannyira, hogy 1940 októberében meglátogatta a fiatalasszonyt Sarayában. (Még előzőleg, 1937-ben elment Amrita kiállítására Delhibe, megtekintette a festményeit, amelyek lenyűgözték az államférfit.) Érdekes módon azonban a művész egyetlen portrét sem festett Nehruról, különös okból: túlságosan jóképűnek találta. Ennek ellenére – vagy éppen ezért – sokáig leveleztek, de a leveleket Amrita szülei elégették, amikor lányuk Budapestre utazott, hogy egybekeljen Egannal. A házaspár 1941-ben Lahore-ba költözött, abba a városba, amelyet aztán Amrita már sohasem tudott elhagyni. Nem, mert 1941. december 5-én kómába esett, és éjfél tájban meghalt. Halálát nyolcvanöt éve rejtélyek és szóbeszédek övezik. A legvalószínűbb verzió, hogy terhes volt, és férje abortuszt hajtott végre rajta, aminek hashártyagyulladás lett a vége, és ebbe halt bele. Az anya, Mária Antónia ezzel szemben azzal vádolta Amrita férjét, hogy megölte feleségét. Akárhogy is, december 6-án Nagy-Britannia, azaz a Brit Birodalom hadat üzent Magyarországnak, és Egan Viktort, mint ellenséges ország állampolgárát, internálták. Amrita földi maradványait egy nappal később, december 7-én Lahore-ban elhamvasztották, így már sohasem tudjuk meg, mi okozta a halálát. Megbocsáthatatlan bűn lenne az újságíró részéről, ha Új-Delhiben tartózkodván nem látogatna el a Modern Művészetek Nemzeti Galériájába. Pláne, hogy a képtár tuk-tukkal öt percre van szállodánktól, a The Oberoitól. Igazság szerint el akartam sétálni a múzeumig, de ebben a pokoli hőségben inkább a háromkerekű alkalmatosságot választottam. Negyedórával a tíz órai nyitás előtt érkeztem, három orvostanhallgató lánnyal ütöttem el az időt. Nagy meglepetésemre egyikük sem hallott Amrita Sher-Gilről, de amikor tíz órakor beléptünk a kapun, önfeledt kiselőadásom hatására azonnal elkezdték keresni a művész festményeit. Annyit azért megjegyeznék, hogy ezek az indiaiak szemérmetlenül „lehúzzák” a művészetkedvelő érdeklődőt. Kemény húsz rúpiába, átszámítva 66 forintba került a belépő. Amrita szobája a második szinten található, tizenöt festménye látható. Jobbára önarcképek, egyik varázslatosabb, mint a másik, felfedezhető rajtuk a nagybányai festők hatása. Vannak kései képei is, ezekre már a tradicionális indiai stílus hatott. A leghíresebb festménye, A történetmesélő nincs itt, nem is lehet, az ugyanis 2023. szeptember 16-án elkelt a Saffronart Evening Sale nevű aukción, amit – ilyen nincs, és mégis van – a The Oberoiban tartottak. Abban a hotelben, ahol mi is lakunk. A történetmesélő egyike Amrita nem túl nagyszámú plein air festményeinek. A képet nagybátyja sarayai (Uttar Pradesh állam) birtokán festette 1937-ben, nem sokkal azok után, hogy visszatért Európából. Rövid élete során száznál alig több képet festett, ez a viszonylagos ritkaság is árfelhajtó tényező Amrita Sher-Gil esetében. A festményt 1937. november 21. és 27. között mutatták be először Lahore-ban, a Faletti's Hotelben rendezett kiállításon, ahol Amrita 33 képpel jelentkezett. A kép azon melegében el is kelt, egy Badruddin Faiz Tyabji nevű dúsgazdag férfi vásárolta meg. Nyolcvanhat évvel később a Saffronart árverésén, ahogy említettük, 7,45 millió dollárnál koppant a kalapács. Ne de térjünk vissza térben és időben is a National Gallery of Modern Art múzeumába, napjainkba. Miután egy órán keresztül elmerültem a tizenöt Amrita-remekmű csodálatába, lementem a földszinti ajándékboltba, és kellemes meglepetésemre az elárusító hölgy rámutatott két tasakra, amelyek hat-hat, tehát összesen tizenkettő, nagyméretű, 60x30 centis Sher-Gil-nyomatot tartalmaztak, azokból a festményekből, amelyek ugyanitt vannak kiállítva. Félve érdeklődtem a nyomatok áráról, tudván, hogy mennyibe kerülnek ezek nálunk vagy más európai múzeumokban. A tizenkét print hatszáz rúpia. – közölte a hölgy, mire én röpke fejszámolás után megállapítottam, hogy az mindösszesen hat eurónak felel meg. Amrita Sher-Gil, Self portrait in green, 1934 #WomensArt pic.twitter.com/u5UQkFgVP9 Még szép, hogy azonnal kifizettem, majd sietve távoztam, mielőtt az ajándékbolt alkalmazottja rájönne, hogy talán téves összeget adott meg. Hat euróba ugyanis egyszerűen nem kerülhet tizenkét pompás Amrita-nyomat. Attól a festőtől, akit a szembeötlő hasonlóság okán az indiai Frida Kahlónak is neveznek. (Borítókép:  Modern Művészetek Nemzeti Galériája . Gáll András / Index)