● news.bsdnet.hu

Miközben a legtöbb embernek a tavasz és a kora nyár a természet újjászületését jelenti, az állatvédők számára ez az időszak egy másik, jóval kevésbé derűs jelenséget is előtérbe helyez. Évről évre reflektorfénybe kerül ugyanis a kotorékozás, vagyis az a vadászati módszer, amely során speciálisan kiképzett kutyákat küldenek föld alatti üregekbe, hogy kiűzzék vagy elfogják az ott élő vadállatokat. A gyakorlat elsősorban a rókákat érinti, de borzokkal, sakálokkal és más üreglakó fajokkal is előfordulhatnak összecsapások. A módszer azonban régóta heves viták kereszttüzében áll. A vadászok hagyományos és szükséges vadgazdálkodási eszközként tekintenek rá, míg az állatvédők szerint olyan gyakorlatról van szó, amely jelentős szenvedést okoz mind a vadállatoknak, mind az erre használt kutyáknak. A témáról Kurunczi Norberttel, a Rókales Alapítvány elnökével beszélgettünk, aki évek óta kampányol és harcol az állatkínzó módszer megszüntetéséért. A kotorékozás kapcsán sokan csak annyit tudnak – vagy még annyit sem –, hogy kutyákat küldenek rókalyukakba a vad elejtése érdekében, a valóság azonban ennél jóval összetettebb. Kurunczi Norbert szerint a vadászok gyakran egy hagyományos, történelmi gyökerekkel rendelkező vadászati módszerként mutatják be a kotorékozást, amely generációk óta része a magyar vadászkultúrának. A gyakorlat lényege, hogy az erre a célra tenyésztett és kiképzett kutyákat beengedik a rókák vagy borzok föld alatti járatrendszerébe. Ezek a kotorékok gyakran összetett üreghálózatok, több kijárattal, különböző kamrákkal és katlanokkal, a kutyák feladata pedig hivatalosan az, hogy kiűzzék az állatot a felszínre, ahol a vadász elejtheti azt. Az állatvédők szerint azonban a gyakorlatban ennél sokkal többről van szó. Kurunczi Norbert úgyanis úgy látja, hogy a föld alatt rendszeresen alakulnak ki közvetlen összecsapások a kutyák és a vadállatok között – különösen igaz ez a kölyöknevelési időszakban, amikor az anyák ösztönösen védelmezik az utódaikat. „A kotorékozás a vadászok szerint egy hagyományos, régmúltra visszavezethető vadászmódszer. Egyébként a Vukban is már benne volt a kotorékozás, ahol a kutyákat ugye a rókavárba beeresztik, akik a rókát vagy menekülésre kényszerítik, vagy pedig ott, a kotorékban harc alakul ki közöttük”. Kétfajta időpontban van kotorékozás. Az egyik az, amikor még vemhes a szuka, tehát nem fialt le. Ilyenkor a legtöbbször megpróbál kiugrani a róka, és lelövik a kotorékok bejáratánál, vagy amennyiben több kutyát engednek be, akkor harc alakul ki. Amikor a szuka viszont már lekölykedzett, és a kölykei is ott vannak, akkor nem hagyja hátra a kölyköket, sőt erőteljesebben védi is őket, ezért szinte elkerülhetetlen az, hogy harcoljon a kutyákkal. Ebben pedig mind a róka, mind a kutya komoly sérülést szenvedhet – magyarázta Kurunczi. A Rókales Alapítvány vezetője szerint ilyenkor sok esetben az állatok kínszenvedésével és pusztulásával végződik a találkozás. Az állatvédő és társai fejében emiatt három kiemelt célt is megfogalmazott: a kotorékozás megszüntetését, az ölőcsapdák betiltását, valamint egy olyan védett időablak bevezetését, amely alatt a rókák a kölyöknevelési időszakban nem lennének vadászhatók. Az alapítvány elnöke szerint különösen problémás, hogy a róka jelenleg az év szinte bármely időszakában vadászható, és a kölyökállatok sem élveznek olyan védelmet, mint számos más vadfaj esetében. Miközben több vadon élő állatnál létezik kíméleti vagy védett időszak, a rókák esetében ilyen korlátozás jelenleg nincs. Az alapítvány szerint éppen ezért előfordulhat, hogy olyan kölykök is áldozatul esnek a vadászatnak vagy éppen a kotorékozásnak, amelyek még életük első heteiben járnak csak. A kotorékozás körüli vita persze nem csupán etikai kérdésekről szól, az alapítvány szerint pedig a módszer jogi háttere is rendkívül problémás. Kurunczi Norbert és az alapítvány jogi képviselői évek óta azt az álláspontot képviselik, hogy a kotorékozás nincs egyértelműen nevesítve a vadászati törvényben mint elfogadott vadászati módszer. Bár a törvény tartalmaz utalásokat például a kotorékebek alkalmassági vizsgájára, magát a vadászati eljárást nem sorolja fel a hivatalosan meghatározott módszerek között. Az alapítvány vezetője szerint ebből fakad a jelenlegi helyzet egyik legnagyobb ellentmondása is, hiszen sokan azzal érvelnek, hogy a kotorékozás nincs tiltva, ám szerinte ez önmagában nem jelenti azt, hogy automatikusan jogszerűnek is tekinthető. Ez egy elfogadott dolog szerintük, viszont a magyar vadgazdálkodási és vadásztörvényben nincs benne a kotorékozás mint elfogadott módszer. A kotorékebekre van utalás, de nem tartalmazza eszközként a kotorékebet, se pedig módszerként a kotorékozást. Az én, illetve a jogi képviselőim álláspontja szerint ez egy jogilag nem létező vadászmódszer, mégha nincs is kifejezetten tiltva.  Erre mondják mindig a vadászok: »Dehát nincs tiltva a kotorékozás, nincs itt semmi látnivaló«. Mi meg azt mondjuk, hogy a kézigránát, a dobócsillag, meg a vállról indítható rakéta sincs tiltva, hiszen nincsen a tiltott eszközöknél fölsorolva, viszont azért, mert nincs tiltva, attól még a használata nem legális, ha nincsen pontosan rögzítve a törvényben – tette hozzá a rókamentő. A szervezet az elmúlt évek során számos feljelentést tett állatkínzás és tiltott állatviadal gyanúja miatt, több ügyben pedig jelenleg is hatósági vizsgálatok zajlanak. Ez főként annak köszönhető, hogy a közösségi médiában és különböző vadászcsoportokban korábban nagy számban jelentek meg olyan felvételek és beszámolók, amelyek a kotorékozás során történt összecsapásokat mutatták be. Kurunczi Norbert szerint ezekben a posztokban sokszor részletesen leírták, hogyan fogta meg a kutya a rókát, milyen sérülései keletkeztek, vagy hogyan zajlott az üldözés a föld alatt. Az alapítvány ezeket a tartalmakat archiválta, és több esetben ezek képezték a feljelentések alapját. Az elnök ugyanakkor azt mondja, hogy az elmúlt két évben érezhetően megváltozott a kotorékos vadászok kommunikációja. Mióta ugyanis a kotorékozás országos figyelmet kapott és több eljárás is indult, a vadászok sokkal gyakrabban hangsúlyozzák, hogy a kutyák csupán kiugrasztják a vadat és nem kerülnek velük összetűzésbe. Holott továbbra is temérdek oldalon és csoportban jelennek meg kotorékos fotók, amelyek nem éppen erről tanúskodnak... Rókales (@rokales) által megosztott bejegyzés Emiatt a Rókales Alapítvány egy petíciót is elindított ( ide kattintva tölthető ki – a szerk.), aminek az egyik legfontosabb üzenete, hogy a kotorékozás nem kizárólag a vadállatok szempontjából aggályos. Kurunczi Norbert külön is kihangsúlyozta, hogy az erre használt kutyák is jelentős kockázatnak vannak kitéve. A föld alatti járatokban kialakuló összecsapások során súlyos sérüléseket szenvedhetnek, különösen akkor, ha borzzal vagy védekező anyarókával kerülnek szembe. Az alapítvány vezetője szerint „nehezen összeegyeztethető a felelős állattartás elvével, hogy egy kutyát tudatosan olyan helyzetbe küldjön a gazdája, ahol komoly sérülések érhetik”. Éppen ezért több kutyamentő szervezet és állatvédő egyesület is csatlakozott a kampányukhoz. Kurunczi Norbert szerint a kotorékozás betiltását kizárólag a vadászati törvény módosításával lehetne elérni, ugyanakkor úgy véli, maga a módszer természetéből fakadóan sem válhatna olyan gyakorlattá, amely kizárná az állatok közötti erőszakos összecsapásokat, aminek a legfőbb oka az, hogy továbbra is vitatható az, hogy ezeket a kutyákat ugrasztásra, vagy éppen gyilkolásra, támadásra képezték ki. Megfogalmazása szerint ezek a kutyák évszázadok óta kifejezetten erre a munkára lettek tenyésztve, vagyis arra, hogy a kotorékban felkutassák a vadat, szembeszálljanak vele és szükség esetén harcba bocsátkozzanak. „Hiába mondják azt, hogy ezek a kutyák csak ugrasztják a vadat, ez nem igaz, hiszen erre lettek kitenyésztve. Arra, hogy harcoljanak, hogy öljenek. Munkakutyák. Kifejezetten van egy kotorék vizsga, és műkotorék versenyek is. A versenyeken és a vizsgákon már annyit sikerült elérni, hogy legalább van egy acélrács a róka és a kutya között. Ott tesztelik azt, hogy a kutya milyen gyorsan tud egy földalatti alagútban a rókához odaérni, és mennyire tudna rajta fogást találni. Mi ezért is fölemeltük a szavunkat anno, és pár évvel ezelőtt már meglépték, hogy a versenyeken vagy vizsgákon nem foghatják meg a rókát, hanem a rókát három kutya után ki kell cserélni a ketrecben is, mert akkora idegösszeroppanást kapnak az őket ért stressztől. Gondoljunk bele, nem tud elmenekülni, egy ládában van, és ráront három kutya egymás után” – magyarázta. Kurunczi Norbert szerint azonban a probléma nem ér véget a hivatalos vizsgáknál. Állítása szerint a vadászok egy része ugyanis ma is tart otthon rókákat – kölyköket és felnőtt egyedeket egyaránt – kutyák betanítása céljából. Elmondása alapján maga is több tucat rókát mentett ki ilyen helyzetekből. Felidézte, hogy vadásznak adta ki magát különböző internetes csoportokban, ahol kölyökrókákat kínáltak eladásra kutyák gyakorlatoztatásához. Előfordult, hogy egyetlen kölyökért 25-30 ezer forintot fizetett, kizárólag azért, hogy az állatot ne kiképzésre használják, amely végén általában elpusztulnak ezek az egyedek. Az alapítvány vezetője szerint az interneten korábban nyíltan is találkozni lehetett olyan hirdetésekkel, amelyekben kölyökrókákat kínáltak vadászoknak vagy kutyatartóknak. Mint mondta, több alkalommal személyesen is felvette a kapcsolatot az eladókkal, akik sokszor nem is értették, hogy milyen problémát jelenthet egy vadon élő állat ilyen célú tartása vagy értékesítése. „Különösen aggályos, hogy miközben a vadon élő állatok tartása és kereskedelme szigorú szabályokhoz kötött, egyes esetekben mégis természetesnek tűnt az érintettek számára, hogy befogott kölyökrókákat adjanak tovább kutyák betanítására”. Rókales (@rokales) által megosztott bejegyzés Az állatvédő azt is hangsúlyozta, hogy a kotorékozás körüli vita nem csupán néhány elszigetelt esetről szól. A minden évben kiadott Vadászévkönyv adatai alapján az elmúlt vadászidényben több mint 12 ezer rókát és borzot ejtettek el kotorékozással. Becslése szerint még akkor is több ezer olyan esetet kapnánk, ahol közvetlen kontaktus alakult ki kutya és vadállat között, ha a hivatalos számoknak csak egy töredékét vesszük alapul. A fentiek fényében persze nehezen hihető, hogy egy olyan kutya, amelyet kifejezetten erre a feladatra tenyésztettek és képeztek ki, a föld alatt minden esetben elkerülné a konfliktust. Úgy látja, különösen a kölykeit védő anyák esetében szinte elkerülhetetlen az összecsapás. „Én 800 valahány rókát mentettem már életemben, és egy keményebb rókát még egy hordozóból is nehéz kihúzni nekem kesztyűvel, nemhogy egy kisebb termetű kutyának, aki fogást próbál találni rajta. Ez egy komoly harc, egy komoly sérülésekkel járó állatviadal, ami a kotorékokban zajlik. Szerencsére amióta mi két és fél éve harcolunk ez ellen, rengeteg feljelentés történt, és országos hírt kapott az ügyünk többször is. Ez a küzdelem pedig most van a csúcson, már ott vannak az országgyűlési képviselőknél is az anyagaink”. A vita egyik legfontosabb és legalapvetőbb kérdése mégis az, hogy szükség van-e egyáltalán a jelenlegi mértékű rókagyérítésre. Ezt a kérdést persze nem érzelmi, hanem tudományos alapon kellene megvizsgálni. Bár a vadászati oldal rendszeresen hivatkozik a rókák által okozott károkra, az alapítvány úgy véli, hogy az ökológiai szerepüket gyakran alábecsülik. A róka ugyanis fontos ragadozóként szabályozza a rágcsálóállományt, különösen a mezőgazdasági területeken. Emellett jelentős szerepet játszik az elhullott állatok eltakarításában is, így természetes „hulladékkezelőként” működik az ökoszisztémában. Az alapítvány vezetője arra is felhívta a figyelmet, hogy évente mintegy 91 ezer róka kerül kilövésre Magyarországon. A kotorékozással elejtett állatok száma ennek ugyan csupán néhány százaléka, ezért szerinte a módszer megszüntetése nem veszélyeztetné a vadgazdálkodás céljait. „De hiszen veszettséget terjesztenek!” – vetheti fel ezen a ponton az olvasó a rókákkal kapcsolatban sűrűn emlegetett régi mítoszt, Kurunczi Norbert szerint azonban ennél jóval árnyaltabb a helyzet. „Tudni kell, hogy a veszett egyedek az elmúlt 5-10 évben már csak az ukrán határszélen vannak, tehát ki lehet mondani, hogy Magyarország szinte teljesen veszettségmentesített. Ott a határszél 30-50 kilométeres körzetében, Kisvárda környékén bukkan fel egy-egy példány. A Dunántúlon viszont több mint 10 éve nem volt veszett róka, emiatt pesdig nagyon sok helyet már nem is vakcináznak. A vadászok által kreált indokok tehát egyrészt túlzóak, másrészt falsok” – emelte ki. Ez pedig még nem minden, ugyanis annak ellenére, hogy a problémát a vadgazdálkodók oldaláról is meg kellene vizsgálni, hogy mekkora populációra van szükség, vagy éppen milyen gyérítés lenne elengedhetetlen, a rókák kilövéséért komoly árat is fizethetünk. És sajnos nem úgy. A róka egy olyan ragadozó, hogy minél inkább gyérítik a vadállományt egy adott területen, annál többet fog fialni oda egy szuka. Magyarán egy olyan területen, ahol békén van hagyva a róka, ott 3-5 a kölyökszám van egy alomban. Egy olyan területen viszont, ahol nagy számban kilövik a rókákat, ott ez felmehet 8-11 kölyökre is almonként. A természet végzi a dolgát. A galandférges rókák szintén beköltöznek a szűz területekre a kilőtt rókák helyére, így beviszik oda a fertőzést, ezért mindenképpen meg kell azt vizsgálni, hogy a rókagyérítés ténylegesen szükséges-e ekkora példányszámban, hiszen komoly közegészségügyi problémához is vezethet – hangsúlyozta. A beszélgetés során szóba került egy másik látványos jelenség, a rókák városi térhódítása is. Kurunczi Norbert több száz mentés tapasztalatára alapozva úgy látja, hogy a rókák rendkívül gyorsan alkalmazkodnak az ember által átalakított környezethez. Az új lakóparkok, az élőhelyek csökkenése és a könnyen hozzáférhető táplálékforrások egyaránt hozzájárulnak ahhoz, hogy egyre több róka jelenjen meg lakott területeken. Tapasztalatai szerint a fiatal állatok különösen kíváncsiak. Egyre gyakrabban fordul elő, hogy kölyökrókák építkezések, vasútállomások vagy lakóövezetek közelében jelennek meg, és szinte semmilyen félelmet nem mutatnak az emberekkel szemben. Szerinte ez részben a környezethez való alkalmazkodás eredménye, ugyanakkor egyre több szakember vizsgálja azt is, hogy hosszabb távon viselkedésbeli és akár genetikai változások is megfigyelhetők lehetnek a városi rókapopulációknál. Rókales (@rokales) által megosztott bejegyzés Egy biztos, a rókaállomány szabályozásáról lehet és kell is szakmai vitát folytatni, de a módszereket ugyanúgy felül kell vizsgálni, ahogyan az élet más területein is megtörtént az elmúlt évszázadok során. „Nem lehet hagyományos módszerekre hivatkozva elkövetni állatkínzást, hiszen akkor hagyományos módszer lenne még mindig a boszorkányégetés, meg a kerékbetörés is. Viszont ha a középkori hagyományos módszereket az ember el tudta felejteni, akkor a vadászatban is próbáljuk meg túltenni magunkat, és elfelejteni végre az állatkínzással egybekötött vadászati módszereket”. Az alapítvány ezért továbbra is azt szeretné elérni, hogy a kotorékozás és az ölőcsapdák alkalmazása kikerüljön a vadgazdálkodás eszköztárából, és a kérdést tudományos, jogi és állatvédelmi szempontok alapján vizsgálják újra – egészen addig, amíg meg nem szűnik az állatkínzás. (Borítókép: Rókamama és kölykei a kotorék bejáratánál. Fotó: MriyaWildlife / Getty Images Hungary) Klímaváltozás, környezettudatosság, fenntartható jövő. Ezek nem csak trendi hívószavak, hanem a közös valóság, amiben mindannyian élünk. A Zöld Indexen mi is kiemelt figyelemmel foglalkozunk ezekkel a témákkal. Ha te is fontosnak tartod, hogy azoknak is élhető bolygójuk legyen, akik ma születnek, csatlakozz hozzánk a Zöld Indexen.