● news.bsdnet.hu

Ülünk a nagykörűi Tisza-parton a fotós kollégával. A mederben alig van víz, széles homokpadok nyúlnak be majdnem a folyó közepéig. Ilyenkor, június elején ez nem szokványos kép. Legalábbis korábban nem volt szokványos. A víz eltűnni látszik a tájból. Balogh Péter geográfus gazdálkodóra várunk, aki jelezte, hogy kicsit késni fog, mert valami sürgős elintéznivalója akadt a birtokán. Aztán megérkezik, és a magas nyárfák árnyékában beszélgetünk a táj eredeti jelentéséről, a természettől való elszakadtságunkról és arról, hogy a vonat, amelyen az emberiség ül, nem jó irányba megy. Geográfus és gazdálkodó. Nagykörűben él huszonöt éve, mintegy negyven hektáron folytat hagyományos gazdálkodást, ami elsősorban a szikes gyepeken és a Tisza hullámterében való legeltetést jelenti. Immár két évtizede tart előadásokat, publikál a tájgazdálkodás tárgykörében. A Vízválasztó Mozgalom egyik alapítója. Előadásainak és munkásságának lényege az emlékeztetés a helyes vízgazdálkodás szükségességére, a víz eredendő helyének biztosítása, ami által helyre állíthatók a táj természetes működési folyamatai. Hogyan indult a története, miként került kapcsolatba a tájjal, a folyóval? Azzal kezdődött, hogy a Tisza ártere volt a játszóterem Szolnok alatt. Szociográfiai értelemben egy faluban nőttem fel, egy szocialista nagyvállalat lakótelepén, ahol ötszáz fő élt egy fallal körülvett óriási parkban, a Tisza gátja mellett. Kamasz­koromtól sokat túráztam, teljesítménytúrákat szerveztünk, 17 éves koromban be­fejeztem az Országos Kéktúrát, aztán mentünk a magasabb hegyekbe. Tizenkilenc éves koromban megmásztam a Mont Blanc-t: nulla forintból, stoppal mentünk ki. Csavargás az Alpokban – a klasszikus úti regény címe és programja szerint. Télen kárpáti gerinctúrákat szerveztünk, akkor még üresek voltak a hegyek, nem volt a mostani infrastruktúra és tömegturizmus. A természettől magától tanultunk, az eredendő forrásból. Persze az egyetemen is sokat tanultam a természetről. Történelem–földrajz szakra jártam: az idő és tér szakjai, Már a hegyekbe is azért szerettem járni, mert a hegy még tiszta, és onnan lehet látni a horizontot, a nagy egészet. Alföldön elég, ha felül az ember egy lóra, és nemcsak térben, de szellemileg is magasabbra kerül. A hegyek után a lovak lettek a tanítóim. Az Alföld megmentése kezdett érdekelni, minthogy ez az én tájam. Éreztem, hogy rabszolgasorsba verte a fejlődés, s a gyarmatosított tájműködtetés miatt keletkeznek a problémák. Az évek során összeállt bennem egy erős természetalapú világnézet és a „helyivé válás” módszertanában edződött szakmai tudás, ami biztos alapot ad ebben a fejlődés által előidézett válsághelyzetben, polikrízisben és szakmai-világnézeti ellenszélben. nyáron saját magam építette kemencében sütöm a kenyeremet, és a többi. Hagyományérző gazdálkodó geográfusként határoztam meg magam, amiben persze benne van a játékosság és a másképp rálátás üzenete is. Ez a szellemi út magányos volt, vagy voltak társai ebben? Egyrészt az ember nem tud nem magányos lenni. Ahogy mondják: egyedül születünk, egyedül halunk meg, és egyedül kell tanulni a tanításokból. Másrészt az ember nem értelmezhető magányosan. Közösségekben élünk, szülők szülnek, embertársak között és által nevelődünk és nevelünk. Személyiségemnél fogva én nagyon igénylem a társakat, bár felszínesen nézve magamnak valónak látszhatok. Megjegyzem, igazi társakat találtam a lovakban, illetve a természeti többiekben, akár a Tiszában, amely számomra nem az a csatorna, amit csinált belőle a modern kori szabályozás. A kérdés az, hogy valójában mi a Tisza. A Tisza maga a táj, a folyó és a kapcsolódásai elválaszthatatlanul, amiben benne van az ember is. És élőlény, élő szerveződés, magasabb szinten, mint az ember által felismert élőlények, mint a millió sürgő bogár, hínár. Az egész, maga a táj is élőlény, személyiséggel. Egyébként tudományos fogalom is a tájkarakter vagy a tájpotenciál, és ugyebár a Gaia-elmélet is ezt mondja az egész bolygó kapcsán; de azért a modern közértelmezés elment a steril-élettelen, biofób irányba, amiben a tudomány is ludas. Fel kell ismerni és el kell ismerni az embernél magasabb rendű szerveződési szinteket is élőként. Minden egymásba van ágyazva, minden valaminek a része, funkciók vannak, és együttműködés. A magabiztosságom, ami akár idegesíthet is egyeseket, ebből a bizonyosságból táplálkozik. Szoktam mondogatni, hogy nem lehet eljutni Nyíregyházára a szombathelyi vonattal, mert az Szombathelyre megy. Ma egy ilyen vonaton ülünk. A fenntarthatóságról is beszélek, nem csak a Tiszáról. A kisebb rendszereket nem lehet megérteni és megmenteni a nagyobb rendszerek megértése nélkül. Az egészet látni kell. Hová tart most az a bizonyos vonat? Most megy velünk a másik irányba, és hiába ülünk már a leghátsó kocsiban, attól még az ellenkező irányba tartunk. Itt van például az elektromos autó, amely nem a fenntarthatóságról szól, hanem az autóipar fenntarthatóságáról. A nemzetközi bolygómegmentő egyezmények is azért nem hatékonyak, mert nem lépnek ki ebből az alapvetően hamis rendszerből. A modernizmus lényege az elszakadottság az eredendő természettől, eredendő közösségeinktől és eredendő önvalónktól. Ez a négyzethálós, sterilizált modern „rend” valójában pusztító rendtelenítés, a természet elpusztítása, profittá alakítása és az emberek rabszolgásítása. A „fejlődés” kivette a rendszerből Istent, a természetből a teremtést, s az evolúciót sem becsüli a modernizmus. Felül akarja írni a természetet, harcol ellene, tönkre­teszi az eredendő működést, levezeti a vizeket, és megöli a talajt, majd műtrágyával, műöntözéssel gondolja pótolni a tápanyagot és a vizet. Ez nonszensz, hibás tudásokkal, félrevitt fogalmakkal, amelyek által nem lehet megérteni a problémát sem, nemhogy a megoldásokat. Példa erre, amikor az állattartást vádolják, illetve annak elhagyását javasolják a Föld megmentéséhez. Valójában nem a növény és az állat között van a határvonal, hanem az iparszerű és a természetszerű hozzáállás között. A technofalanszter világa, ami felé haladtatják most a történelmet – ennek része a hibás természetpusztító gazdálkodás is. A gazdálkodáshoz hogyan jutott el? A szakmaiságom alapozását követően az egyetem utáni letelepedésemmel, a család és egy lavina miatt a hegymászásból váltottam erre a fajta természetkapcsolatra. Az egyetem után vidékre költöztem, ekkor kezdtem lovazni, s belesodródtam a gazdálkodásba. Apai ágról meghatározó gazdálkodói hagyományt hozok, és apósomtól is négy kacsát kaptunk a házasodásomra, amiből hamarosan negyven lett, majd jöttek rackák, szürke marhák szövetkezésben, akkor már a tájgazdálkodási céllal. Eközben rájöttem, hogy és közvetíteni akarok a kétféle valóság között, amihez nekem geográfusszakmailag is szerves forrás a gazdálkodás. Ez huszonöt éve tart, de azóta se lettem konvencionális gazdálkodó, viszont ez biztosítja a civilségemhez az alapokat. És hogyan került Nagykörűbe? Jól éreztem magam az egyetemen, s jól éreztek engem is, de se anyagi lehetőségem, se szellemi-lelki szándékom nem volt a fővárosban maradni, hanem vidékre vágytam. Először Visnyeszéplakon, a méltán híres ökofaluban vettem földet, s már meg volt véve a faanyag a leendő házamhoz, amikor rájöttem, hogy én bizony nem vagyok dunántúli. Az én tájam az Alföld, a tiszai Alföld, még akkor is, ha ez a terület sokkal rosszabbul mutat; de én nem azt szeretem benne, amilyenné tették, hanem amilyen akarna lenni. Így előbb Karcagot választottam lakóhelyül, és Nagykörű környékét a szakdolgozatom mintaterületeként, merthogy itt nagyon markánsan mutatkoznak az Alföld domborzatának jellemzői, amihez a fenntartható működtetés köthető. Véletlenül épp a helyi önkormányzat is elkezdett egy ilyesmi tájrehabilitációs programot: az évezredforduló nagy árvizei kapcsán felszínre került a reform szükségessége, s e program kutatásvezetőjeként kerültem Nagykörűbe, itt vásároltam földeket, és azóta is itt van a munka- és életterem alaptábora. Mivel szembesült, amikor beköltözött ebbe a tájba? Amikor Karcagra érkeztem középiskolai tanárnak, gondoltam, hogy tanítok majd negyven évet, túrázom a gyerekekkel, majd nyugdíjba megyek. Nem így történt. Ez nem ilyen kor: nem kedvez a tanításnak, a nyugdíj sem reális. Ezzel szembesültem. Felismertem, hogy a jelenlegi „realitás” megbukik az eredendő valóság vizsgáján, s A hamis valóságnak igyekszem a szélén elhelyezkedni, erre jó ez a Tiszának támasztott zsákfalu, az én gazdálkodói értelmezésem és a civil szakértői mozgalom. Nyilván az országos szakpolitikát és a közgondolkodást is meg kell változtatni – ezt célozza a szakmai munkásságom a Szövetség az Élő Tiszáért Egyesületben, illetve az abból kinőtt Vízválasztó Mozgalomban. A gazdálkodói létemben az én fő „termékem” a fás legelő, az árterek ideális tája, amit a felhagyott és eldzsungelesedett szántóból alakítok ki legeltetéssel, így „melléktermékként” biominőségű hús termelődik. Mindez alapja és következménye a tudományos munkámnak, amit a Vízválasztó koncepcióban foglaltunk össze, azon tudományos, gazdálkodó és önkormányzati szakembereket bevonva, akik hasonló eredményre jutottak a saját szakmaiságukban. A Vízválasztó Mozgalom hogyan indult? A régiek vállán állunk. Andrásfalvy Bertalan régóta beszélt már erről, Molnár Géza a kilencvenes évek elején publikálta az Országépítőben a tanulmányát. Velük alakult még a Szövetség az Élő Tiszáért Egyesület húsz évvel ezelőtt. Én 1997-ben tartottam erről az első előadásomat, és a 2000-es nagy árvíz idején esett le, hogy miközben a Tisza a gátak között magasan van tartva, nagyon drágán és veszélyesen, pár száz méterrel arrébb minden kiszárad. Mert nincsen helye a víznek, mert mindent elfoglalt a szántó. Ez a helytelen vízgazdálkodás, mert víztelen a helygazdálkodás. hiszen az éghajlat hőmérsékleti szabályozó eleme, az élő víz – tehát a talajban, növényekben, alsó légkörben körforgó víz – el lett üldözve. Itt az segít, ha tudatosan akarjuk a vizet: nem egyszerűen tűrjük az elöntést, ahogy most kezdik kérni a gazdáktól, hanem szeretjük, akkor is, amikor van, és direkt választjuk, helyet adunk neki az eredendő helyén. Ezt fejezi ki a „vízválasztó” fogalom, és egyben a határvonalat is kijelöli: innentől a tájainkba befelé kell folyniuk a vizeinknek, nem kifelé, a tengerekbe. Első Vízválasztó-nyilatkozatunk 2020 februárjában született, de a 2022-es aszállyal szökkent szárba a mozgalom, amikor összehoztam negyven prominens embert a nyilatkozathoz. Országos gyűlést szerveztünk, majd hamarosan tudományos konferenciát az Agrárminisztériumban, hátha megértetjük, hogy rajtuk áll. Az agrárvezetés nem értette meg, de a társadalom megértette. Volt még két konferenciánk, s mostanra tudományos konszenzus van abban, hogy tájhasználatot kell váltani. Ennek legrégibb és legteljesebb koncepcióját adja a Vízválasztó Mozgalom, ezzel igyekszünk segíteni a mindenkori kormányzatnak, mert ettől függ az életünk. És az övék is. Nyitókép: Földházi Árpád