● news.bsdnet.hu

„A menekültek és elvándorlók nem koldusként, hanem saját tehetségükkel és kulturális tőkéjükkel érkeznek meg új hazájukba, a modern politikai retorika mégis a félelemkeltésre használja őket, miközben teljesen érzéketlen a sorsuk iránt” – nyilatkozta Abdulrazak Gurnah a La Repubblicának . A zanzibári születésű, de közel fél évszázada Nagy-Britanniában élő és alkotó irodalmi Nobel-díjas író szerint a kortárs Európában uralkodó bevándorlóellenes közbeszéd teljesen tévúton jár. A szerző mélyen sajnálatosnak tartja azt a folyamatot, amelynek során ezt a természetes mobilitást a sajtó és a politikai elit felelőtlen szereplői pánikkeltésre használják fel. Kifejtette, hogy a migránsok általában azért hagyják el a hazájukat, mert az életük vagy a szabadságjoguk veszélyben van, vagy egyszerűen csak környezetváltozásra van szükségük ahhoz, hogy jobban éljenek és kibontakoztassák az ambícióikat. Senki sem érkezik üres kézzel. Úgy értem, hogy hozzájárulnak annak a társadalomnak a működéséhez, amelyben kikötnek – természetesen, ha kapnak rá lehetőséget. Nem koldusként érkeznek, hanem a saját tehetségükkel. Ezt a tehetséget viszont biztosan nem tudják megmutatni, ha úgy kezelik őket, mintha veszélyesek lennének, és idegenrendészeti őrizetbe zárják őket. A beszélgetés apropóját Gurnah Dottie című, eredetileg 1990-ben megjelent regényének olaszországi kiadása adta. A mű egy háború utáni brit társadalomban felnövekvő, mélyszegénységből induló nő küzdelmeit ábrázolja, akinek alakján keresztül az író a marginalizáltság és az idegenség nyomasztó tapasztalatát mutatja be. Gurnah szerint a főhőshöz hasonló emberek azért nem képesek otthon érezni magukat, mert a társadalom perifériájára szorulnak, és a környezetük folyamatosan emlékezteti őket erre a kívülállóságra. A címszereplő számára a könyvtárak és az olvasás jelentik az emancipáció egyetlen eszközét, ami szoros párhuzamot mutat az író saját életútjával. Gurnah felidézte, hogy tizennyolc évesen vakmerő és kíváncsi fiatalként hagyta el Zanzibárt, miután az 1964-es forradalom utáni új kormányzatot egyáltalán nem érdekelte a fiatalok továbbtanulása. Angliába érkezve a könyvek és könyvtárak felfedezése hozta meg számára a szellemi felszabadulást, miközben szülei teljesen iskolázatlanok voltak. A szülőföldjéhez való viszonya kapcsán az író árnyalt képet festett a modern Zanzibárról, amelyet ma már elárasztanak a különböző nemzetiségű turisták. Elismerte, hogy a turizmus hozott bizonyos fokú infrastrukturális fejlődést, jobb utakat és áramot a szigetre, ám magát a jelenséget felszínesnek tartja. Éles különbséget tett a turisták és a migránsok között. Az a fajta turizmus, ami Zanzibáron van, valójában meglehetősen felszínes, nem hatol be az emberek mindennapi életébe. A turisták megérkeznek, jól érzik magukat, majd elmennek. Ellentétben a migránsokkal, akik megélik az új valóságot, dolgoznak, szoros kapcsolatban állnak a helyiekkel, és megtanulják a nyelvüket. A kozmopolitizmus Gurnah szerint nem tűnik el a globalizáció hatására sem, mivel az mélyen gyökerezik a helyiek hagyományaiban, konyhájában és kultúrájában. Az író kitért a nyelvi identitás összetettségére is, hiszen szuahéli gyökerei ellenére a gyarmatosítók nyelvén, angolul alkot. Egy olyan irodalomtudós számára, mint én, a nyelv magában hordozza a múltat, bizonyos gondolkodásmódokat. De a nyelvvel való kapcsolat mindig egyezkedés, csere a történelmével, a jelentéseivel, az előítéleteivel. A bevonódás aktív, soha nem passzív. A beilleszkedés sikerét ugyanakkor nagyban meghatározzák az anyagi körülmények is; a társadalmi osztályhelyzet szerinte döntő faktor. „Az osztályhelyzet és a gazdasági feltételek meghatározók. Természetesen annak, aki gazdag és a hitelkártyájával érkezik, könnyebb. Megveheti, amit akar, szép autót vezethet, csodás házban élhet” – jegyezte meg. A beszélgetés végén az otthon fogalmát újraértelmezve Gurnah kijelentette, hogy nem kell az otthonra mindig egyetlen helyként gondolni, hiszen az ember képes több helyhez is különböző módon kötődni. „Az otthonom Zanzibár, bizonyos értelemben. Ott születtem, ott nőttem fel. De csaknem ötven éve élek az Egyesült Királyságban. Ez is az otthonom. Nem kell mindig egyetlen helyként gondolnunk az otthonra, különböző módon kötődhetünk egynél több helyhez is. Az interjú egy súlyos személyes vallomással, az író legnagyobb életúti fájdalmával zárult. „Azt bánom, hogy nem voltam az édesanyám közelében, amikor meghalt. 2000-ben volt, elutaztam szilveszterezni másokkal, még nem volt mobil telefonom. Mire megtudtam a halálát, már el is temették.”