● news.bsdnet.hu

Amikor Jókai Mór az 1840-es években Pestre költözött, azt még csak egyetlen híd kötötte össze Budával, és a két város összlakossága a százezret sem érte el, a nagy mesemondó ennek ellenére ámulattal figyelte a benne zajló mozgalmas életet. Miközben persze látta a koszos, poros, rendezetlen utcákat, mégis optimizmussal tekintett a jövőbe: „Pest olyan derült arczú város különben. […] Olyan »otthon«-nak szánt város az egész.” Jókaihoz hasonló lelkesedéssel beszélt róla Petőfi is, aki az alföldi falvak szerelmeseként korántsem rideg metropoliszként, hanem a szabadság és a politikai forradalom központjaként tekintett a nagyvárosra. Mindeközben a reformkori, éppen kiépülőben lévő Pest a maga klasszicista épületeivel túlságosan modernnek, éppen ezért inkább érdektelen témának tűnt a hazai festőművészek számára. Velük ellentétben azonban a külföldi, elsősorban osztrák művészek mégiscsak felfigyeltek lenyűgöző fekvésére, a várost körülvevő környezet, a szőlődombok és az erdő borította hegyek, leginkább pedig a Duna látványára. 1843-ban aztán egy igazi veduta-, azaz városképfestő érkezett a magyar fővárosba, Rudolf von Alt személyében, aki rövid időn belül két, akvarellel színezett rajzsorozatot készített mások mellett olyan épületekről, mint a régi Nemzeti Színház vagy a régi pesti Vigadó. Hiába írtak még a külföldi utazók és esztéták is elragadtatással az egyesített Pest-Buda megkapó szépségéről, művészeink – néhány kivételtől eltekintve – ezt egyszerűen még mindig nem akarták észrevenni, és továbbra is inkább vidéken vagy a kisvárosias közegben keresték inspirációs forrásaikat. Annak érdekében, hogy az egyre inkább hiányzó budapesti látképeket pótolni lehessen, a frissen létrehozott Fővárosi Képzőművészeti Bizottság 1885-ben történelmi jelentőségű pályázatot írt ki Budapest legszebb pontjainak, tereinek és új látványosságainak megfestésére. Jóllehet a kiírásra félszáznál is több alkotás érkezett, „általában véve a pályázat eredménye távolról sem felelt meg a várakozásnak”. Bár Nádler Róbert, Schickedanz Albert, Feszty Árpád és Molnár József is kapott tiszteletdíjat a beküldött képeiért, a Budapest-képek sora nem igazán folytatódott. – Miközben mi már nosztalgiával tekintünk vissza a kiegyezés utáni Budapestre, a századfordulóra, a korabeli festők valahogyan úgy voltak klasszicista épületeivel, mint mi a lakótelepekkel. Semmi izgalmasat nem találtak bennük, hiányolták belőlük a festőiséget és a bécsi barokk paloták mozgalmasságát. Nem beszélve arról, hogy a magasabb presztízsű művészek a szimpla város- és épületábrázolásokat alantasabb feladatnak tartották, hiszen kevésbé kellett ihlet hozzá. Ezen persze a színezés, a beállítás némiképp segíthetett, de a vedutafestést összességében mégis csupán ábrázolásnak tartották – vázolja a Kieselbach Tamás művészettörténész, műgyűjtő, a Kieselbach Galéria és Aukciósház tulajdonosa annak okait, hogy a művészek miért választották ekkoriban sokkal inkább a kivonulást, vagyis miért menekültek a fővárosból olyan vidéki városokba, mint Nagybánya, Szolnok vagy Kecskemét. A korabeli nagyobb mesterek közül ugyanakkor meg kell említeni Mednyánszky Lászlót, aki három festménnyel is indult a fenti pályázaton, ám neve „sem a díjazásnál, sem a megrendelésnél, sem a vásárlásnál szóba sem került”. Az ok prózain egyszerű volt: az ítészek által elvárt valósághű épületábrázolások helyett Mednyánszky következetesen kitartott a festői látásmód mellett, így sokkal inkább a színeket és a fényeket, azaz azt a hangulatot festette, melyet Budapest egy adott részlete kiváltott belőle. Ebben a tekintetben pedig ő lett az első olyan művész, aki immár nem a vedutafestők topografikus szemüvegén keresztül látta a fővárost, így az épületek sem építészetileg, hanem atmoszférateremtő elemként érdekelték. Hogy a pályázaton Mednyánszky képeit gyakorlatilag semmibe vették, jól mutatja a magyar művészképzés korabeli állapotát. A mai Magyar Képzőművészeti Egyetem elődje, azaz az Országos Királyi Mintarajziskola és Rajztanárképző – élén Keleti Gusztáv igazgatóval – még mindig a historizáló, akadémikus stílust erőltette, amely elől az újító szellemű magyar festők közül sokan egyenesen a modern világ XX. század eleji művészeti központjáig, Párizsig futottak. Ahogyan Rippl-Rónai József, Czóbel Béla, Márffy Ödön, Perlrott Csaba Vilmos vagy Berény Róbert önmagára talált a francia főváros utcáin, kávéházaiban, a Szajna-parton és az éjszakai mulatókban, úgy illeszkedett be a berlini avantgárdba Scheiber Hugó és Kádár Béla. Míg előbbi kettő a radikális modernizmust jelentette festőművészeink számára, addig Róma az antik kultúrát vagy éppen a „dolce vita” életérzést hozta mások mellett Vaszary János, Aba-Novák Vilmos és Szőnyi István művészetébe. Mindebből természetesen következik, hogy amikor ezek a külföldet megjárt magyar festők hazatértek, hozták magukkal az ott elsajátított újfajta látásmódot és azt a saját stílust, melynek köszönhetően a korábbi leíró és dokumentarista Budapest-képek szinte teljesen eltűntek, helyüket pedig átvette a már Mednyánszkytól ismerős szubjektív élmény. Vaszary János például a francia Riviéra és Párizs könnyed, nagyvilági eleganciáját ültette át hazai környezetbe, palettája kivilágosodott, a vászon fehér alapozásán a lila, a rózsaszín, a zöld, a kék és a sárga ragyogó színei váltak dominánssá. Közel egytucatszor festette meg a Duna-korzót, amely az 1920-as, 1930-as években nemcsak a pihenés, de a divat és az ismerkedés egyik legnépszerűbb helyszíne is volt, amint arról 1925 tavaszán a Pesti Hírlap érzékletes leírása is beszámol: „A társaság a déli harangszó után jelenik meg, a lányoknak és asszonyoknak természetesen kötelező az új tavaszi kosztüm […]. A korzó mindennapi látogatói közé tartoznak még a kutyák is, […] a legtöbbje pedigrés dzsentri.” Míg Vaszaryt a szép város kulisszái érdekelték, addig Csók István a nagyvárosi nyüzsgés és monumentalitás helyett Budapest intimebb, otthonosabb oldalát kereste, Bernáth Aurél pedig filozofikus mélységű hangulatképeket festett leginkább Duna-parti műterme ablakából. Mindegyikre láthatunk példát a Kieselbach Galéria Budapest a festők szemével című kiállításán, ahová az elmúlt több mint 150 év Budapest-témájú festményei közül közel száz, több mint hárommilliárd forint összértékű képet válogatott ki Molnos Péter kurátor. A tárlatra a magángyűjtemények mellett a Magyar Nemzeti Galériából és a Kiscelli Múzeumból is érkeztek alkotások, melyek közül Vaszary János, Kontuly Béla, Mácsai István és Czene Béla fővárost ábrázoló festményei egy-egy külön teremben kaptak helyet. Budapest a festők szemével Nyolc neves művészettörténész 11 tanulmánya, 220 archív fénykép, 550 festmény és grafika reprodukciója: mindez az 564 oldalas, négy kilogramm súlyú Budapest a festők szemével című kötetben. A kiállítással egy időben megjelent grandiózus album szerkesztője Molnos Péter, aki hosszú évek munkájával gyűjtötte össze és azonosította az elmúlt több mint 150 év legfontosabb, Budapestet ábrázoló festményeit, amelyek elárulják, miként látták a művészek ezt a folyamatosan változó fővárost a kiegyezést követő aranykorban, a századforduló reményteli esztendői során, a Tanácsköztársaság idején, a két világháború közti látszólagos nyugalomban, a II. világháború pusztítása közepette vagy éppen a szocializmus szűkre szabott keretei között.– Az elmúlt több mint 150 év alatt voltak Budapesten nagy rombolások, de voltak szép korszakok is. A kötet képei ezeket és azt a környezetet mutatják be, amelyben élünk, ahol őseink éltek, ahol a történeteink, a történelmünk játszódott. Rengeteg olyan kép került most elő, amit korábban nem láttunk. Volt, ami egy múzeum raktárából, volt, ami külföldről jött haza. Óvatosan ígérünk a jövőre, de rengeteg alkotást kaptunk a kötet nyomdába kerülését követően is, így szeretnénk majd azokból egy másik kiállítást és egy másik könyvet is készíteni – mondja Kieselbach Tamás.