● news.bsdnet.hu

Állítsa be, hogy a Magyar Hang cikkeit mindig az elsők között lássa a Google keresőben! Új szó került a szótárunkba – nem mintha nagyon örülnénk ennek, de nincs mit tenni, kényszerhelyzetben vagyunk: hőkupola. Persze, a meteorológusok számára ez régről ismert szakkifejezés, de hát ők vannak kevesebben – igaz, mostanság egyre fontosabb szerepet töltenek be a mindennapjainkban. Bár ők tehetnek a legkevésbé erről a ránk szabadult pokolról, de rajtuk keresztül értesülünk arról, mi várható, miben reménykedhetünk. Mire ezek a sorok az olvasó elé kerülnek, talán már múlt időben beszélhetünk minderről; megérkezett a várva várt lehűlés és csapadék. Ha mégsem, akkor gondoljunk arra, mindez már csak karnyújtásnyira van. Tartok tőle, hogy a váltás ismét brutális lesz, mint ahogy szokott ez lenni az ilyen szörnyű kánikulák múltán – szóval mindig akad valami jajgatnivaló számunkra. Kövezzenek meg, de erről a helyzetről nekem a Covid jut eszembe; rögtön megmagyarázom ezt a furcsa asszociációt. Jól emlékszünk mindenre, mert mindössze néhány esztendeje volt a ránk szabadult járvány, s talán már soha nem fog kiderülni, hogy a vuhani eredetűnek mondott katasztrófa igazából mi módon is keletkezett. Most már mindegy! – legyinthetnénk rá, holott távolról se mindegy, fontos lenne tudni, hogy mire készülhetünk, mire kell(ene) figyelni. Jól emlékszem az akkori, ránk, emberekre annyira jellemző reakciókra: folyamatosan azért sóhajtoztunk, hogy legyen vége már! Eddig ezzel egyet is értek, csak épp a következő lépéssel nem: legyen vége, hogy folytathassuk ott, ahol a járvány miatt abba kellett hagynunk a környezetpusztító, pazarló, önző és brutális mennyiségű mérgező szemetet termelő életmódunkat. Pedig milyen fontos lett volna végre őszintén tükörbe nézni! Milyen fontos lett volna végiggondolni, hogy akkor ennek most mi is lehet az üzenete! Mert semmi nem történik véletlenül, ezt jó lenne végre megtanulnunk, de erre a jelenlegi mentalitással semmi esélyünk nincs. És vége lett a járványnak, hurrá! Még büszkék is voltunk magunkra, hogy komoly áldozatok árán ugyan, de sikerült legyőzni, jókorát pumpált mindez az egónkon. Ismét belevetettük magunkat a habzsi-dőzsibe, talán még intenzívebben, mint annak előtte, mert hát egyszer élünk, ugyebár. Pedig az ezzel foglalkozó szakemberek egyértelműen megmondták: nem az a kérdés, hogy lesz-e következő járvány, kizárólag csak az, hogy mikor és milyen mértékben pusztító. Hátha az én életemben már nem! – mondja erre az egyszeri polgár, és továbbra is fütyül mindenre, ami zavarja az élete „kiteljesedésében”. Talán már eszébe is jutott többeknek, hogy miért említem ezt a két dolgot, a Covidot és a hőkupolát együtt. Igen, az sem véletlen, hogy ezt az utóbbit kaptuk, és ennek is fontos üzenete van/lenne mindnyájunk számára. De ahelyett, hogy ezt meghallanánk és megfontolnánk, azt várjuk, az után sóhajtozunk, hogy legyen végre vége már, és mehessen minden úgy, mint korábban. Mindenki számára van egy rossz hírem: erre egyre kevesebb az esélyünk.