● news.bsdnet.hu

A film azt próbálja megfejteni, hogyan lett egy rendkívüli tehetségű színészből egyszerre legenda, karikatúra és végül saját életének foglya. Az ötlet, hogy Charlie Sheen ennyire nyíltan mesélje el a saját történetét, a rendező Andrew Renzi megközelítéséhez kapcsolódik: nem egy külső narrátor akarta megfejteni Sheent, hanem hagyta, hogy maga az alany építse fel a saját vallomását. A film egyik legérdekesebb döntése éppen az, hogy nem próbálja „megjavítani” vagy megszelídíteni a főszereplőt. Sheen beszél, a kamera pedig szinte kegyetlen következetességgel követi. A dokumentumfilm vizuális nyelve is ezt az érzést erősíti: a puritán interjúkörnyezet, a visszafogott világítás, a díszlettelenség szinte teljesen eltávolítja a hollywoodi csillogást. Nincs vörös szőnyeg, nincs sztárfotózás, nincs gondosan komponált imázsépítés. A félhomályos, letisztult képi világ inkább egy terápiás tér érzetét kelti: mintha nem egy színészt néznénk, hanem egy embert, aki éveken át saját szerepeinek foglya volt. A rendezés szándékosan minimalista, hogy a figyelem ne a körítésre, hanem az arc apró rezdüléseire kerüljön, és többek között ettől ragyogó az alkotás. Sheen egész pályája olyan, mintha egy amerikai tragédia forgatókönyvéből származna. A legendás filmes korszak – a Wall Street Gordon Gekkóval átitatott világának ellenpontjaként, a Szakasz katonai poklán át a Vadnyugat fiai generációs kultfilmjéig – egy olyan színészt mutatott, akiben megvolt a karizma, a természetes kameraérzék és az a ritka hollywoodi jelenlét, amelyből kevés akad. Aztán jött a televíziós csúcs: a Két pasi meg egy kicsi (Two and a Half Men) sorozatban Charlie Harper karaktere szinte veszélyesen közel került saját nyilvános személyiségéhez: a cinikus, önpusztító, nőfaló, szabályokat semmibe vevő figura egyszerre lett karakter és jóslat. A sorozat sikere azonban közben egy másik folyamatot is eltakart: egy emberét, aki lassan elvesztette az irányítást a saját története felett. A dokumentumfilm legerősebb része azonban nem a botránylista, hanem az, ahogy Sheen végre kibújik a legenda álszent köntöséből. Nem próbálja újrafesteni a múltat és abszolút nem állítja be magát áldozatnak. Nem kér egyszerű feloldozást, inkább vállalja a káoszt, a függőséget, a szégyent és azokat a döntéseket is, amelyekkel másoknak fájdalmat okozott. Több ponton az az érzésünk, hogy a legnagyobb harca nem a közönség ítéletével van, hanem azzal az emberrel, akivé saját maga vált.