● news.bsdnet.hu

Igazgatókat ki lehet nevezni politikai okokból. A szakmai tekintélyt nem. A Klubrádió Elszámolás című műsorában Kristóf Luca szociológus, Jászay Tamás kritikus és Keszég László rendező vontak mérleget a hazai színházi élet elmúlt másfél évtizedéről. A Sugár Ágnes és Szabó Edit által szerkesztett adás az intézményfoglalások, a „reményszínház” és a nézők gondolkodásról való lenevelésének hátterét járta körül. Műsorvezető Sugár Ágnes. A vita valójában sosem csak arról szól, ki ül egy igazgatói székben – hanem arról, hogy a tekintély, a reputáció és a kulturális jelentés egyáltalán kijelölhető-e felülről. Mit lehet elfoglalni egy színházban – az intézményt, vagy vele együtt azt is, hogy mit jelent maga a színház? „A kultúra végső soron önmagunk története. Éppen ezért különösen fontos, hogy ki és milyen szándékkal formálja ezt a történetet.” A színház itt értelmezési mező: az a hely, ahol eldől, hogyan beszél egy társadalom önmagáról. Vidék és Budapest: két külön valóság „Budapesten van választék. A színházkedvelők sokfelé elmennek, amit szeretnek” – hangzott el a műsorban. Vidéken viszont a helyzet radikálisan más: „A vidéki színházban egy van, tehát ott kellene lennie a kommersznek, a családinak, a művészileg kísérletezőnek is. A vidéki városok kulturális identitásában ez egy nagyon fontos elem, hogy milyen a mi színházunk.” A kinevezés így nem pusztán szakmai ügy, hanem identitáspolitika. „A szakmai bizottság nem dönt, csak javasol” – mutat rá Jászay Tamás. A kritikus szerint a magyar színházi rendszer fokozatosan tolódott el: „És ezt egyre kevésbé vették figyelembe. Mutatóba mindig volt másik oldal is, de a többség adott volt. Ma már az sem rándítja meg az arcizmokat, ami korábban botrány volna.” "Most mi jövünk” – A fordulat gyökerei A fordulat nem 2010-ben kezdődött. A konzervatív kulturális térfél egyik kulcsmondataként sokan így idézik ezt az időszakot: „Most mi jövünk.” Kristóf Luca szerint a helyzet összetettebb: „A rendszerváltás után nem intézményes kizárás működött, hanem egy kialakult szakmai hálózat dominanciája.” A szociológus hozzáteszi, hogy a kortárs színház nemzetközileg jellemzően progresszív, kísérletező és társadalmi kérdésekre reflektáló műfaj. Természeténél fogva nem a tekintélyelvű, konzervatív alkotók műhelyeiből kerül ki, ami alapvető feszültséget szült a politikai elvárásokkal. A színház tükröt tart, a „reményszínház” nevelni akar A kultúrpolitikai törésvonalak 2011-ben, az egri színház élére kinevezett Blaskó Balázs által meghirdetett „reményszínház” koncepciója körül csaptak össze. Ez az irányvonal a társadalmi problémák bemutatása helyett szándékosan csak reményt akart nyújtani a közönségnek. Kristóf Luca szerint a szakmai közegben korábban konszenzus volt abban, hogy a színház feladata a tükörtartás. Csakhogy a tükör csúnya dolgokat is mutat. Amikor egy politikai ideológia nevelni és formálni akarja az embereket, az óhatatlanul ellentmond a szabad művészetnek. A „reményszínház” normatív elvárása így végül átcsúszik egy szájbarágós, didaktikus működésbe, ami teljesen kioltja a művészi katarzist. Az elitet nem lehet kinevezni, az SZFE mint bázis A 2010 utáni kultúrpolitika új intézmények és új finanszírozási szerkezetek létrehozásáról szólt. De a legfontosabb kérdés megmaradt: lehet-e politikai döntéssel kulturális tekintélyt létrehozni? „Az elitet nem lehet kinevezni. Igazgatókat ki lehet nevezni. A szakmai tekintélyt nem. A valódi elfogadottsághoz kulturális teljesítmény kell.” A beszélgetés résztvevői szerint a hatalom nem kivárni próbálta saját kulturális bázisának organikus megerősödését, hanem inkább a meglévő, már beágyazott intézmények átalakítására koncentrált, mert az egyszerűbb és gyorsabb volt. Ezért vált kulcskérdéssé a Színház- és Filmművészeti Egyetem (SZFE) átalakítása is, hiszen az utánpótlás kontrollálása jelenti a jövő bázisát. A reputációt viszont nem lehet pénzzel megvásárolni: ha olyanok kapnak állami díjakat, akiket a szakma nem tart jónak, nem az értékítélet változik meg, hanem a díjak értéke devalválódik. "Ez már nem szakmai vita” Annak idején az Új Színház igazgatói pályázata körül 2011-ben kirobbant konfliktus – ahol Dörner György mögött Csurka István jelent meg intendánsként – végleg egyértelművé tette az irányváltást: „Ez már nem szakmai vita, hanem politikai döntési logika.” A politikai kinevezések és a szakmai autonómia harca az intézményi szövetet is szétzilálta. A Kolibri Színház esete jól megmutatta a belső törésvonalakat, amikor az igazgatói kinevezés után a társulat jelentős része távozott. „Egy színház legfontosabb értéke maga a társulat” – hangsúlyozza Jászay Tamás. "Egy kisebb iroda, egyre szűkösebb mozgástér” Keszég László, aki a NER működése alatt kilenc évig vezette a Magyar Színházi Társaságot, plasztikusan írja le a függetlenek ellehetetlenítésének mindennapi mechanizmusait: „Egy kisebb iroda, egyre szűkösebb mozgástér – így próbáltuk fenntartani azt a szervezetet.” A finanszírozási csapok elzárása legalább akkora feszültséget szült, mint a nyílt vezetőcserék, bár „a pénz önmagában persze nem dönt el művészeti kérdéseket.” Vidnyánszky és a Magyar Teátrumi Társaság térnyerése A Magyar Teátrumi Társaság 2008-as debreceni megalakulása már előrevetítette a szakma megosztását. Keszég László felidézte, hogy korábban megpróbálták lebeszélni a jobboldali igazgatókat a különválásról, de hiába: „Az Anna Kávézóban volt egy beszélgetés a Váci utcán, hogy ezt ne tegyék, felesleges. Biztos volt, hogy mindent meg lehet beszélni, hogy ez egy egységes szakma maradjon. És nem. A volontarizmusnak egy olyan hulláma indult be, ami megállíthatatlan volt. Hogy ez ekkora hullám lett, most így 2026-ban visszanézve, ezt akkor még nem láttuk. De egy olyan nyomuló, magabiztos pillanata volt ez Vidnyánszkyéknak, amikor azt érezték, hogy semmi sem állhat az útjukba.” Keszég szerint Vidnyánszky Attila olyan típusú hatalomgyakorlást valósított meg, amely sok tekintetben a kormány működését idézte. Úgy emlékszik vissza, hogy ez a magabiztos térfoglalás egy abszurd, groteszk, sőt félelmetes erőt felvonultató helyzetet teremtett, ami erős nyomást helyezett a szakmára. Az egyszemélyi központosítás és a Nemzeti Színház Jászay Tamás szerint a 2010 utáni folyamatokat a totális központosítás jellemezte, amire Kerényi Imre halála után Vidnyánszkynak maradt meg a korlátlan ideje és lehetősége: „Hát most hol tartunk? Az, hogy még mindig Dörner György igazgatja az Új Színházat? Hát az arcizmunk sem rándul. Amit Kerényi Imre elkezdett mint jobboldali kultúrharcos, azt – egy kollégám kifejezését kölcsönözve – Vidnyánszky Attila kultúrterroristaként betetőzte. Kerényi a halála okán nem tudta ezt a rendszerváltást a maga egészében felépíteni, de Vidnyánszkynak volt erre ideje.” A kritikus rámutatott, hogy a Nemzeti Színház igazgatója tudatosan számolta fel a belső szakmai vitákat és a kritikát maga körül: „Egy olyan egyszemélyi hatalmi központot hozott létre, ahol gondosan ügyelt arra, hogy mindig maga alá válasszon, tehát hogy véletlenül se találjunk olyan embert a környezetében, aki kaliber lenne – akivel lehetne vitatkozni, aki vissza merne kérdezni, vagy kritikát fogalmazna meg. Nem, amit Vidnyánszky Attila csinál, az a szentírás, legalábbis ő ezt gondolja. És az elmúlt 16 év kultúrpolitikáját elnézve tulajdonképpen igaza is volt: amit ő mond, az úgy van.” A Nemzeti Színház igazgatóváltása kapcsán a jövőbeli elszámoltatásról Jászay elmondta: „Aztán jött 2012-ben a Nemzeti Színházban az igazgatóváltás, Alföldi Róbert vezette addig a színházat, és ezzel szemben jött Vidnyánszky Attila, és megkapta. Ott ugye lejárt egy igazgatói pályázat, és a bizottság úgy döntött, hogy őt akarja. Tudom, hogy vannak olyan hangok, akik szerint azonnal le kellene mondania és el kellene onnan eltűnnie. Én egy picit máshogy gondolom ezt: töltse csak ki a mandátumát, nem szeretném őt mártírszerepben látni. Egyszerű a dolog: a Nemzeti költségvetése, az állami támogatása menjen vissza arra a szintre, ahol annak idején Alföldi Róbert elhagyta ezt a süllyedő hajót.” POSZT, SZFE és a „lent” meg a „fönt” szétválása A Pécsi Országos Színházi Találkozó (POSZT) politikai átalakítása a szakmai konszenzus végét jelezte. Kristóf Luca szerint az intézményeket viszonylag gyorsan át lehet alakítani, a szakmai tekintély viszont lassan változik. A színházi világ ennek hatására élesen kettészakadt egy biztosan finanszírozott, lojális, kivételezett „föntre”, valamint egy bizonytalanságba és egzisztenciális présbe szorított független „lentre”. „Eltűntek a szakmai viták” – A nézők lenevelése Jászay Tamás szerint a másfél évtizedes gyakorlat legsúlyosabb kára a közönségben keletkezett. A színházakat a gondolkodtatás helyett a tiszta kommersz kiszolgálásra kényszerítették. „Színházat lerombolni nagyon könnyű. Egy évad alatt le lehet nevelni a nézőket arról, hogy milyen a jó színház. Visszaépíteni viszont elképesztően nehéz. A legnagyobb veszteség az, hogy eltűntek a szakmai viták.” A nézők felé a rendszer egy lebutított elvárásrendszert közvetít: „Hogy jó nekem ez a kis vígjáték, jó nekem ez a kis operett, jó nekem ez a kis musical. Ez a néző lenézése. Ez bűn.” Miközben a két szféra teljesen elszigetelődött egymástól, a mindennapi munka kényszerű valósága megkerülhetetlen maradt: „Mindeközben dolgozni kellett.” A beszélgetés résztvevői szerint az intézmények átalakíthatók, vezetők kinevezhetők, de a szakmai tekintélyt hosszú távon továbbra is csak a kulturális teljesítmény teremtheti meg.