● news.bsdnet.hu

2010 őszén kezdtem meg munkámat a Médiatanács tagjaként, és a napokban egy új törvényi rendelkezés alapján mentettek fel a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH) elnöki posztjáról. Egy kisebb megszakítással 16 évnyi, médiahatósági munkával töltött időszak végére értem. Leltár felvétele különösebben nem indokolt, az eltelt években szinte mindent megírtam vagy elmondtam arról, amit a magyar sajtószabadságról gondolok. A leváltásom módja és az azt kísérő – persze elsősorban a köztársasági elnök ügyének szóló – jelentős hangerő ellenére is csak sejtetett indoka feletti mormogás pedig részemről szükségtelen, és menthetetlenül untatná is az olvasót. (Azért nem tudtam megállni, hogy az alábbi írás vége felé röviden erről is szóljak.) Ellenben, ennél jóval fontosabb azt vizsgálni, hogy mi történt a magyar sajtószabadsággal és a médiapiaccal 2010 óta, és mit tartogathat számukra a jövő? E kérdések tárgyalására tennék az alábbiakban kísérletet. A magyar sajtószabadság értékelésekor ritkán kerül szóba, de a jogrendszer 2012 óta (tehát az Alaptörvény hatálya alatt) több tekintetben előrelépett a szólásszabadság alkotmányos tartalmának meghatározásában. A közügyek vitái úgy maradtak széles körben szabadok, hogy közben a személyiségi jogok sem maradtak védtelenek. A bíróságok több esetkör tekintetében világos mércéket kaptak az oly sokak által kárhoztatott Alkotmánybíróságtól (AB), ez pedig jelentős részben a bírósági ítéletek alkotmányossági felülvizsgálatát lehetővé tevő Alaptörvénynek köszönhető. Bár az elmúlt néhány évben valóban születtek olyan döntések az AB-n, amelyek aggasztóak a szólásszabadság védelme szempontjából (a közösségek polgári jogi védelme, a büntetőjogi gyűlöletbeszéd, az influenszerek bírálhatósága, vagy a szólásszabadság szabálysértési jog általi korlátozása tárgyában), de ezekből nem épült kiforrott gyakorlat, és hatásuk a rendes bíróságok ítélkezésére egyelőre kevéssé érzékelhető. 16 év alatt persze születtek olyan törvények is, amelyek indokolatlanul vagy értelmetlenül korlátozták a szólásszabadságot (például a magánélet és a képmás védelmével, a közösségek polgári jogi védelmével vagy a szélsőséges kommentek tilalmával kapcsolatban), de ezeknek érdemi bírósági gyakorlata nem alakult ki, a jogrendszer gyakorlatilag „helyükre tette” ezeket, kevés eset kivételével „alvó” szabályozásnak, szinte nem létezőnek voltak tekinthetők. Meglepőnek tűnhet a következtetés, de 2012 óta a szólásszabadság alkotmányos biztosítékai több tekintetben szilárdabbá váltak, mint amilyenek korábban voltak. A vizsgált időszakban folyamatosan tapasztalható polarizált közéleti-politikai viták forgatagában ez sokszor nem kellő mértékben tudatosuló, másszor egyenesen eltagadott, de a demokratikus nyilvánosság számára ezzel együtt is mindenképpen örömteli fejlemény. A magyarországi médiaszabályozás ellenben az elmúlt 16 évben rögösebb utakon járt. A 2010-es médiatörvények jelentős indulatokat ébresztettek, és a kezdeti ellenzéki félelmek alapján alkalmasak lehettek volna a sajtószabadság eltiprására. De a médiatörvények gyakorlata általában véve nem igazolta vissza a kritikusok előzetes vélekedéseit; a sajtószabadság problémás korlátozása, ha megvalósult, jobbára a médiaszabályozáson kívüli eszközökkel történt. A szólásszabadsághoz hasonlóan méltatlanul kevés szó esett a médiatörvény és alkalmazása előremutató vonatkozásairól. Például arról, hogy a szabályozás Európában példa nélküli jogosultságokat biztosított az újságíróknak, rendbe tette a forrásvédelem kérdését (még akkor is, ha ez csak másodjára, az AB 2011-es döntése után sikerült tökéletesen), mentességet adott a jogi felelősség alól a jogsértéseket elkövető oknyomozó újságíróknak, és védeni próbálta az újságírók és szerkesztők szabadságát a média tulajdonosaival és hirdetőivel szemben. Nem a hatóságokon vagy a bíróságokon múlt, hogy oly kevés újságíró próbált meg e jogokkal ténylegesen élni. A 2010-es törvények alapján a médiahatóság új alapokra helyezte a médiatartalmak korábban meglehetősen hektikus felügyeletét. Világos kereteket szabott az emberi méltóság védelmének (amely így nem lehetett többé a közéleti viták korlátja), mértékletesen alkalmazta a gyűlöletbeszéd tilalmára vonatkozó szabályt (tehát nem csapott le minden erősebb kiszólásra), és következetesen tartatta be a gyermekvédelmi célú, valamint a reklámokra vonatkozó szabályokat is, illetve, a kezdeti félelmek ellenére csak visszafogottan büntette a jogsértőket. Tette mindezt a szükséges pártatlanság mellett: a tavalyi évben például az akkori kormányhoz közel álló TV2, illetve a Rádió 1 kapta a legtöbb bírságot. A médiumok piacra lépését illetően 2010 után a médiahatóság már csak a rádiók vonatkozásában rendelkezett érdemi hatáskörrel, a televíziók és sajtótermékek egy egyszerű bejelentési eljárást követően megkezdhették a működést. A rádiós pályázatokat azonban számos kritika érte, a legtöbbször alaptalanul. A politikai és gazdasági erőegyensúly felbomlása éreztette hatását, és így a rádiós piacon főleg a kormányzattal szimpatizáló szolgáltatók kerültek helyzetbe. Az egyetlen ügy, amely e tekintetben igazán ráégett a médiahatóságra, a Klubrádióé. Jogi szempontból az is teljesen szabályos volt (még akkor is, ha az EU bírósága a magyar törvényben problémát talált), de a merev formáljogi érvelés helyett érdemes lett volna valahogyan elkerülni a kívülről olykor valóban elkeseredettnek tűnő küzdelmet a rádiós frekvencia ügyében. Az NMHH mindemellett ellátta a médiáénál jóval nagyobb hírközlési piac felügyeletét, és a hatósági felügyeleten túl is hatalmas munkát végzett, amelyről szintén nem szokás beszélni, és amely sajnálatos módon a széles nyilvánosság ingerküszöbét legtöbbször nem érte el: említhetők itt példálózva a digitális gyermekvédelem ügyében indított programok, az online platformok (elsősorban a közösségi média) káros hatásaival szembeni küzdelem, a sokrétű együttműködések iskolákkal, egyetemekkel, civil és szakmai szervezetekkel, a Magyar Média Mecenatúra program, a helyi és körzeti médiaszolgáltatók támogatása, valamint az ismeretterjesztő és tudományszervező tevékenység. 2010 óta a médiakörnyezet és az uniós médiaszabályozás alapvetően alakult át. Egy új médiatörvény megalkotására bőven lehet megfelelő indokolt találni. A kérdés körüli érzelmi túlfűtöttség azonban nem szabad, hogy figyelmen kívül hagyja a szabályozás és a gyakorlat meglévő értékeit. A médiával szembeni politikai küzdelemnek tehát nem a médiatörvény és a hatóság volt a valódi terepe. A szűken vett médiaszabályozáson túl azonban számos egyéb eszköz áll egy kormányzat rendelkezésére, amelyekkel felveheti a harcot az ellenségesként azonosított médiumokkal szemben, ha úgy kívánja. Akárhogy is kategorizálja egy politológus az elmúlt 16 év rendszerét, 2010 nem volt e tekintetben (sem) cezúra. A helyzet megértéséhez vissza kell nyúlni legalább a rendszerváltozásig, azaz 1989-90-ig. A kommunisták még az első szabad választás előtt, egyértelmű hatalomátmentési céllal privatizálták a sajtópiacot, ami később igen nehéz helyzetbe hozta az új jobbközép kormányt. A megszülető törékeny demokráciában azonnal kitört a kormány és az ellenzék közötti „médiaháború”. Az 1990-ben megalakult Antall-kormány, amely túlnyomórészt ellenséges újságírókkal találta szembe magát, először hiába panaszkodott a médiában tapasztalható egyensúlytalanságra, majd egyre kétségbeesettebben és eredménytelenül próbálta orvosolni azt. A rendszerváltozással a közéleti és politikai ügyekről tudósító újságírók először érezhették meg a politikacsinálás ízét, és a média informális hatalmi ágként való megjelenésének részegítő hatása alatt állva – a sajtószabadság nevében – a politikai döntéshozatal aktív alakítóivá váltak, ahelyett, hogy az események objektív krónikásai vagy a közélet méltányos őrei lettek volna. A médiában fennálló egyensúlytalanságok orvoslására irányuló kormányzati törekvésekre – azt követően, hogy a sajtó privatizációja a demokratikus átalakulást megelőzően az állami és párttulajdonú lapokat külföldi befektetők kezébe adta, akik jórészt érintetlenül hagyták a szerkesztőségeket – a piaci logikára hivatkozva reagáltak: „akinek média kell, vegyen magának”. Így nem meglepő, hogy a politikusok rivális politikai szereplőként tekintettek az újságírókra, és ennek megfelelően léptek fel velük szemben, ahogy teszik azóta is, pártállástól függetlenül. Ez a korai Fidesz alapélménye is, amelyen igen mélyen rögzült vezető politikusaikban, és ebből a tapasztalatból nem következhetett a tankönyvekben rögzített, ideális sajtószabadság-felfogás. Az emlékeket elmossa az idő, de próbáljunk meg az eltelt évtizedekből egyetlen komolyan vehető magyar pártot (most már a Tiszát is beleértve) megnevezni, amelynek sajtószabadságképe megfelel a nemzetközi NGO-k kényes ízlésének. Nem fog sikerülni. A Fidesz-kormányok is számos módon nehezítették az ellenzéki média életét. Példaként említhető a részben külföldi finanszírozású sajtóval szembeni fellépési kísérlet, a hamar kivezetett reklámadó, a tisztázatlan hátterű megfigyelések és elsősorban az állami reklámköltések egyenlőtlen elosztása (általában nincs új a Nap alatt, utóbbi már 2010 előtt is éles viták tárgya volt, csak a szereplők cserélődtek fel). Ezen lépések valóban foltot ejtettek a magyar sajtószabadságon, még ha összességében sem voltak alkalmasak annak eltiprására. 1990-tól tehát ott visszhangzott valamennyi jobboldali párt fülében a mondás: „akinek média kell, vegyen magának”. A 2010 utáni kormányzathoz közel álló befektetői körök komolyan vették a piaci logikára vonatkozó korábbi érveket, és intenzív terjeszkedésbe kezdtek a médiapiacon. Nagy különbség volt a korábbi helyzethez képest a kormány-ellenzék közötti politikai egyensúly teljes felborulása, ami 16 év alatt sem állt helyre. Mivel a politika és a médiapiac sohasem vált teljesen külön, és mivel a 2010 előtti kormányzó pártok társadalmi bázisa eltűnt, míg az új szereplőké nem volt kellően erős, a politikai hatalom átrendeződése a médiapiaci erőviszonyok átalakulásában is tükröződött. Az ellenzék részéről sokszor kárhoztatott médiapiaci felvásárlások, amelyek jól bejáratott címeket, szolgáltatókat érintettek (Népszabadság, Origo, Index, TV2, Metropol, Bors, Blikk stb.), üzleti tranzakciók keretében történtek, persze súlyos konfliktusok és a bennük dolgozó újságírókat érő méltánytalanságok mellett. A piaci terjeszkedés pedig nehezen támadható, az önmérséklet és a politikai kultúra minősége pedig más lapra tartozik. Ezzel párhuzamosan azonban a médiatechnológia is fejlődött, platformjai megsokszorozódtak, és nagyrészt ellenállóvá váltak az állami beavatkozással szemben, így az 1990-es évek televíziójára, rádiójára és nyomtatott sajtójára szabott médiapiaci egyensúly kívánalma anakronisztikussá vált. Mindez a magyar közönség számára elérhető tartalmak robbanásszerű növekedéséhez, valamint az állami (kormányzati) beavatkozási lehetőségek beszűküléséhez vezetett. A magyar médiapiac, a társadalomhoz hasonlóan erősen polarizált: a Fidesz-kormányok alatt – a kormányközeli felvásárlások ellenére – mind a kormányt támogató, mind az azzal szemben kritikus médiumok jelentős pozíciókkal rendelkeztek, és egymással szemben álló társadalmi csoportokat szolgáltak ki, miközben a valóban kiegyensúlyozott és objektív fórumok megjelenésének esélyei korlátozottak voltak. Valótlan azon állítás, mely szerint a Fidesz-kormányok teljesen leuralták volna a médiapiacot (Európában valamiért a 80 százalékos kormánypárti túlsúly hiedelme terjedt el, ami meglehetősen abszurd). A sokáig legnépszerűbb kereskedelmi televízió (RTL) erősen kormánykritikus volt, és a legolvasottabb hírportálok között is többségben voltak az ellenzékiek. A valóban felborult egyensúlyú rádiós és nyomtatott sajtópiac – nem beszélve a közszolgálati médiáról – viszont egyre kevésbé volt képes tömegeket megszólítani. 2026-ra pedig befejeződött az átrendeződés, amely jelenleg visszafordíthatatlannak tűnik: bár nem lenne szerencsés alábecsülni a hagyományos médiumok még mindig érzékelhető jelentőségét, a nyilvánosság kiemelkedően legfontosabb fóruma a Facebook, illetve általában a közösségi média lett. A médiapiaci átalakulásnak még csak kezdeti jeleit látjuk, de a kettéosztottság aligha fog enyhülni, legfeljebb az arányok tolódnak el, és lesz jóval több (új)kormánypárti és kevesebb (új)ellenzéki médium. A korábbi ellenzéki médiumok döntő többségben rajongással fogadják az új kormány bármely megmozdulását, reményt csak az adhat, hogy itt-ott, nagyítóval megtalálható bennük egy-egy kritikusabb írás is. Jaj a középen álló újságíróknak, ha még vannak! A közszolgálati média függetlensége Európa-szerte jellemzően politikai viták tárgya. Magyarország sem volt ez alól kivétel soha, és a közmédia működését az aktuális kormányok igyekeztek befolyásolni, elsősorban a vezetői kinevezések által és az éves költségvetés meghatározásával. És persze sokan még jól emlékszünk például a Nap-keltére... A 2010-es médiatörvény kétségtelen vívmánya, hogy – a korábbi helyzettel ellentétben – normatív alapra helyezte a finanszírozást. A törvényben meghatározott forrásokat a központi költségvetésnek minden évben oda kell adnia a közmédiának. Az összeg (2025-ben 155 milliárd forint) ma persze vita tárgya, és valóban soknak tűnhet, de azért érdemes megjegyezni, hogy a közmédia számos platformon, sok csatornát működtet, és olyan, költségesebb tartalmakat állít elő, amelyekkel a kereskedelmi média nem kíván foglalkozni. A közmédiát a hírműsorok egyoldalúsága miatt érte szenvedélyes kritika, és ezek igazát nem is lehet eltagadni, de azért fontos meglátni azt is, hogy a műsoridő messze túlnyomó részében értékes oktató, ismeretterjesztő, kulturális tartalmak sokasága jelent meg a képernyőn és az éterben. A közmédia 2010-ben létrehozott szervezetrendszere túlbonyolított lett, és megnehezítette a felelősségi körök azonosítását. A közmédia gyártóbázisaként szolgáló MTVA-nak a médiahatóság kezelésébe adása – bár csak gazdasági vonatkozásokra terjedt ki – nem volt jó ötlet, mert egy hatóságnak nem lehetne keresnivalója a közmédia nem hatósági felügyelete körül. A kialakított rendszer ettől még működhetett volna jobban. A médiahatóságot is elsősorban a közmédiával szembeni fellépés hiánya miatt érték támadások. Paradox helyzet ez, mert egyfelől, mint említettem, a média szabadságát 2010-től a túlzott hatósági beavatkozás lehetőségétől féltették, majd amikor ez a félelem alaptalannak bizonyult, a beavatkozás elmaradása merült fel kritikaként. De a hatóság nem veheti át a híradók szerkesztésének feladatát. Ettől függetlenül, a közmédia hírműsoraival kapcsolatos hallgatása – ha jogi, alkotmányos alapja volt is – hibának tekinthető. A közmédiát kétségtelenül újra kell szabályozni (ennek kezdeti lépései most megtörténtek), és alapvetően átgondolni jövőbeni szerepét, elsősorban az online tartalmak vonatkozásában, hogy az újabb generációk számára is ajtót nyisson. Ez nem fog menni pénz (sok pénz) nélkül, de elengedhetetlen. A média kulturális szolgáltatás, a közmédiának pedig felelőssége van a nemzeti és az európai kultúra megtartásában. E felelősségvállalásba persze a hírszolgáltatás is beletartozik. A közmédia függetlenségének kritériumait törvényi előírások rögzíthetik, tették eddig is, de tényleges érvényesülésük elsősorban az adott ország politikai és társadalmi kultúrájának függvénye. Ez a kultúra 1989 óta formálódik, és nyilván nem fog egycsapásra megváltozni 2026 nyarától. Kíváncsian várjuk most az újabb próbálkozást a közmédia átalakítására. De a 2010 előtti médiakuratóriumok sok keserű tapasztalata és a 2010-es kísérlet bukása arra int, hogy a siker nem elsősorban valamiféle szép új szervezetrendszeren múlik, hanem azon, hogy kik dolgoznak ott, mennyi pénzzel gazdálkodhatnak, és legfőképpen, hogy a politika mennyire hagyja őket békén. Nem tagadható, hogy a magyar médiahelyzet is hozzájárult ahhoz, hogy az EU az elmúlt években alapvetően formálja át a közös európai médiaszabályozást. A korábbi, a közös piacot biztosító szabályokat felváltotta az érdemi, az egyes tagállamok jogát harmonizálni kívánó megközelítés. A renitens magyarokat végül úgy próbálták megrendszabályozni, hogy azt minden tagállam jogrendszere nyögi. Az EU egyes szervei immár nehezen tagadják, hogy maguk is politikai testületek lettek, egyértelmű politikai célokkal, saját hatásköreik folytonos bővítésével a tagállamok kárára. Az európai médiaszabadság-rendelet (az ún. EMFA) már a közös jogalkotás kellő jogalapjára sem ügyelt. Az új technológiák szabályozásánál (mint például a közösségi médiára vonatkozó DSA rendelet, vagy a mesterséges intelligenciát szabályozó MI rendelet, illetve tucatnyi más új norma) pedig már fel sem merült, hogy a tagállami hatóságoknak érdemi jogköröket lehetne adni, illetve nyitva lehetne hagyni e területeken a külön tagállami jogalkotás lehetőségét. A nyilvánosságot a jövőben vélhetően még inkább leuraló új szolgáltatások jogszerűségéről, a szólásszabadság határairól, a jogaikban sértett felhasználók védelméről, a közérdek biztosításáról, a gyermekvédelemről, a nemzeti kultúra szempontjairól a jövőben nem tagállami szinten, így a mi esetünkben nem Magyarországon fognak döntést hozni. A jó három évszázados küzdelem a magyar sajtószabadságért úgy fest, bizonyos értelemben a végéhez ért. Miközben továbbra is jókat vitatkozhatunk majd egy-egy bírósági, alkotmánybírósági döntésen, a lényegi ügyekhez nem fogunk tudni érdemben hozzászólni. A hagyományos média szabályozása persze megmarad, még mindig részben tagállami szinten. De a magyar közönséget célzó televíziók között alig van olyan, amely magyar joghatóság alá tartozik (azaz a magyar médiahatóság nem járhat el velük szemben), a rádiók jelentősége egyre csökken, a nyomtatott és online sajtó szabályozása eleve jelképes, a közösségi médiával szemben pedig érdemben nem lehet fellépni itthon. A technológia fejlődés okán a 2010-ben létrejött médiahatóság már eleve csak korlátozottabb eszközökkel rendelkezett, mint elődje. A majdan létrejövőre ez még inkább igaz lesz. Afelé haladunk, hogy a média területén nem lesz túl nagy kihívás a hatóságosdi, és jelentősége sem lesz igazán. Nem túl bizalomgerjesztő jövő, ha szuverén Magyarországban gondolkodunk. Ha már nem is gondolkodunk benne (pontosabban, ha nem kellően sokan teszünk így), akkor nincs probléma, és médiatörvény, médiahatóság békésen belesimul majd abba az európai mainstream be, amelynek számára a magyar kultúra és önazonosság megtartásában, nyilvános vitáink lefolytatásában, a másként gondolkodók méltóságának tiszteletben tartásában kulcsszereppel bíró média és nyilvánosság értelmezhetetlen megközelítés. A választás éjszakáján elmondott beszédében elszámoltatást és megbékélést ígért, jónéhány állami és igazságszolgáltatási vezetőt – köztük engem is – pedig lemondásra szólított fel Magyar Péter későbbi miniszterelnök. A kormányra került új hatalom megígérte továbbá a hírműsorok felfüggesztését a közmédiában, figyelmen kívül hagyva, hogy a kormány ilyen döntést nem hozhat, sőt még maga a közmédia sem, ha egyszer a számára előírt kötelezettségként szerepel a törvényben (az ígéret végül egyelőre nem vált valóra, majd, ha „birtokon belül” lesznek, természetesen teljesíthető). Az Országgyűlés költségvetési bizottsága leszavazta az NMHH és az MTVA zárszámadását tartalmazó törvényjavaslat benyújtását, holott az semmi mást, mint gazdasági, költségvetési tényadatokat tartalmazott, amely tények léte nem politikai viták függvénye. Még aznap bejelentették, hogy az NMHH-hoz és az MTVA-hoz költségvetési biztost fognak kirendelni, pedig az államháztartási törvény alapján erre nincs jogszerű lehetőség (a biztos azóta sem kopogtatott be egyik szervezet ajtaján sem). Később a közmédia ügyeit áttekintő miniszteri biztos kirendeléséről határoztak, ami a kormányzat és a közszolgálati média elválasztásának követelménye fényében legalábbis pikáns. Végül a parlament elfogadta a médiatörvény módosítását, amely rendelkezik minden érintett vezető és testületi tag megbízatásának megszűnéséről, a közmédia átalakításáról, az NMHH és a Médiatanács szervezetének és hatásköreinek változatlanul hagyása mellett. A meggyötört köztársasági elnök pedig ezt követően megadóan aláírta a törvényt. Az én megbízatásom is véget ért tehát, ahogy a Médiatanács tagjaié is. De e ponton kirajzolódik egy olyan általános kérdés, amely messze túlmutat az érintett vezetők és tagok személyes sorsán: szabad-e a kétségkívül jelentős szavazói támogatással bíró politikai szándékot nem jogállami eszközökkel aprópénzre váltani? Másként, egyszerűbben: lehet-e jogállamot a jogállam ellenében megvalósítani (ld. 11/1992. (III. 5.) AB határozat)? Az 1989-90-es rendszerváltozáskor – pedig akkor a kommunista diktatúra ért véget, nem „csak” egy demokratikus országgyűlési választás történt – ezt még elvetette a magyar politika. A Fidesz-kormányok 2010 után kétségkívül jelentősen átalakították a közjogi rendszert. Tették ezt minden esetben új ágazati törvények elfogadásával, 2012-től az új Alaptörvény támogatásával, évek alatt, apránként, intézményenként, ha úgy tetszik, tégláról-téglára. Ez az időszak persze felróható precedenseket is kitermelt, igaz, bő másfél évvel a 2010-es kormányváltás után, és jelentős intézményrendszeri átalakításokhoz kapcsolódóan: az elmúlt időszakban sokan emlegették már a Baka András legfelsőbb bírósági elnök és Jóri András adatvédelmi ombudsman ügyeit. Ezek most is aktuális példák. De úgy fest, valójában csak a (politikai) erő számít. A hírközlési és a médiahatóságok elnökeit és a többi felszólított tisztségviselőt védő uniós szabályoknak, vagy a magyar alkotmányos rendszer követelményeinek az érvényesülése nem szempont. A mostani lépéseket persze meg lehet ideologizálni. Vajon olyasféle rendszerváltozás történik-e most, amely a 2010-esnél direktebb eszközök alkalmazását is lehetővé teszi? Erre vélhetően e pillanatban nagyon sokan egyetértően bólintanának, de érdemes megjegyezni, hogy az 1989 és 2026 közötti különbségek szabad szemmel is jól láthatók – és mint említettem, még a kommunizmus utáni átalakítás sem hagyta figyelmen kívül a jogállamiság formális szempontjait, és 2010 után csak szórványosan történt hasonló. Most bizonyára sokan horgadnak fel azzal, hogy lám-lám, a megbukott „rendszer” tisztségviselői hirtelen européer jogállam-hívők lettek. Ezt méltósággal tudomásul kell venni, még ha e megítélés fájóan leegyszerűsítő is (mert persze nem, egyáltalán nem igaz, hogy a médiahatóság felszámolta volta a sajtószabadságot Magyarországon, vagy efféle szándékkal munkálkodott volna). A felvetett elvi kérdés azonban a Facebook-kommentelők véleményétől függetlenül velünk marad. Mi lesz az akadálya annak, hogy a jövőben minden kormányváltást rendszerváltozásként éljen meg az aktuális többség? És ha úgy él meg, akkor bármely jövőbeni kormányváltásnál alkalmazhatóak lesznek majd a mostani eszközök? 2022 környékén többen azon polemizáltak, hogy egyszerű parlamenti többséggel is módosíthatóak lehetnek kétharmados törvények. Ha a jövőben egy politikai erő esetleg nem rendelkezik akkora felhatalmazással, mint az előző öt kormányunk, de társadalmi támogatottsága egyébként erős, akkor mi akadályozza meg ebben? A lépés elvi megalapozása már rég készen van. Nehéz mit kezdeni azon álláspontokkal, amelyek valamiféle igazságtétel nevében a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntenék. Amelyek nem találnak kivetnivalót a visszaható hatályú közjogi jogalkotásban, amelyek indulati alapon fenyegetőzve bosszút hirdetnek, a tények ismerete nélkül, vagy azoktól magukat nem zavartatva. Még hogy tények? Azokat elmossa az újfajta nyilvánosság. Az „új tények” nem többek, mint a valóságról alkotott vélemények. Aki kellő számban meg tudja győzni a választókat a saját véleményéről, az uralja, és saját képére formálhatja a valóságot is. Nem volt helyes, amikor a Fidesz-éra alatt történt hasonló, és nem az most sem. Az igazságtétel szükségszerűen szubjektív, és nem lenne szabad a jog ellenében megvalósítani, még többségi társadalmi felhatalmazással sem. A közjogi tisztségviselők törvényi vagy alaptörvényi úton való elmozdításának hívei – legyenek akár jogászprofesszorok – jogi érveket nemigen tudtak hozni álláspontjuk mellett, ellenben eleve adottnak vették, hogy minden, a meglehetősen esetlegesnek tűnő miniszterelnöki listán szereplő érintett a jogállam lebontásán ügyködött korábban. Ez koránt sincs így. Ugyanakkor, az érintettek tevékenységéről természetesen lehet vitatkozni, lehet azt sokféleképpen látni, de egyvalamit nem lehet: az önmagában felfedezett, rejtélyes forrású morális fölény vélt birtokában lévő ítélkező által rájuk olvasni, majd ezáltal rögvest bizonyítva is látni a vádakat. (Illetve, dehogynem, lehet. Egyik eszköze manapság a jogalkotás.) A magyar média és újságírótársadalom sok mindennel adós a társadalom felé. Valójában 1990 óta azt a kérdést sem sikerült pontosan tisztázni és valamely közmegegyezés felé terelni, hogy pontosan mi a média szerepe a társadalomban és mit jelent a média kívánatos függetlensége, annak melyek a biztosítékai. Nem születtek érdemi, betartható újságírói etikai kódexek vagy önszabályozási rendszer (2010 után e hiány fenntartására a hatalom piszkálódásai biztosítottak nem túl meggyőző mentséget). Természetesen eközben a politika is felhalmozta a maga adósságát a média felé. 2026 áprilisától a korábbi ellenzéki újságírók kormánypártiak lettek, ha nem is mind teljes szívvel és meggyőződéssel; a Fidesz-kormányokkal szembeni indulatuk most természetszerűleg soroltatja be őket is az új kormány táborába. (Ha valaki tőlem ezt nem fogadná el, jelzem, hogy sokan gondolják így, és Tölgyessy Péter, vitathatatlanul független elemző is erre utalt egyik minapi interjújában.) Meglátjuk, így marad-e. A kormányzatba most beáramló, korábbi ellenzéki újságírók tömege mindenesetre egyfajta beismerő vallomásnak tekinthető. Mi következik most? Csodát nem várhatunk. Nincsenek a szekrényből leakasztható független újságírók és a független médiát a politikához fűződő érdekektől mentesen finanszírozni kívánó befektetők. Az egészséges, jól működő médiarendszerhez a megfelelő jogi szabályozáson és intézményi kereteken túl számos egyéb tényező is szükséges: értő és fizetőképes közönség, önkorlátozó politikai rendszer, a politikai és a gazdasági szereplőktől kellő távolságot tartó médiumok, amelyek megfelelő gazdasági alapokkal bírnak. Ezek a feltételek Magyarországon egytől-egyik hiányoznak, és a dolgok jelenlegi állása szerint kevés esély van arra, hogy a közeljövőben megteremtődjenek – függetlenül attól, hogy éppen melyik párt alakít kormányt. Tavaly karácsony körül vettem kezembe Hatos Pál új könyvét, a Hideg polgárháború t. Letehetetlenül izgalmas olvasmány volt, az 1919 és 1922 közötti három tragikus évünkről, amely ugyanakkor mély szomorúságot okoz olvasójában. Látszólag a múltról szól, de valójában rólunk, magyarokról, a társadalom lelkiállapotáról, egymás megértésének és a másik iránti empátia ordító hiányáról, kortól-időtől függetlenül. A magyar történelem, az elmúlt 16 év, a mögöttünk hagyott választási kampány és az új kormány kezdeti hevülete is mind azt sugallják, hogy igen nehéz elképzelni a megbékélést és a szétszakított társadalom újraegyesítését a közeli vagy távolabbi jövőben. Vajon arra vagyunk kárhoztatva, hogy négyévente (esetleg 8, 12, 16 évente) effajta, retorikai és érzületbeli értelemben vett rendszerváltozáson essünk át? (És tegyük hozzá, ez a jobbik eset, a 20. században, a tényleges rendszerváltozásokat sokszor kísérte őrjöngő erőszak – jó lenne nem eljutni újra odáig.) Lehetséges-e közmegegyezés arról, hogy mit jelent a jogállam, és elképzelhető olyan hatalom, amely önkorlátozó módon tiszteletben tartja annak formai és tartalmi követelményeit? Ma erről ugyan nem beszélünk, de 2010 előtti két évtizedünk sem volt e tekintetben éppenséggel problémamentes, hiába volt 2010 után sokak érdeke azon időszak felstilizálása. Vagy a jogállam mindig azt jelenti majd, amit az éppen aktuális kormány, és ezáltal a felülkerekedő kislétszámú elit annak mond? Bárki bárhogyan is szavazott április 12-én, nehéz szembesülni a legvalószínűbb válasszal. A szerző a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság volt elnöke. A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.