● news.bsdnet.hu

Állítsa be, hogy a Magyar Hang cikkeit mindig az elsők között lássa a Google keresőben! Nem kell félni, lesz még ebből ötödik rész is – zártam Toy Story-kritikámat hét évvel ezelőtt. Nem mintha annyira rajongtam volna a negyedik etapért, amely a közmegegyezés szerint is a széria addigi leggyengébbjének bizonyult. De csak addig, míg nem jött 2022-ben a különutas Lightyear, egy nem igazán működő koncepcióval rombolva tovább a „rossz Toy Story-film nincs” mítoszát. A negyedikkel még nem volt ennyi baj, viszont a létezésére jó okokat nemigen találhattunk. Azt pedig már a végpontnak érezhettük, amikor egy frankeinsteini módra megteremtett beszélő villa (aki folyton a szemét felé igyekszik) lett főattrakciónak megtéve. Viszont a brand volt olyan erős, hogy elcsordogált az egész a maga útján. Hét éve tehát még nem vártam volna, hogy majd az ötödik rész állítja emelkedő pályára a sorozatot. Aztán amikor kiderült, hogy az 1999-es második film forgatókönyvét is jegyző Andrew Stanton érkezik rendezőként, reménykedni kezdtem. Amikor pedig beharangozták, hogy a „technológia kontra régi játékok” téma lesz a főcsapás, arra gondoltam: ebből még akármi is lehet. Pozitív várakozásokkal ültem be tehát a terembe – innen könnyű lett volna csalódni. Ehhez képest a film végén azzal álltam fel a székből: megszületett a teljes Toy Story-sorozat legjobbja. Harmincegy évvel a bemutatkozás után ez önmagában is zavarba ejtő. A második rész kapcsán szokás a Terminátor 2 sikerét emlegetni, sokaknak pedig a 2010-es harmadik vált a kedvencévé. Olyanról viszont ritkán hallunk, hogy egy ötödik film ostromolja a csúcsokat. Főleg, hogy a negyedik esetében a kiszámíthatóságot, ötlettelenséget bírálhattuk. A filmet elsősorban a korábbi darabok sikere vitte el a hátán. Mindezeket viszont a legkevésbé sem mondhatjuk el az ötödikről. Bár a képernyőfüggés nem új jelenség, de Stantonék így is tökéletesen találták el a korszellemet. Sőt, ami annál is rendkívülibb: okosan és közérthetően szólnak arról szülőhöz és gyerekhez egyaránt. A Toy Story-szellemiség leglényegét sikerült ezzel eltalálni. Amikor aggódó cikkek, tanulmányok és mozgóképek sora szól arról, mennyire nem értik a generációk egymást, akkor jönnek Stantonék, és játszi könnyedséggel hozzák közelebb szülőhöz a gyereket és fordítva. Lehetett volna az egészből valami technopesszimista búsongás, ahogy válhatott volna frusztrálóvá a valódi gondolat hiánya. Ehhez képest a Toy Story 5 olyan témákról szól komolyan és értően, mint egyik korábbi rész sem: szülő-gyerek kapcsolatról, kortársi bullyingról és arról, hogy a megoldást sosem az aktuális őrület tiltása környékén kell keressük. Volt itt már bűnbaknak megtéve minden a számítógépes játékoktól a Dragon Ballon át a TikTokig. A Toy Story 5 pontosan mutatja meg, hogy a szülőnek elsősorban figyelnie kell, észrevenni például a gyerekek közti dinamikát, nem pedig felülről, idegenként tekinteni az egészre. A film viszont nem lenne ennyire tökéletes, ha „csupán” intelligens volna. A sorozat humora sosem volt kérdéses, itt is sziporkázik mindenki. Érdemes egyébként egyszer eredetiben is megnézni, rengeteg zseniális szóvicc úgy jön ki igazán. („I now pronounce you husband and knife”.) Ahogy szívhez szóló is volt az összes film, különösen a harmadik. Ezúttal viszont minden korábbinál érzelmesebbre vették a formát, amely köszönhető Jessie, a tehenészlány főszerepbe kerülésének, korábbi történetszálak visszahozatalának. A Toy Story 5 érzelmi katarzist hozó jelenetén az is sírni fog, aki korábban csak meghatódva bólogatott. Stantonék persze tudták, hova nyúljanak, elvégre sokan máig az 1999-es második rész adott történetszálára emlékeznek vissza könnyek közt. Nem csoda, hogy most nem csak ez a kritika beszél szuperlatívuszokban az ötödik részről, mely ismét a csillagok közé repítette a szériát: a végtelenbe, és tovább! Toy Story 5. Rendezte: Andrew Stanton. Amerikai animációs családi vígjáték, 102 perc. Június 18-ától a mozikban. Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2026/25. számában jelent meg, június 19-én.