● news.bsdnet.hu

Amikor az emberellenes diktátor, Nicolae Ceaușescu 1988 áprilisában bejelentette hírhedt „szisztematizálási programját”, a terv az volt, hogy Románia tizenháromezer falujából első körben több ezret felszámoljanak, lakóikat pedig agráripari központok és városok tömbháznegyedeibe kényszerítsék. A köznyelv ezt a brutális társadalmi kísérletet romániai falurombolásként ismeri, a jóérzésűbbje pedig most is megborzong e szó hallatán.Ez a rossz emlékű kifejezés kering pár napja a mi fejünkben is, amióta kiderült, hogy a Tisza-kormány Gazdasági és Energetikai Minisztériumának villamosításért és dekarbonizác­ióért felelős helyettes államtitkára, Bart István egy néhány évvel ezelőtti fórumon, amolyan „fenntarthatósági” alapon ecsetelte hosszan és kéjjel, hogy a falu egy haszontalan, retrográd, pénznyelő valami. Szavai kicsengése alapján egy eltörlendő szemét, amit 1100 év Kárpát-medencei jelenlét után nem ártana kiiktatni a liberális (virtuális) valóságból. A gazt a napraforgóval is összetévesztő technokratáknak általában semmit nem mond az, hogy hagyomány, háztáji, harangszó, kútfej, coca, falusi turizmus. Kifent kasza. Pedig bőven van anyag ezekről a neten, de hát sem a szemük, sem a pixelekből összetákolt lelkük nem tud az ilyen dolgokra ráhangolódni. Itt megjegyezném, hogy Erdélyben szinte soha nem használtuk a vidék szót, mert ott valahogy nem tették mesterségesen kötelezővé a szóhasználatban, mint a maradék kis Magyarországon. Ódzkodtunk tőle, mert távolságot tartatott, ezt az öngyilkos luxust pedig nem engedhettük meg magunknak egy nyíltan magyarellenes diktátor vezette országban. Inkább úgy mondtuk, hogy „kimegyünk falura”. Nem tudjuk ma sem „vidékként” kezelni Kőrösi Csoma Sándor Csomafalváját, Tamási Farkaslakáját vagy a hatalmas főúri kastéllyal bíró kisvárost, Nagykárolyt, ami Magyarországon szintén vidék kategória lenne. Ezeknél a Tiszánál menedéket talált „kutatóknál” viszont nincs semmi gát, ha a falvakról vagy a vidékről van szó, álmaik­ban és hatástanulmányaikban a nekünk földi paradicsommal felérő őrségi, nógrádi, hajdú-bihari vagy somogyi falvak nem mások, mint földszintes, trágyaszagú, elmaradott, gyenge wifis települések, ahonnan csak elmenni érdemes, ahová be kell vezetni hosszú, meg drága vezetékeken a legfőbb lételemet: a gázt. De majd ha jön a lehetőség – és a Bart-féléknek most eljött –, el lehet kezdeni a szisztematizálást! Amikor ’89-ben reflexszerűen sorban álltunk az iskola udvarán, hogy egyenként leköpjük a frissen kivégzett Ceaușescu tankönyvből kitépett fotóját, nem gondoltam, hogy a vén diktátor buldózeres szelleme épp azon a Budapesten fog kísérteni, amely még a Kádár-rendszerben is kiállt az erdélyi magyar falvak bontása ellen. Mert nyílt titok volt, hogy az első áldozatok nem a kegyelt Moldvában és Olténiában lesznek, hanem nálunk, Erdélyben. Jól tudta a rafinált Ceaușescu, hogy sok legyet fog ütni egy csapásra: maximálisan kiélheti történelemhamisítási hajlamait, hiszen még temetők se maradnak majd mutatóban, elüldözi a nyugatnémeteknek kiárusított szászok írmagját is, és kulturálisan megbénítja a helyi magyarságot, amely soha nem tudott elszakadni falvaitól. Ahogy Magyarországon is jellemző, csak egyesek nem akarják belátni ezt. Szembetűnő, hogy a magántulajdon, a kultúra és az egyház vetülete meg sem pendült Bart nyilvánosságra került expozéjában. Tán azt hiszi, hogy semmi ellenállás nem lenne a falusiakban, meg a városiakban egy „szisztematizálási” hullám esetén? Hogy nem állnának ki verítékkel felépített há­zaik sérthetetlensége mellett? Vagy hogy be lehetne darálni sok ezer különálló közösséget azok jellegzetes kulturális és egyházi hagyományával?Akkor itt üzenjük neki és a hozzá hasonló hergelőknek: még elméletben se merjenek nyúlni a falvakhoz, mert az a küszöbön álló végüket is sokkal közelebb hozza. Ceaușescu végzetéhez nemcsak a romániai boltok üres polcai járultak hozzá, hanem a vidéki egzisztenciák eltörlési szándékának első jelei is. Gondoljunk csak a fölöslegesen elárasztott székelyföldi Bözödújfalura, amivel a magyar vallási unikumnak számító szombatosok egyik bástyáját tették lakhatatlanná. Vagy a már a hatvanas években felrobbantott dunai csodaszigetre az egykori magyar–román–szerb hármas határon, Ada-Kaléra és annak páratlan kulturális örökségére, amit több tonna dinamittal feláldoztak a megawattok oltárán. Ezeknek a korlátolt új-Ceaușescuknak a józan paraszti észről sincs fogalmuk. Pedig erről köztudott, hogy jobb, ha a gazdáját nem hergelik, mert ott és akkor csap le, amikor a legkevésbé számítanának rá.