● news.bsdnet.hu

Az OECD legutóbbi kormányzási jelentései és a Simplifying for Success kezdeményezés is részletesen foglalkoznak a szabályozási terhek gazdasági hatásaival. Az Európai Unióban is kiemelt téma a bürokratikus terhek csökkentése és a szabályozás egyszerűsítése. A vita ugyanakkor gyakran arra utal, hogy a valódi gond nem feltétlenül maga a túlszabályozás, hanem a gold-plating, vagyis az, amikor az uniós szabályokat nemzeti szinten a szükségesnél terhesebbé teszik. Ön szerint hol van a fő probléma? Az OECD legutóbbi munkája az adminisztratív terhek több típusát vizsgálta. A vállalkozások szempontjából például nem az adófizetés vagy a szabályok betartása jelentette a legnagyobb gondot, hanem az ehhez kapcsolódó jelentéstételi teher. A Simplifying for Success kezdeményezéshez kapcsolódó felmérésben a vállalkozások 67 százaléka mondta azt, hogy a jelentéstételi kötelezettségek nagyobb akadályt jelentenek. Az adózáshoz kapcsolódó terhek ennél kevésbé voltak jelentősek, valamivel 50 százalék felett. A vállalkozások számára a másik nagy problématerület az engedélyezési és jóváhagyási folyamatokhoz kapcsolódik. Ezek különösen fontosak a beruházási és infrastrukturális projektek esetében, ahol a cégeknek gyakran több adminisztratív lépésen kell végigmenniük. A kérdés ezért nemcsak az, hogy túl sok-e a szabály, hanem az is, hogy vannak-e párhuzamosságok, milyen gyakran kell ugyanazt az információt újra beadni, és képes-e a közigazgatás felhasználni azokat az adatokat, amelyekkel már rendelkezik. A digitalizáció és a mesterséges intelligencia ezen a ponton válik fontossá, amikor a közintézmények példát tudnak mutatni az adatok rendezésében, hozzáférhetővé tételében és hatékonyabb újrafelhasználásában. Egyes országok ezt már jól csinálják, sok más ország viszont lemaradásban van. A vállalkozások azt várják, hogy ne kelljen ugyanazt az információt újra és újra beadniuk, hanem csak frissíteniük, kiegészíteniük vagy módosítaniuk kelljen azt, ami megváltozott. Ez az egyik legkézenfekvőbb, gyorsan elérhető lehetőség az adminisztratív terhek csökkentésére. Ha a mesterséges intelligencia, a digitalizáció és az automatizált folyamatok valóban képesek csökkenteni a közszféra terheit, ezt lehet számszerűsíteni? Vannak becslések arra, hogy ezek mennyivel javíthatják a közigazgatás vagy akár a gazdaság hatékonyságát? A közszféra termelékenységét vizsgálni egy nagyon komplex feladat. Az OECD több szakpolitikai területen is méri a teljesítményt, például több mint 25 éve vizsgálja a termékpiaci szabályozásokat, de még a magánszektorban is folyamatosan fejlődik az összes termelékenységi tényezők mérésének módszertana. Ezeket a megközelítéseket évtizedek alatt finomították. A közszférában azonban még nehezebb pontosan meghatározni, hogy egy adott intézményi reform, folyamatváltozás vagy digitális eszköz milyen mértékben járul hozzá a gazdasági termelékenységhez. Konkrét területeken ugyanakkor jobban látszik a hatás: a köz- és a magánszektor közötti legnagyobb gazdasági kapcsolódási pont a közbeszerzés. Az OECD-országokban a közbeszerzések átlagosan a GDP több mint 13 százalékát teszik ki, ami óriási összeg. Ezért számít annyira, hogyan működnek a közbeszerzési rendszerek: mennyire központosítottak vagy széttagoltak, milyen szempontok alapján döntenek, és hogyan mérik az eredményeket. Vannak esettanulmányok például Új-Zélandról és Finnországból, amelyek azt mutatják, hogy bizonyos központosítási megoldások mennyire javíthatják a hatékonyságot, az ár-érték arányt, és a közpénzek jobb felhasználását. Nem mondanám ugyanakkor, hogy rendszerszinten mindig nagyon erős, következetes és egyértelműen bizonyított összefüggés van. Sok más tényező is befolyásolja ezt, például a kapacitás, a felkészültség és azok a készségek, amelyek ahhoz kellenek, hogy egy központosított rendszerből a lehető legtöbbet lehessen kihozni. Ezen a területen tehát még sok mérési és módszertani kérdés maradt nyitva. Ha már említette a közbeszerzéseket: a központosításnak elsősorban nemzeti ügynek kellene maradnia, vagy szükség lenne egy egységesebb nemzetközi keretre, például az Európai Unióban, minimum- és maximumszabályokkal? Az Európai Unió közbeszerzési direktívái több mint egy évtizede meghatározzák a keretet, az uniós intézmények pedig folyamatosan dolgoznak e szabályok frissítésén. Ha azonban egy egyszerű mutatót nézünk, a határon átnyúló közbeszerzéseket, akkor ezek aránya továbbra is nagyon alacsony az egységes piac méretéhez és ambícióihoz képest. Sok esetben a határon átnyúló közbeszerzések aránya csak néhány százalék, még a nagyon nyitott gazdaságokban is. Racionális magyarázatok is vannak erre: a közbeszerzések jelentős része helyi vagy regionális szintekhez kapcsolódik, például helyi szolgáltatásokhoz, infrastruktúrához vagy ellátáshoz. Ilyen esetekben természetesen számít a földrajzi közelség és a szolgáltatás elérhetősége. A közbeszerzés a jelenlegi geopolitikai környezetben egyre fontosabb szerepet játszik a piacra jutásban is, amikor a gazdasági biztonság és a gazdasági ellenállóképesség világszerte kiemelt cél lett az országok számára. Bertók János az OECD közmenedzsmenttel és közigazgatási reformokkal foglalkozó területének igazgatóhelyetteseként stratégiai szerepet tölt be a szervezet közpolitikai kormányzási napirendjének alakításában. Korábban integritási és közszféra-reformokkal foglalkozó részlegeket vezetett, munkája során pedig összehasonlító adatokkal, jó gyakorlatokkal, szakpolitikai ajánlásokkal és gyakorlati eszközökkel támogatta a döntéshozókat a nyitottabb, átláthatóbb és elszámoltathatóbb kormányzás kialakításában. Meghatározó szerepe volt több OECD-ajánlás kidolgozásában, köztük a közbeszerzésről, a közszféra integritásáról, a lobbitevékenység átláthatóságáról, az összeférhetetlenségek kezeléséről és az infrastruktúra-beruházások kormányzásáról szóló dokumentumokban. Emellett a G20 munkáját is támogatta többek között az infrastruktúra-fejlesztések integritása, a közbeszerzés, a vagyonnyilatkozati rendszerek, a vámügyi integritás és a whistleblowerek védelme területén. Az Európai Bizottság is olyan reformokon dolgozik, amelyekben a közbeszerzés az európai gazdaság megerősítésének egyik eszközévé válhat. Jó irány, ha a közbeszerzést stratégiai szakpolitikai eszközként használják? Az OECD jelentős szerepet játszott abban, hogy átalakult, ahogyan ma működnek a közbeszerzések. Korábban gyakran bürokratikus, adminisztratív folyamatnak tekintették, de idővel stratégiai eszközzé vált. Ez hosszú folyamat volt az elmúlt két évtizedben, és ma szinte minden kormányzati prioritás megjelenhet a közbeszerzésben: környezetpolitika, innováció, a kis- és középvállalkozások támogatása, társadalmi célok, átláthatóság vagy napjainkban a gazdasági ellenállóképesség. Az Egyesült Államokban is voltak példák arra, hogy közbeszerzési feltételekkel próbálták befolyásolni a magánszektor gyakorlatát. Barack Obama elnöksége alatt például a vállalat vezetői fizetések átláthatóságát összekapcsolták azzal, hogy egy vállalat jogosult lehet-e közbeszerzési szerződésekre. Ez azt mutatja, hogyan képes alakítani a piaci szereplők viselkedését, mert a piac jelentős részére hatással van. Az OECD 2015-ös közbeszerzési ajánlásának végrehajtásáról szóló jelentésünk is azt mutatja, hogy a zöld közbeszerzés volt az első nagy szakpolitikai terület, ahol minden tagállamban stratégiai célokat kapcsoltak a közbeszerzéshez. Később a kkv-k támogatása és az innováció is egyre elterjedtebbé vált. A gazdasági ellenállóképesség azonban még mindig sokkal kevésbé beépült elem: az OECD-országok negyede szerepelteti valamilyen formában a jogszabályokban, szakpolitikai keretekben vagy módszertani útmutatókban, és nagyon kevés ország méri ténylegesen, hogyan járul hozzá a közbeszerzés a gazdasági ellenállóképességhez. Másképp fogalmazva: a gazdasági ellenállóképesség politikai prioritásként erősödik, de a mérése még korai szakaszban van. Maga a gazdasági ellenállóképesség is nehezen mérhető mutató. Mit jelent ez a gyakorlatban, például amikor ellátási láncokról vagy kritikus nyersanyagokról beszélünk? Az ellenállóképesség egyik eleme a jövőállóság, vagyis annak felmérése, hogy egy beruházás, közbeszerzési döntés vagy stratégia képes-e ellenállni a jövőbeli sokkoknak. Ehhez előrelátásra van szükség, de a kockázatok és a sérülékenységek világos megértésére is. Az ellátási láncokban például a kormányoknak látniuk kell, hol vannak a kritikus függőségek, és mely országok vagy vállalatok ellenőrzik a kulcsfontosságú alapanyagokat és inputokat. A jövő technológiáihoz, például az akkumulátorokhoz, sok kritikus ásványi anyagra van szükség. Az OECD nemrég tette közzé a MAGIC adatbázist arról, hogy milyen állami támogatásokat kapnak a gyártók olyan területeken, amelyek hatással vannak a nemzetközi kereskedelemre és versenyre . Kína is használta a közbeszerzést iparpolitikai, szubvenciós eszközként. Európának is ezt kellene tennie, vagy ez veszélyes irány? Kína példája nagyon világosan megmutatja, hogyan segítheti a közbeszerzés az ipari kapacitások kiépítését. Több mint 15 évvel ezelőtt Kína jelentős összegeket fektetett zöld technológiákba és alternatív energiaforrásokba. A belföldi közbeszerzés fontos szerepet játszott a hazai kínálat felépítésében az állam által teremtett keresleten keresztül. Kína nagyon gyorsan az egyik legnagyobb állami piaccá és a világ legnagyobb zöld közbeszerzési piacává vált. Ez látványos példa arra, hogyan képes a közbeszerzési piac kapacitásokat építeni úgy, hogy annak hatása van a globális versenyre is. Sokan a közbeszerzést a korrupció melegágyának tartják. Hogyan lehet ezt kezelni? Segíthetnek-e az új digitális vagy mesterséges intelligencián alapuló eszközök a közbeszerzési korrupciós kockázatok csökkentésében? A közbeszerzés különösen sérülékeny terület, mert itt van a pénz. Amikor a közbeszerzés a GDP több mint 13 százalékát és az összes közkiadás körülbelül 30 százalékát teszi ki, óriási összegekről beszélünk. Ennyi pénz természetesen vonzza a korrupciós kockázatokat. A kockázatot nemcsak az érintett összegek nagysága magyarázza, hanem a folyamat összetettsége is. Sok szereplő vesz részt benne, sok a technikai részlet, gyakran jelen van politikai érdek, és az átláthatóság nem mindig jelent valódi számonkérhetőséget. Attól, hogy valami formálisan átlátható, még nem biztos, hogy a gyakorlatban számon is kérhető. Éppen ezért a közbeszerzés korrupciós szempontból az egyik legkockázatosabb terület. A digitális eszközök, az adatelemzés és a mesterséges intelligencia segíthetnek a kockázatok azonosításában, de önmagukban nem oldják meg a problémát. Az intézményi kapacitás, a hatékony ellenőrzések, a valódi számonkérhetőség és a használható adatok ugyanúgy szerepet játszanak. Sok országban alacsony a közintézményekbe és a költségvetési kormányzásba vetett bizalom. A kormányoknak eközben úgy kell helyre kell állítaniuk az államháztartási egyensúlyt, hogy háborúkkal, energiaársokkokkal és költségvetési konszolidációs kényszerrel néznek szembe. Hogyan lehet ilyen környezetben bizalmat építeni? A költségvetési nyomás nem új jelenség, hosszú ideje nehezedik a kormányokra. Az OECD-országokban az államadósság átlagos GDP-arányos szintje nagyon magasra, 110 százalék fölé emelkedett, és ez év végére elérheti a 113 százalék körüli szintet, beleértve olyan G7-es gazdaságokat, mint, az Egyesült Államok, Franciaország, Japán és Olaszország. Ennek egyik következménye a kamatkiadások növekedése: az adósságszolgálat az elmúlt években jelentősen emelkedett, átlagosan a GDP 1,9 százalékáról 3,5 százalékra. Az Egyesült Államokban például a szövetségi adósságszolgálat tavaly megközelítette az ezermilliárd dolláros nagyságrendet. Ez óriási összeg. Összehasonlításképpen Magyarországon az egészségügyi kiadások a GDP körülbelül 4 százalékát, az oktatási kiadások pedig körülbelül 5 százalékát teszik ki. Ha az adósságszolgálat hasonló nagyságrendű tétellé válik, az alapvetően szűkíti a költségvetési mozgásteret. Mindez a közbizalomra is hatással van, az OECD felmérései is azt mutatják, hogy tízből négy ember bízik a kormányában, a közintézményekben vagy a közpolitikákban. A fiatalok körében ez gyakran még alacsonyabb, egyes országokban 10, 15 vagy akár 20 százalékponttal is az idősebb generációkhoz képest. A fiatalok gyakran úgy érzik, hogy az idősebb generációk az ő jövőjüket költik el. A korrupciós ügyek vagy a hatalommal való visszaélés közvetlenül és nagyon erősen rombolják a közbizalmat. Ugyanakkor az OECD-országokban a közszolgáltatások minősége gyakran viszonylag magas, tehát nem ez magyarázza elsősorban a közepes vagy alacsony bizalmi szintet. Sokkal inkább az számít, hogy az állampolgárok érzik hogy van-e beleszólásuk, és a döntéshozók figyelembe veszik-e a véleményüket. A kormányoknak egyszerre kell erősíteniük a versenyképességet, rendbe tenniük az államháztartást, javítaniuk a közszolgáltatásokat és megreformálniuk a saját működésüket. Hol kellene kezdeniük? Az OECD most rendszerezettebb módon gyűjtötte össze azokat a gyakorlatokat, amelyeket az országok a közpénzügyek rendbetételére használtak. Az egyik általános tanulság az, hogy a kormányok gyakran sikeresebbek a bevételek növelésében, például adókon keresztül, mint a kiadások tartós csökkentésében. Ez nem ajánlás, inkább megfigyelés. A kiadások csökkentésénél az első kérdés nem feltétlenül az, hogy melyik nagy szakpolitikai terület kapjon kevesebb pénzt. Első lépésként azt kell feltárni, hol folyhat el feleslegesen közpénz. Ide tartozhat a csalás, a korrupció, a visszaélés, a pazarló költés, valamint minden olyan folyamat, amely közpénzt emészt fel anélkül, hogy ezzel arányos szakpolitikai eredményt hozna. Az állampolgárok erre nagyon érzékenyek, mert ha az emberek azt látják, hogy a költségvetési konszolidáció kizárólag a közszolgáltatások lefaragásáról szól, miközben közpénzek vesznek kárba, a bizalom nagyon gyorsan romolhat. Sok OECD-országban a fő probléma a csalás, míg egyes országokban ez korrupcióhoz vagy szervezett bűnözéshez is kapcsolódhat. Az államháztartás rendbetételének ezért nemcsak költségvetési, hanem integritási dimenziója is van. A közelmúltbeli válságok miatt továbbnőtt az állam, vagyis a kormányzat szerepe és feladatmennyisége a legtöbb országb an. A Covid alatt a kormányoknak vállalatokat és életeket kellett menteniük, az energiaársokk idején ismét be kellett avatkozniuk, most pedig felerősödtek a geopolitikai és védelmi kihívások. Hogyan tudnak az országok vezetései többlet feladatokat ellátni, ha közben csökkenteniük is kell a kiadásokat? Az adminisztratív kiadások csökkentése gyakran napirendre kerül, és a kérdés rendkívül összetett. Az OECD-országok egyik nagy kihívása az elöregedés, sok országban ugyanis a közszolgálat idősebb munkavállalóinak jelentős része – 15 és 25 százalék közötti aránya – távozhat a következő évtizedben. A kérdés az, hogyan pótolják őket: ugyanannyi emberrel, vagy részben technológiai megoldásokkal, új munkamódszerekkel és automatizált folyamatokkal. A mesterséges intelligencia és a digitális technológiák nemcsak az adminisztratív folyamatok automatizálásában segíthetnek, hanem a közszolgáltatásokban is, például az egészségügyben, a közlekedésben és más állampolgár-központú szolgáltatásokban. Ehhez újra kell gondolni a közszolgáltatást. Az állampolgári elvárások valóban növekedtek, részben azért, mert a Covid alatt az emberek látták, milyen gyorsan és milyen nagy léptékben képesek a kormányok beavatkozni. A bizalmi adatok is azt mutatják, hogy az emberek gyakran jobban bíznak abban, hogy a kormányok képesek kezelni a jövőbeli válságokat, mint általában magában a kormányban. A kiadásoknál nemcsak az számít, mennyit költenek el, hanem az is, mire és hogyan megy el az adófizetők pénze. Jó példa erre a védelmi kiadások területe, ahol a kérdés egyre kevésbé az, hogy érdemes-e nagy katonai eszközkészleteket felhalmozni. A harci drónoknál például rendkívül rövid a technológiai életciklus: a legkorszerűbb megoldások akár hat-nyolc hónap alatt is megváltozhatnak, így egy nagy drónkészlet néhány év alatt teljesen elavul. Ilyen esetekben nem az a döntő, mennyit költenek készletekre, hanem az, hogy van-e mögöttük megbízható ipari és technológiai kapacitás, amely válság esetén gyorsan elő tudja állítani a szükséges mennyiséget. Hasonló a helyzet az oktatásban is: a több pénz önmagában nem vezet automatikusan jobb eredményekhez. Azokban az országokban, ahol a többletforrásokat a tanárok felkészültségének, kapacitásának és munkájuk minőségének javítására fordították, erősebb volt a hatás a diákok teljesítményére, mint ott, ahol a pluszpénz főként kényelmi vagy infrastrukturális elemekre ment, például az osztálylétszám csökkentésére. Ha a jó kormányzás nem egyszerűen új infrastruktúra építését jelenti, hanem jobb döntéshozatalt, jobb adatfelhasználást és hosszabb távú tervezést is, ez hogyan néz ki a gyakorlatban? Vannak nagyon konkrét példák arra, hogyan segíthet a technológia és az adat. A szenzorokon keresztül gyűjtött adatok segíthetnek megérteni, hogyan használják az emberek a közszolgáltatásokat, a közlekedési infrastruktúrát, az autópályákat vagy a tömegközlekedést. Ezek az inputok támogatják a jobb tervezést és a nehéz döntési helyzetek kezelését. A nagy dilemma azonban az, hogy a politikai döntéshozók rövid távú ösztönzők szerint működnek: a választási ciklus négy vagy öt év. Az infrastrukturális beruházások ezzel szemben évtizedekre szólnak. A jó kormányzás egyik alapvető feladata ennek a feszültségnek a kezelése. Ehhez stratégiai tervezésre, adatalapú vagy legalább adatokkal megtámogatott szakpolitikai döntésekre és érdemi egyeztetésre van szükség ahol a nemzeti fejlesztési stratégiákat, a hosszú távú célokat és a költségvetési folyamatokat is össze kell hangolni. Korábban a fenntartható fejlődési szempontok gyakran adtak ehhez keretet, de a Covid és a jelenlegi geopolitikai helyzetben jelentkező válságsorozatok sok országban háttérbe szorították a hosszú távú megközelítéseket. A jó kormányzás nemcsak a végrehajtó hatalomról szól, a független intézményeknek is fontos szerepük van: a szabályozó hatóságoknak, a számvevőszékeknek és a független költségvetési intézményeknek. Ezek képesek kiszámítani egy PPP-projekt, közbeszerzési döntés vagy beruházás hosszú távú hatásait, és adatokat tudnak szolgáltatni a döntéshozóknak. Ez kapcsolódik a közvagyon hosszú távú tervezéséhez és kezeléséhez: mikor kell karbantartani, mikor kell új funkciót adni egy eszköznek, mikor kell átalakítani, és mikor indokolt új beruházás. A helyi közösségek és a felhasználók bevonása azért fontos, mert nemcsak információt ad, hanem tulajdonosi érzést, támogatást és hosszú távú elfogadottságot is teremt. A kormányok hatalmas méretű adatvagyonnal rendelkeznek, mégis sok jelentés arra utal, hogy ennek csak korlátozott része hozzáférhető a kutatók, a független intézmények vagy akár más közintézmények számára. A probléma főként pénz, technológia vagy kapacitás kérdése? Több tényező játszik szerepet, egy magánszektorból vett példa, hogy a bankoknál vagy a digitális platformokon az emberek óriási mennyiségű adatot adnak meg a költéseikről, fizetéseikről és fogyasztási szokásaikról. Az Amazonhoz, az Alibabához és más digitális platformok hatalmas mennyiségű fogyasztási és viselkedési adatot gyűjtenek. Érdekes módon az állampolgárok sokkal kevésbé érzékenyek arra, ha magánvállalatok használják ezeket, miközben sokkal óvatosabbak, ha a kormányzati adatfelhasználásról van szó. Ez részben hozzáállásbeli, részben bizalmi kérdés. A közszféra valóban lemaradásban van, és nemcsak az a kérdés, hogy vannak-e adatok, hanem az is, van-e kapacitás az értelmezésükre, összekapcsolásukra és újrafelhasználhatóvá tételükre. Tíz évvel ezelőtt sokan azt gondolták, hogy a felhőtechnológia mindent megold. Ma a kulcskérdések az adattulajdon, az adatbiztonság és az adatszuverenitás. Európában a digitális függetlenség , valamint az adatok tárolásának és kezelésének képessége egyértelműen stratégiai kérdéssé vált. Magyarország is érdekes példa ebből a szempontból: az OECD OURdata indexe azt mutatja, hogy Magyarország lemaradásban van az adatok tényleges hozzáférhetővé és újrafelhasználhatóvá tételében. A jogi és szabályozási keretek gyakran megvannak, de hiányzik a gyakorlat, a módszertan és az adatok felhasználásához szükséges valódi kapacitás. Nem elég tehát formálisan megnyitni az adatokat, olyan formában kell hozzáférhetővé tenni őket, hogy az intézmények, döntéshozók és kutatók ténylegesen használni tudják. Hogyan beszélhetünk bizonyítékalapú döntéshozatalról, ha a kormányok nem használják hatékonyan a saját adatbázisaikban található hatalmas mennyiségű adatot? Ma a bizonyítékalapú döntéshozatal helyett egyre inkább a bizonyítékokkal megtámogatott döntéshozatal kifejezést használjuk, és ez fontos különbség. A végső döntés ugyanis mindig a döntéshozóknál marad: az adatok segítik a döntést, de nem helyettesítik azt, hiszen a folyamatba az adatok mellett más szempontok is belejátszanak. A kulcskérdés nemcsak az hogyan használják a döntéshozók az adatokat, hanem hogy milyen adatok állnak rendelkezésre, mennyire hitelesek, és milyen a minőségük. A független intézményeknek itt alapvető szerepük van: a számvevő széknek, a független költségvetési intézményeknek és a parlamenti költségvetési hivataloknak. Ezek ellenőrizhetik, mennyire megbízható a döntéshozóknak bemutatott információ, és hogyan használható fel költségvetési és szakpolitikai döntésekben. Az OECD The People and the Budget című friss jelentése azzal is foglalkozik, mennyire érti a nyilvánosság a költségvetési folyamatokat. Két szomszédos országban, például Franciaországban és Németországban a közvélemény nagyon eltérően viszonyulhat az államadóssághoz. A politikai szférában is van probléma: felmérések arra utalnak, hogy a parlamenti képviselők jelentős része nem érti teljesen a költségvetési számokat. A jelentésben említett becslés szerint akár 85 százalékuk sem igazán „beszéli” ezeket a számokat. Ez nem személyes kritika, hanem intézményi kihívás: hogyan lehet a költségvetési adatokat úgy bemutatni, hogy a döntéshozók és a szélesebb nyilvánosság számára is érthetők legyenek? Polányi Mihály híres brit-magyar kutató azt írta, hogy többet tudunk annál, mint amennyit el tudunk mondani; ezt hallgatólagos (tacit) tudásnak nevezte. Az állampolgároknak is lehetnek olyan tapasztalataik, helyi tudásuk és gyakorlati meglátásaik, amelyek nem jelennek meg az adathalmazokban. Hogyan lehet ezt becsatornázni a döntéshozatalba anélkül, hogy a folyamat felszínes konzultációs gyakorlattá válna? Ez a kormányzás jövőjének egyik nagy kérdése. A klasszikus parlamentáris demokráciában a döntéshozatal négy- vagy ötéves választási ciklusra épül, a legitim döntéshozóknak mint a parlamenti képviselők. A digitális technológia azonban új lehetőségeket teremt: közvetlen konzultációkat, részvételi eszközöket, deliberatív folyamatokat és a közvetlen demokrácia új formáit. Az OECD-nél ezt „érdemi bevonásnak” nevezzük, ami nem formális kipipálást jelent, hanem olyan részvételt, amelynek valódi hatása van a döntésekre. Svájc jó példa erre: ott nagyon magas a közintézményekbe vetett bizalom, és az ország régóta használ különböző közvetlen demokratikus eszközöket, konzultációkat, népszavazásokat és részvételi mechanizmusokat, amelyeket a digitális környezet tovább bővíthet és átalakíthat. A részvételi költségvetés szintén jó példa erre: nem új eszközről van szó, hiszen majd három évtizedes tapasztalat áll mögötte, és a brazíliai Porto Alegréből indult, de ma már sok országban, így Magyarországon is használják. A lényege az, hogy az állampolgárok tudását, tapasztalatát és prioritásait ne csak meghallgassák, hanem valamilyen módon be is építsék a döntésekbe, mert ettől válik a konzultáció valóban érdemivé. De elvárhatjuk-e a szélesebb közvéleménytől, hogy kialakult véleménye legyen összetett költségvetési vagy adatalapú kérdésekről, ha még a parlamenti képviselők jelentős része sem igazán érti ezeket a számokat? A közigazgatásnak és a közszolgálatnak ezért kulcsszerepe van: nemcsak végre kell hajtania a döntéseket, hanem abban is segítenie kell a döntéshozókat, hogy megértsék a számokat, a lehetőségeket, a nehéz döntési helyzeteket és azok következményeit. Ez különösen fontos a jogalkotók esetében, akiknek gyakran nagyon összetett költségvetési és szakpolitikai kérdésekben kell dönteniük. Hasonló logika érvényes az állampolgárokra is. A parlamenti képviselők végső soron a társadalmat képviselik, és a parlamentek összetétele ma sokkal jobban tükrözi a szélesebb társadalmat, mint korábban. Nem feltételezhetjük tehát, hogy mindenki költségvetési szakértő: az emberek nem milliárdokban vagy GDP-százalékokban gondolkodnak, hanem abban, hogy egy döntés hogyan érinti a saját életüket. A közpénzügyekről szóló kommunikációnak is ehhez kell igazodnia: nem elég azt mondani, hogy egy döntés bizonyos számú milliárdba kerül, vagy ennyi és ennyi százalékponttal változtatja meg a hiányt. A kormányoknak azt is meg kell mutatniuk, milyen konkrét következményei vannak az egészségügyre, az oktatásra, a közlekedésre, az adókra vagy a jövőbeli lehetőségekre. Csak így lehet az összetett kormányzási és költségvetési kérdéseket érthetővé és politikailag fenntarthatóvá tenni. A címlapkép illusztráció. Címlapkép forrása: Getty Images A cikk elkészítésében a magyar nyelvre optimalizált Alrite online diktáló és videó feliratozó alkalmazás támogatta a munkánkat.