● news.bsdnet.hu

Halk puffanással csukódik be a Mustang ajtaja, lágy szél lengedez, friss az idő így estefelé, de meleg van, mint általában, az európai ember számára a trópusokon mindig fojtogató magas páratartalom viszont itt nem szorít. Hawaii rendkívül kellemes klímájú sziget. Elindulok, a 32-es úton haladok, meglátom a K-Martot, s tudom, a hosszú repülőút után itt meg kell állni. Hatalmas az áruház, végeláthatatlan hűtőkben sorjáznak a dermesztő hidegre szinte lefagyasztott üdítők és sörök. Megérkeztem, ez Amerika! Pontosabban az USA tagállamának, a Hawaii szigetcsoportnak legérdekesebb szeglete, Maui. Itt kanyarog a világ egyik leghíresebb és legveszélyesebb útja Hana felé, s itt hal meg a legtöbb szörfös, miközben hobbijának hódol… Mauin a Papawai Pointnál látom meg igazán közelről az óceánt, lenyűgöz, amint előtűnik kék vízpárába burkolódzva, hogy aztán a táj mégiscsak felvillantson valamit az igazi Amerikából. Lahaina – megjelenik a tábla, az egyik legismertebb várost jelzi. A Front Streetre fordulok le a főútról, gondozott parkok, sugárzik a jólét. Nem kell sokáig keresgélnem, hogy hangulatos éttermek sokaságát találjam meg a tengerparton. Az igazi közép-nyugati Amerikát idézi itt minden: egyszerűek a földszintes üzletek, kicsit harsány a felirat az éttermeken, olykor a sós levegő belemart már a faházak festésébe. Mauin istenek, hősök, királyok és ármánykodók formálták a történelmet, mindvégig meghagyva a rendkívül spirituális gyökerű hawaiiak ősi hitét, mígnem 1820-ban megjelentek az amerikai vallástérítők. Igaz, hogy egy évtized alatt írástudók lettek az emberek, a kereszténység uralkodóvá vált, de megérkezett a jenkik új Istene is – a pénz. Lahaina, a sziget fővárosa 1820 után pillanatok alatt lett az amerikai bálnavadász flotta állomáshelye. A Pioneer Inn, a tengerészek egykori találkozóhelye arra emlékeztet, volt idő, amikor ebben a meglehetősen szűkösnek tűnő kikötőben 429 bálnavadász hajó horgonyzott. Kiülök a partra, még látni valamit, de hallani mindenképpen lehet a kisváros morajlását. Merthogy az óceán csendes. Legalábbis a sziget ezen oldalán. Az emberek kedvesek, van idő beszélgetni és a víz partján, lábamat a selymes homokba merítve kicsit elmélkedni, ismerkedni a helyiekkel. Hevenyészett eszmecserék ezek az időjárásról, arról, ki mennyi időt tölt itt, hol laklik. Ekkor veszem észre Aoulit – később megtudom, így hívják. Most csak azt látom, még elcsen néhány percet a világosságból, s bár viszonylag csendes a tenger, kezében tartott kis szörfjével hirtelen beront a vízbe, meglovagol néhány szelíd hullámot. Aztán kijön, s leül egy asztalhoz. Odamegyek, arcának karakteres vonásai, bőrének bronzos színe azonnal tudatja velem, ő igazi helyi srác. Figyelem, ahogy percekig bámulja a vizet, majd egyszer csak irtózatosan gyorsan berohan a tengerbe addig, amíg derékig ér a víz – pontosan akkor jön a hullám! Hogyan lehetséges ez? – Négyéves korom óta a parton vagyok! Amikor kezdtünk felnőni, mindig a Fekete Szikláról ugráltunk, villogni akartunk a csajok előtt. Irtó veszélyes volt, minden évben két-három haver odaveszett. Ha nem rugaszkodtál el messzire a fenti szikláról, akkor lent is kőre estél – ennyi. De ezt mindenki tudja errefelé: a tengerből élünk, de a víz áldozatot követel. – Értem én, de mégis honnan tudja, mikor kell berohanni a deszkával a számomra csendesnek tűnő vízbe? – Bent, messzire megmozdul a tenger! Én már látom azt a hullámot, amire érdemes lesz majd felpattanni. Aki nem nézte tíz éven át minden nap az óceánt, az nem ért semmit. De ez csak amolyan laza csusszanás, a komoly hullámok nem itt vannak, hanem a sziget másik oldalán. Szerencsémre meg is mondja a városka nevét, Pa’ia. A főútról le kell térni a tenger felé, nagyon szűk az út, ez is murvás, egyetlen autóval sem találkozni. Lassan hajtok, szélfútta a növényzet, minden fa és bozót a sziget belseje felé hajlik. Ez már kicsit vadabb pontja a szigetnek, a nyugati és északi légáramlatok olykor felerősítik egymást, kiszámíthatatlan hullámokat kavarnak. John Corlany üvegkalitkájában ül. Fiatal mentős, s állandóan a vizet bámulja. Előtte füzet, sárga mellény, a mentőkhöz és a rendőrséghez bekötött rádió adóvevő. A fülke kicsit magasan áll, jól rá lehet látni a vízre, s erre van szüksége Johnnak. Ő ugyanis speciális szörfmentő, de akár szörfös mentőnek is nevezhetném, mert ő deszkával siet a bajba jutottak segítségére. Ott van az eszköz a parton, rajta hatalmas felírat „Rescue” (Mentés). A víz errefelé ugyanis rettentően alattomos. A táj békés, szinte mindig süt a nap, a levegő nem párás – ideális terep a turisták számára. Amikor nézem szinte semmi vészjóslót nem látok. Bezzeg John! – A sziklák okozzák a bajt, de csak azoknak, akik nem ismerik az óceán ezen részét, vagy felelőtlenek. Az éles kő ugyanis jó fél méterrel a víz felszíne alatt les áldozatára. Amikor kiúszol, nem érzed. De amikor visszafelé szörfözöl, s akár egy kis hullám megdob, leesel a deszkáról. No az baj – mondja vészjóslóan. – No és mit tesz, ha látja a bajt? – Sok a pancser turista, beverik a fejüket a sziklába, s kész. A profikkal vagy a helyiekkel kevesebb a gond, sőt őt segítenek, ha kell. Ha látom, gond van, én már tudom, érzem, kell-e értesíteni a speciális légimentőket. Csónakkal nem lehet bemenni a sérültekért, mert a sziklában fennakad. Ráfekszem a szörfdeszkára, ezzel én biztosan átjutok még a legnehezebb részeken is, s megpróbálom a víz fölött tartani azt, akit baj ért – mondja szárazon. A statisztikák szerint a 2010 utáni évtizedben 221 halálos áldozatot követelt a felelőtlen fürdőzés, vagy a veszélyes helyen szörfözés csak Maui szigetén. Ami azonban a számok mögött van, az igazán megdöbbentő. Az áldozatok többsége ugyanis – 72 százalék – turista volt, aki vagy túlbecsülte képességeit, vagy leértékelte a szél és a hullámok nyilvánvaló veszélyeit. S ebben az adatban nincs benne az a 25 áldozat, aki szállodai medencében fulladt meg… Tovább hajtok, felfelé. Alig pár száz méter az út, amikor kis kaptató után feltűnik a teljes horizontot uraló kékség, az óceán. Fenséges látvány, az ember kicsit összetöpörödik. Rettentő kicsi pont vagyok az univerzumban, ezt ugyan mindig tudtam-éreztem, de itt összesűrűsödik ez a tapasztalat. Aztán feltűnik egy kereszt. Fából készült. Aztán még egy. S a következő. Leállítom a kocsit, mert tudom, megérkeztem. Síremlékek, vagy inkább emlékhelyek, idő rágta mementói az ember és a természet örök harcának, amely errefelé feltűnő gyakorisággal az előbbi végzetével jár. S újabb kereszt tűnik fel. Egyiket-másikat már szétkorhasztotta a párás levegő, nemigen lehet olvasni a keresztre vésett nevet sem. Van olyan, amire nem írtak semmit. Valaki vagy valakik számára azonban örök fájdalmat hordoznak. Aztán kiérek a hegytetőre, vagy inkább dombnak nevezném. Fentről, egy hatalmas sziklatömbről jól látni az 50 méter mélyben kavargó hullámokat. A szigetet a szörfösök imádják, ezért lett a deszkások paradicsoma. A halottak rokonai gyűlölik. Tucatszámra veri a sportolókat a sziklához a tenger, tiszteletükre állítják a fakeresztet. Szürreális látvány. A világ legszebb tengerparti szakasza és a keresztek. Ez a Mészárszék. Van hivatalos neve is: Napili Öböl. A cikk szerzője, Oltványi Tamás által írt, az Inda Press Kiadó gondozásában megjelent könyv ide kattintva már megrendelhető.