Nyit-ni-kék

Állítsa be, hogy a Magyar Hang cikkeit mindig az elsők között lássa a Google keresőben! Hallottál már madáréneket lelassítva? – kérdezte Marika. Viki felegyenesedett, jólesett kinyújtóztatni a derekát, levette a sárga gumikesztyűit, a zsebébe gyűrte, és a barátnője felé fordult. Igaz is, gondolta, itt az ideje a délelőtti szünetnek. – Nem – válaszolta a folytatást várva. Marika már a kávéfőző felé indult. Beléptek a levegőtlen helyiségbe, és amilyen gyorsan csak lehetséges volt, megtöltötték a bögréiket, szinte levegőt sem véve iszkoltak kifelé. – Valami fantasztikus pedig – folytatta Marika –, mindjárt meg is mutatom. Azzal elővette a farzsebéből a telefonját, és fél kézzel, kissé ügyetlenül keresni kezdte a felvételt a YouTube-on. Közben kisétáltak a forgóajtón, le a bejárati lépcsőn az épület oldalában álló padokig. A kedvenc helyük, a szélső pad a sarokban, amelyre szinte rá sem lehetett látni, éppen foglalt volt, három napszemüveges lány ült rajta, néhány márkalogós papírszatyor között. Cigarettáztak, beszélgettek, közben a telefonjaik kijelzőjén babráltak. Fontos kupaktanácsot tartottak arról, hogy egyikőjük vajon elmenjen-e randizni egy bizonyos sráccal, akiről, úgy tűnt, éppen minden elérhető információt begyűjtenek, lelkesen mutogatták egymásnak a telefonjaikon a fiú különféle profiljairól származó képeket és videókat. Viki tekintetével a foltos macskát kereste, aki gyakran sétált erre, hagyta magát megsimogatni, és sokszor felült közéjük a padra, de most nem volt ott. A második padot választották, lovaglóülésben helyezkedtek el, egymással szemben. Már előfizető vagyok, bejelentkezem!