● news.bsdnet.hu

Még nem jártam Azerbajdzsánban. Nem tudom, milyen, amikor a hezri, a bakui északi szél végigsöpör a Kaszpi partján. Nem tudom, milyen illata a fekete teának, amelyet karcsú, körte alakú pohárban szolgálnak fel, és amelyről azt mondják, egyszerre hordozza a bergamott frissességét és a hosszú beszélgetések nyugalmát. Nem tudom, hogyan kopik simára az Icseri Seher mészköve az évszázadok óta ugyanazokat az utcákat járó léptek alatt. Ezeket csak elképzelni tudom. Szamed Vurgun a XX. századi azeri költészet egyik meghatározó alakja volt. 1906-ban született, és verseiben egy olyan Azerbajdzsánról írt, amely nincs a térképen, csak az emlékezetben: hegyekben, folyókban, szélben és nyelvben. Az Azərbaycan című költeménye is ebből a tapasztalatból született, egy olyan világban, amelyben a haza nem fogalom, hanem kapcsolat. Nem beszélek azeriül. Vurgun versét nem magyar fordításban olvastam – ilyet nem találtam –, az eredeti szöveget próbáltam megfejteni fordítóprogram és angol nyelvű segédanyagok segítségével. Nem az volt a célom, hogy erről pontos filológiai olvasatot adjak, hanem hogy közelebb kerüljek azokhoz a képekhez, amelyek egy országot otthonná tesznek. Ahhoz a szélhez, amely végigfut a városon. Ahhoz a folyóhoz, amely nem csupán a táj része, de történelmi seb is. Ahhoz a ragaszkodáshoz, amelyet egy költő a hazája iránt érez. A vers már az elején egy egész világot kijelöl. „Mindenki tudja, hogy az enyém vagy,hazám, fészkem, otthonom,anyám, szülőföldem.Elválhat-e a lélek a testtől?Azerbajdzsán, Azerbajdzsán!” Ezután a kapcsolat nyelve egyszerűsödik, és mégis sűrűbbé válik: „Én gyermek vagyok, te anya,ezért kötődöm hozzád...” Ebben a képletben nincs távolság. A haza nem birtok, hanem viszony. Nem tárgy, hanem állapot. A gyermek nem választ, csak tartozik. A mű további képei már ebből a viszonyból nőnek ki. Daruszemű források, vizük tisztán tükröz, mégis mély. Hegyek, fölöttük a felhők fátyolként lebegnek. Az Arasz folyó, határvidék, történelmi törés emlékezete. Vurgun nem magyaráz, nem értelmez – a nevek önmagukban hordozzák a jelentést. A távolság pillanataiban a vers hirtelen elcsendesedik. Amikor a költő elszakad a hazájától, az idő is másképp kezd működni: mintha gyorsabban telne, mintha az ember hamarabb öregedne. Aztán visszatérnek a havas hegycsúcsok, a felhőből szőtt fehér fátylak. A múltnak nincsen pontos kezdete. A föld nem mérhető életkorral. És a végén a megszólítás a hagyomány felé fordul: Nizámi (Nizami Gəncəvi) és Füzúli (Füzûlî) neve nem irodalomtörténeti hivatkozás, hanem folytonosság. A vers zárása már szinte vallomás: „A kézben toll, a mellkas füzet,mondd el mindazt, amid van,a kimondott szó örökség.” Vurgun tájból épít költészetet, én pedig a költészetből próbálok tájat látni, Azerbajdzsánt. Talán minden utazás így kezdődik: nem térképpel, hanem egy idegen nyelv lassan kibomló mondataival. Mielőtt az ember egy idegen országba megérkezik, lehet, egyszer már járt ott. Egy regényben, egy versben, egy dallamban. Egyelőre itt tartok: egy vers képei között járok. Próbálom elképzelni, hogyan fújhat a hezri a Kaszpi partján, milyen ott a sós levegő. Lehet, mindez még csak képzelet, de minden utazás ezzel, így kezdődik.