● news.bsdnet.hu

A jurtában, ahol Szabó Csaba lakik, egy komód áll, és a komód három fiókja színültig van teával. Zöld, fehér, préselt puerh-korongok, többségük 10-15 éves. A gazda vizet tesz fel forrni, nem csapvizet: erdélyi forrásvízből főzi a teát, mert az alföldi artézi kutak vize tízszer annyi ásványt hoz fel háromszáz méter mélyről, mint kellene, és az agyonnyomja az ízt. A telek túlsó végén áll egy másik jurta is, az az önkénteseké, akik időnként csak úgy beállítanak. Legutóbb egy Alföldet járó túrázó férfi kanyarodott be, dolgozott pár napot, aludt, evett, aztán ment tovább. Minket a fák alá vezet, ahol Bogyó fekszik, a tizennégy éves vizsla. Az alacsony asztalka göröngyös, mélyedésekkel teli felszínén még ott áll a tegnapi eső. Nem törli le, hanem a pocsolyába egy kis békaszobrot állít, szirmokat szór köré, és a víztükör fölött, apró csészékből tölti a tizenhat éve érlelt teát. „Ez nagyon jó, esővízben még soha nem teáztam” – mosolyog, ahogy szinte szertartásosan készíti elő a teát. Hajnali négy óta ültet, ahogy harminchat éve szinte minden nap, ugyanazon a földön, ahol előtte az apja, azelőtt a nagyapja dolgozott. A teázás számára a két munka közötti kikapcsolódást jelenti, nem izzadtan rohan egyik fóliasátorból a másikba, hanem megtorpan néhány percre. A teázás megkívánja a jelenlétet – mondja, és tényleg. Az elsőre szürreálisnak ható eseménysorozat, a furcsának tetsző jurta és a körülöttünk nyüzsgő természet néhány percig természetesnek hat. Békésen beszélgetünk a teázásról, elfelejtve, hogy miért is vagyunk itt, Szentesen. „A teások mind hasonszőrű emberek, mindegyikükben van egy kis buddhizmus” – fogalmaz, miközben egy budapesti teázóról mesél, ahonnan a kifogyhatatlannak tűnő teás fiókjait fel szokta tölteni. Aztán a csésze fölött megbillen a levegő, és visszajön a hang, amely egész eddig ott morajlott a háttérben, csak kizártuk a tea kedvéért. Néhány méterre, konkrétan a Csaba által igazgatott Helóta Biokert kerítése előtt kamionok fordulnak, munkagépek dolgoznak, kisbuszok hozzák a munkásokat. Ott épül a Hungerit Zrt. új csirkevágó- és feldolgozóüzeme: 23 ezer négyzetméter, 97,6 millió euró – csaknem 40 milliárd forint –, évi 40 millió feldolgozott csirke. A termelés az idei év második felében indul. A kettő között nincs átmenet. Az egyik oldalon az ország egyik legismertebb biokertje, a másikon az ország egyik legnagyobb élelmiszeripari beruházása. Közöttük mindössze nagyjából három méter. Tisztázzuk rögtön az elején, hogy a Helóta Biokertet jogilag senki nem bántja. Nincs kisajátítás, nincs felmondás, a föld Szabó Csabáé, ahogy a nagyapjáé és az apjáé volt. Vagyis Csaba szerint csak ő gondozza a területet, ugyanis a föld nem lehet senkié, mert az itt volt 200 évvel ezelőtt is és itt lesz 200 év múlva is. De maradhatna ős is, ha nem is 200 évig, de élete végéig. Csakhogy egy biokert nem telek, hanem ökoszisztéma a gazda szerint. A kártevőirtást katicák, fátyolkák és zengőlegyek végzik, a minőséget az élő talaj és a mikroklíma adja, amihez nagyban hozzájárult, hogy korábban, a gyár építésének megkezdése előtt, a szomszédos telken egy erdős terület állt. Egy napi több mint százezer csirkét feldolgozó üzem bűze, zaja, fényszennyezése és kamionforgalma mellett ez a rendszer nem működik. A kert tehát maradhat, csak épp biokertként nem élheti túl. Ezért kell mennie Csabának. Az üzemet a Hungerit Zrt. építi, a Csányi Sándor érdekeltségébe tartozó Bonafarm-csoport tagvállalata. A Helóta Biokert ügye pedig néhány nap alatt lett országos hír: Nyáry Krisztián – aki évek óta innen rendeli a befőznivalót – a múlt héten tette közzé , ha nem történik csoda, idén vásárolhat utoljára „az ország valószínűleg legjobb paradicsomából és paprikájából”. Posztját Alföldi Róbert vitte tovább („olyan paradicsomot veszek innen, mint gyerekkoromban a nagyanyám kertjéből”), Gerlóczy Márton és barátai kisfilmet készítettek a kertről, és megindult a gyűjtés. Az áttelepítés a kampány becslése szerint nagyjából 70 millió forint, amelyből nagyjából kijöhet a telek, a kútfúrás, a termesztőberendezések szétszedése és újraépítése, és az évek alatt Csaba által kialakított és gondozott nyolcszáz tonna termőföld elszállítása. Érzek még magamban annyit, hogy egy új biokertet felépítsek, de nem szeretnék újra éveket tölteni a megfelelő termőföld kialakításával, ezért azt viszem magammal, ha költözök – magyarázta Csaba. A beruházó cégcsoport 8 millió forintot ajánlott fel, hogy segítse Csabát a költözésben, noha erre jogszabály nem kötelezte. Szabó Csaba elfogadta a pénzt. „Örömmel, szívesen. Egy csepp a tengerbe, de majd én szerzek többet, hogy legyen egy új biokert” – mondja. Meglepő módon a gazda nem haragszik a mellette épülő gigaberuházásra. A csirkével sincs baj. Ez azért épül föl, mert van rá igény – jegyzi meg. Hogy mégis hogyan jutott idáig – hogy egy 40 milliárdos beruházás árnyékában egy gazda Facebook-adományokból próbálja megmenteni élete munkáját –, ahhoz hat évet kell visszamenni az időben, és fel kell eleveníteni egy régi barátságot. Szabó Csaba és Szabó Zoltán polgármester régről ismerik egymást. „A szentesi paprika hozott minket össze” – mondja a gazda, aki szerint baráti volt a viszonyuk, legalábbis ő azt gondolta. Ezért ütött akkorát, hogy a gyárépítésről nem a barátjától és nem a hivataltól, hanem városi pletykából értesült. Engem elfelejtettek tájékoztatni, hogy mellém fogják ezt a gyárat építeni – idézi fel, pedig a polgármesteri hivatal a gazda elmondása szerint nem kívülálló volt: az önkormányzat városi földeket adott el a beruházáshoz. Az idővonal innen könyörtelen pontossággal rajzolódik. 2020. A Bonafarm-csoport bejelenti, hogy Szentesen új baromfifeldolgozót épít, a szükséges területeket már megvásárolta. 2022. szeptember 23. A szentesi iparszerű baromfifeldolgozás századik évfordulóján a Hungerit vezérigazgatója bejelenti az új vágóhidat. Az ünnepségen Szabó Zoltán polgármester oklevelet ad át arról, hogy a baromfifeldolgozás bekerült a Szentesi Települési Értéktárba. 2023. április. Lakossági fórum. Szabó Csaba jelzi, hogy a gyár felépülése miatt költöznie kell. A polgármester nyilvánosan megígéri, hogy a város megtalálja a helyet, ahol a biokert tovább működhet Szentesen. Az ígéretből a gazda elmondása szerint ennyi lett. Volt egy gazdálkodásra alkalmas városi csereterület, azt végül nem ajánlották fel neki, mert arra a városnak volt szüksége. Amit felajánlottak, az a hulladéklerakó szomszédságában feküdt. „Mondtam a hivatalban, hogy nem szeretnék szó szerint egy szemétdomb mellett élni” – emlékezik vissza. A város közben – állítja Szabó Csaba – a beruházó felé azt kommunikálta, hogy az ügy megoldódott, a gazda földet kapott, költözik. Át lettek verve ők is. Nekem is hazudtak, meg a Bonafarmnak is – mondja, miközben a Facebook-kommentelők egyébként Csányi Sándort hibáztatják a biokert nehéz helyzetéért. 2025 tele. Szabó Csaba utoljára jár a polgármesternél. Elmondása szerint ezt a mondatot kapja útravalóul: „Oldd meg, ahogy tudod! Nem fog menni, de sok sikert hozzá.” 2026 tavaszán , még a választások előtt sor került egy egyeztetésre a kertben Hubai Imre, az Agrárminisztérium akkori államtitkára és Ádám János, a Hungerit Zrt. igazgatósági tagja jelenlétével. Az állam egy hektár ingyen földet ajánl Szentes határában. Az egyetlen probléma, hogy a telek egy mezőn található út, áram, fa nélkül, a semmi közepén. Szabó Csaba megköszönte, és nem fogadta el, hiszen az infrastruktúra kiépítése többe kerülne, mint amennyit a föld ér. A cégcsoport nevében ekkor hangzik el a 8 millió forintos felajánlás. „Ez már valami kézzelfogható eredmény volt – mondja. – Mert a várostól, aki mindent megígért, addig semmit nem kaptam, csak ígéreteket.” Egyébként nem Szabó Csaba az egyetlen, akinek a beruházás árnyékában ért véget a szentesi története. A biokert szomszédságában áll egy tanya. Az is háromgenerációs történetnek indult. Az itt élő család tíz évig dolgozott Angliában, azzal a tervvel, hogy a megtakarításukból hazaköltöznek a nagyszülői házba. Felújították a tanyát. Szigetelést tetettek fel, új tetőt csináltattak, és több millió forintért kutat fúrattak, hogy ott éljenek, ott neveljenek gyereket és ott gazdálkodjanak Csabához hasonlóan. A ház elkészült. A kutat is kifúrták, azonban a vízmű beüzemelésére már nem került sor, ugyanis, pont mire végeztek, addigra elkezdődött a gyárépítés. A gyerek születése után a család inkább albérletbe költözött mintsem, hogy a gyár árnyékában éljenek. A tanya, közvetlenül a leendő gyárkapu és a kamionforgalom mellett, Szabó Csaba szerint gyakorlatilag eladhatatlanná vált. A több millió forintos kútcsonk, amelyből egyetlen liter vizet nem húztak fel soha, ott áll a földben. Ami Szentesen történik, attól különösen fájdalmas, hogy itt nem idegen ipar tarol le egy idillt, hanem a város két saját öröksége feszül egymásnak. Az egyik a kertészet. A szentesi zöldségkultúrát az 1875-ben érkezett bolgárkertészek alapozták meg, akik az öntözéses termesztést hozták magukkal – belőlük nőtt ki a termálvizes hajtatás és a 2014 óta uniós eredetvédelem alatt álló Szentesi paprika. És belőlük nőtt ki ez a kert is: Szabó Csaba nagyapja 1933-ban, tizennyolc évesen kerékpárral tekert el Szentesről Székesfehérvárra egy bolgárkertészetbe, kitanulta a szakmát, és a keresetéből vett földet Szentes határában. Ugyanazt a földet, amelyen az unokája ma a harminchatodik évét gazdálkodja. A másik örökség a baromfi. A szentesi iparszerű baromfifeldolgozás 1922-ben indult, a két világháború között már Európába szállított, és ma a Hungerit viszi tovább. Ez is Szentes, ez is száz év, ez is büszkeség – nem véletlenül került települési értéktárba. Csakhogy a város a két örökségéből az egyiknek oklevelet adott, a másiknak egy telket a szeméttelep mellett. A történet legfinomabb iróniája pedig az, hogy a két világ már régen összeért. A kertben rendszeresen vendégeskednek a Csányi Alapítvány diákjai. Zöldséget és lecsót főznek. Szabó Csaba a haikuról mesélt nekik, egy évre rá a gyerekek már maguk írtak neki haikucsokrot. Nincs bennem harag. Amíg élek, addig szívesen látom őket – jegyzi meg a gazda, miközben int egy hölgynek, aki bejött a kertbe, hogy paradicsomot szedjen. A biokert ugyanis becsületkasszával működik. Az első vásárlás alkalmával Csaba megmutatja, hol és mit lehet találni, hogyan lehet leszedni a zöldséget a növények megsértése nélkül, hol és hogyan lehet lemérni a szedett zöldséget, majd azt, hogy hova kell tenni a pénzt. A második alkalomra a vevők már önjáróak, éppen hogy csak köszönnek. Csak annyit hallok, hogy »helló, helló« miközben dolgozom, majd valamivel később ismét hallom, hogy »helló, helló« és akkor tudom, hogy volt egy vevőm, aki megtalálta, amit szeretett volna és távozott – meséli a gazda. „Itt nem a földről van szó, hanem egy egész ökoszisztémáról” – mondja Szabó Csaba, miközben paradicsomot szed és sorolja, mi tűnt el már az építkezés alatt. Az 50-70 éves fasort, amely a kertet az országúttól elzárta, kivágták, azóta szabadon jön be a zaj és a kipufogógáz. A verebek és a sárgarigók elköltöztek. Ahol a gyár épül, ott erdő volt, kaszáló sisakos sáskákkal, egy tanya disznókkal, egy mikroklíma, amelynek helyén hamarosan hektárnyi beton „okádja majd a meleget”. Lesz fényszennyezés, éjjel is világító csarnok, és a napi vágáshoz tartozó kamionforgalom. A betonról semmi élet nem jön át engem támogatni, hiszen kiirtották onnan azt – jegyzi meg. És itt van a föld maga. Szabó Csaba nem egyszerűen telket keres, hiszen a termőföldjét vinné magával, negyven centi mélyen, nagyjából nyolcszáz tonnát. Egy élő talaj felépítése – trágyázás, mulcsozás, vetésforgó, pihentetés – az ő számítása szerint tíz év. Elmúltam ötvenhat. Nincs időbolt, ahol bemegyek, és kérek tíz évet, hogy addig csak a földet ápoljam – mondja. Közben a klíma is ellene dolgozik. A héten dőlt meg az országos melegrekord, a kertben 41 fokot mértek; a fák júliusban hullatják a levelüket, mint ősszel. Az asztalunkon álló pocsolya mellett ott a bizonyíték is, mit művel a hőség: egy 85 dekás húsparadicsom, amelyet le kellett szedni, mert egy rigó belefúrta magát, ugyanis vizet keresett benne. Mellette, összehasonlításul, egy két grammos koktélparadicsom. Mindkettő ugyanabban az élő földben nőtt, műtrágya nélkül, és a kettő között ott van minden, amit erről a kertről tudni érdemes. Mert a végén nem telekügyről van szó, hanem arról, hogy mit eszünk. Szabó Csaba évekkel ezelőtt egy budapesti gasztroesten két kondér lecsót főzött: az egyiket bolti, a másikat a saját zöldségéből. Nem mondta meg előre, melyik melyik. A közönség odament, megszagolta mindkettőt – aztán az egyik kondért üresre ette, a másikhoz hozzá sem nyúlt. Ha van kontraszt, az emberek el tudják dönteni. A baj az, amikor már nincs kontraszt – fogalmaz. A kontraszt pedig fogy. A nagyüzemi zöldség jó része ma már nem is földben nő, hanem kőzetgyapotban vagy Srí Lankáról hozott kókuszrostban, műtrágyaoldaton, a szakmában ezt csak „szeletelt műtrágyának” hívják. Egy vásárlója kilenc hónapig figyelte a nappalijában a bolti paradicsomot: nem puhult meg. És amikor egyszer egy elegáns idős hölgy azzal utasította vissza a kert paradicsomát, hogy neki a gyári a biztonságos, mert azt ellenőrzött körülmények között termelik, Szabó Csaba ezt válaszolta: képzelje el, hogy ikrei születnek. Az egyik gyerek biztonságos körülmények között él, gépekre kötve, intenzív osztályon, ahol száz műszer vigyázza. A másik kint él a világban, dolgozik, teniszezik, hegyet mászik, szerelmes. Melyik él igazán? Ő a kertjét is így méri. Két kert van, mondja: ego-kert és öko-kert. Az egyik a golfpázsité és a díszcserjéké, a másik az, ahonnan a gyerek kirohan, és paradicsomot szed reggelire. Délután van, mire elindulunk. A becsületkassza kint áll az asztalon, hallunk egy újabb „helló-hellót”. Közben Csaba a jurtában búcsúzóul megosztja a jurtában töltött élet két axiómáját, amit az évek alatt tanult meg. Az egyik, hogy a legyek száma a jurtában konstans. A másik, hogy a pókok száma is konstans. Kiviheti mindet, fél óra múlva ugyanannyi van, mert a jurtának nincs igazi kintje és bentje, a falevél beesik, a madár beszáll, az élet visszaszivárog minden résen. A kerítésen túl, a betonon, már nem fog. Onnan, ahogy ő mondja, az életet kiirtották. Ezen az oldalon viszont még áll a pocsolyában a kis porcelán béka, úsznak a szirmok, és gőzölög a tizenhat éves tea, amíg van kontraszt, addig el lehet dönteni, melyik oldalon érdemes élni. Hallgattassék meg a másik fél is – bár Szabó Zoltán polgármester, aki vasárnap telefonon válaszolt lapunk kérdéseire, éppen azzal kezdte, hogy ő nem érzi magát a másik félnek. „Nem érzem, hogy én vagy az önkormányzat ellenérdekű fél lenne ebben az ügyben, de még a Bonafarmról sem érzem. Mindkettővel jó kapcsolatot ápoltunk, Csabával is, a Hungerittel is” – fogalmaz. Semmilyen nehezteléssel nem vagyok Csaba felé, sőt, szeretem, tisztelem és becsülöm azt a munkát, amit végez. Magam is kertészember vagyok, csak én dísznövényekkel foglalkozom. Ez egy különlegesség és egy megőrzendő érték – teszi hozzá a polgármester a beszélgetés legelején. Elmondása szerint budapesti gazdasági konferenciákon is a Helóta Biokerttel szokta kezdeni a város bemutatását, a szentesi kertészet egyik végpontjaként, amelynek a másik végén a holland technológiát is megszégyenítő ipari paradicsomhajtatás áll. Innen viszont a polgármester története több ponton másképp szól, mint a gazdáé. Az első és legfontosabb pontosítása az időrendet érinti. A gyár kiköltöztetésének gondolata elmondása szerint 2016–17 környékén született meg, és az önkormányzati területeket 2018-ban, még az előző városvezetés idején adta el a város az ipari parkban, ő maga 2019 őszétől polgármester. A Hungerit ezt követően évekig vásárolta össze magánszemélyektől a maradék parcellákat, míg összeállt a mintegy 20 hektáros terület. „Tényszerűen az önkormányzat területfelajánlása 2016–17-ben történt, az adásvételi szerződések 2018-ban zárultak le, ahhoz képest, hogy mindenki engem szid” – jegyzi meg. A gyár pedig nem egy teljesen új, semmiből érkező vállalkozás, hanem Szentesen már 104 éve működő feldolgozó átköltöztetéséről van szó, amely a város és a vállalat érdekeit is szolgálja. A Hungerit jelenleg a város egyik, már szinte belső pontján található, a nagy kamionforgalom pedig zavarja a lakókat, a vállalat pedig nem tud tovább bővülni a helyzet miatt. Fontos megjegyezni, hogy a gyár eredetileg nem belterületre épült, hanem a város nőtte körbe a gyárat. „2020–21 környékén konkrétan sírva jöttek be hozzám lakosok a mostani gyár mellől, hogy nem tudják tovább tolerálni, hogy a hűtőautók az ablakaik alatt zúgnak. Évtizedek óta ezt hallgatják” – meséli a polgármester. A régi telephelyen, ahol elmondása szerint a második világháború korából származó gépek is üzemelnek még, a cég nem tud megújulni, ezért költözik 800 méterrel kijjebb, az ipari parkba. A Hungerit a város legnagyobb adófizetője, mintegy ezer embert foglalkoztat. A polgármester állítása szerint ő maga legalább öt éve – „minimum 2021 óta könyörgök Csabának” – figyelmeztette a gazdát, hogy készüljön: a terület, ahol dolgozik, ipari-mezőgazdasági besorolású, a szomszédos 20 hektárt pedig nem véletlenül vásárolta fel a gyár. Majd felolvasott egy e-mailt, amelyet elmondása szerint Szabó Csaba írt 2023-ban: „Felajánlottam még a Bonafarm csoportnak is a biokertem megvételét. Voltak is már nálam a biokertben, de még nincs semmi konkrét információ a megépülő csirkegyárról, hogy mikor épül fel és hol épül fel. (…) Igazából bízom benne, hogy nem Szentesen fog felépülni a gyár.” A polgármester szerint ez mutatja a helyzet lényegét: Csaba nagyon hosszú ideig bízott benne, hogy ez nem fog megtörténni. Pedig nem véletlenül vásárolt 20 hektárt a Hungerit. Csak felteszem a kérdést: egy felelős városvezetés mit mondjon egy száz éve itt működő, ezer főt foglalkoztató legnagyobb adófizetőnek? Hogy nem fejlődhetnek? A leghatározottabban a szeméttelepes telek történetét vitatja. Elmondása szerint a Rákóczi út végi régi szeméttelep 10-12 éve uniós és hazai forrásból teljes rekultiváción esett át: a helyén ma tó van, körülötte zöldterület és játszótér; a megmaradt, mintegy tízméteres domb leválogatott, gyorsabban lebomló hulladékot rejt, több méter vastag földréteggel borítva, monitoringkutakkal ellenőrizve. Tíz méterre tőle évtizedek óta ott működik a város hajléktalanellátó központja – az igazgató szerint semmilyen negatív hatást nem érzékelnek –, arrébb az önkormányzat szociális kertje és magánemberek zártkertjei, ahol zöldséget, gyümölcsöt termelnek. A gazdának felajánlott hat összevonható zártkert ettől a dombtól mintegy 300 méterre, majdnem a Kurca-parton feküdt. „A zártkertes felajánlásunk úgy jelenik meg mostanában, hogy a gonosz önkormányzat és a csúnya polgármester egy szemétdomb mellett akart területet adni” – mondja, majd ismét egy e-mailt idéz, ezúttal a gazda válaszát a felajánlásra: A szeméttelepes földet elengedtem (…) minden nap azt látnám a jurtából kilépve a hatalmas szemétdombot, ami nem olyan szép, mint Torockón a Székelykő. A polgármester hozzáteszi, hogy nagyra tartja Szentes különc, művészlelkű szülötteit, „de nem érzem, hogy ha keletre elnéznék és egy dombot látnék, az olyan mértékben befolyásolná a spirituális lelkemet”. Szabó Csaba ekkor talált magának tetsző telket, szintén az ipari park területén, de azokra már évek óta vártak olyan vállalkozások, amelyek pályázataik lezárására irányultak és nem akarta őket kijátszani, így nem adta oda azokat a Biokertnek. Amit viszont fel tudtak ajánlani, azon „nem voltak jók a rezgések”. Ezt is elfogadom, rendben van, csak így nehéz – teszi hozzá. A polgármester szerint az eredeti helyszínen is lett volna élet. Elmondása szerint a Hungerit úgy építette meg az új bekötő aszfaltutat, hogy azt a gazda is használhassa, és tárgyalások folytak arról is, hogy a cég zajvédő falat épít, fasort telepít – akár évi egy métert növő, tíz méter magasra érő leylandi ciprusokból –, sőt, segített volna a fóliákat és a jurtát a telek túlsó, gyártól távolabbi végébe áttelepíteni. Maga a gyárépület legalább száz méterre lesz a kerttől. A polgármester járt a Bonafarm mohácsi sertésvágóhídján, amelyhez hasonló technológia épül Szentesen is: Se szag, se bűz, se por – nagyon modern, zárt rendszerű technológia. Őszintén nem érzem, hogy teljesen ellehetetlenítené Csaba itteni működését. Megjegyzi azt is, hogy a biokert most is egy főút mellett fekszik, kamion- és autóforgalommal. A gazda érveire – rezgések, fényszennyezés – láthatóan nehezen talál hivatali nyelvet. Nem akarok ironikus lenni, de nagyon nehéz, amikor idejönnek teljesen realista emberek, akik milliárdokért gyárat építenek, és jön egy másik ember, aki a saját kis magányában teszi a dolgát sok tíz éve, és felzaklatódik mindentől – mondja. A nyolcmillió forint történetét a polgármester egészen másként ismeri, mint ahogy az a kampányban terjed. Elmondása szerint a gazda talált egy telket, amely nyolcmillió forintba került, és a Bonafarm vállalta, hogy kifizeti, hogy „rendezzük le, mindenki menjen a dolgára jó szájízzel”. A telket időközben más vette meg, a cég azonban a felajánlást nem vonta vissza. „Úriemberként viselkedett. Kártérítésre ebben az ügyben jogilag senki nem kötelezhető, ez egy felajánlás volt, mondhatni egy jófejség a cég részéről” – teszi hozzá. Az önkormányzat jelenleg is dolgozik a probléma megoldásán, és két tervvel álltak elő. Nem adott végül csereterületet, a polgármester két konkrét lehetőséget vázolt fel lapunknak. Az egyik, hogy az ipari park legkülső parcelláit, amelyeket nem értékesítettek, újra átvilágítják, és a jövő héten felajánlják ezeket Csabának, akinek így nem kellene messzire költöznie. Ingyen vagy kedvezménnyel azonban nem adhatják, ugyanis jogilag meghatározott ára van ezeknek a telkeknek, kivételt pedig nem tehet a polgármester. „Szeretek nyugodtan aludni. Nem szeretném, hogy vezetőszáron vigyenek el, mert valakinek közvagyont ajándékozgatok” – indokolja a polgármester, miért nem lehet szó semmilyen egyéni kedvezményről. A másik lehetőség egy 10 hektáros, évtizedek óta elhanyagolt állami terület, a régi vetőmag-kutatóállomás a Kurca partján. Ez teljesen vegyszermentes, mert évtizedek óta senki nem művelte őket. Ezt az önkormányzat elmondása szerint már kérte az államtól még a választások előtt, de nem járt sikerrel. Az ügyet most a térség országgyűlési képviselőjéhez is eljuttatta. Hosszabb távon egy kertészeti kompetenciaközpontot képzel ide, amelynek a biokert is része lehetne, így „a leghumánusabb, legnaturálisabb technológiától a műholdas ipari termesztésig minden egy helyen” megismerhetővé válna. A beszélgetés végén a polgármester azt mondta, őszintén kívánja, hogy összejöjjön a gyűjtés – bár a 70 milliót túlzásnak tartja –, és hogy a biokert akár új helyen, de Szentesen folytatódjon. A gazdától cserébe annyit kérne: Kicsit tegyük már félre a rezgéseket, a fényszennyezést meg a keleti látványt, ha meg akarjuk oldani, akkor oldjuk már meg – zárta. A Bonafarm-csoport az üggyel kapcsolatban közleményt adott ki, amelyet a cég kérésének megfelelően változtatás nélkül, teljes terjedelmében közlünk: „A Helóta Biokert évtizedek óta ökológiai gazdálkodást folytat Szentesen, és szolgálja a helyi  közösséget, valamint országos viszonylatban is ismert. A biokertészet fontos része a város múltjának és jövőjének, ezért a Hungerit Zrt. is azt szeretné, ha továbbra is működne  Szentesen. A Hungerit Zrt. új beruházása Szentes egyik legjelentősebb ipari fejlesztése, amely hosszú  távon őrzi meg a város több mint százéves baromfifeldolgozási hagyományát, biztosítja közel ezer szentesi és környékbeli munkavállaló, illetve családjaik megélhetését, valamint új  gazdasági lehetőségeket teremt a térségben. Az új üzem korszerűbb, energiahatékonyabb  technológiákkal működik majd, így termékegységre vetítve a jelenlegi létesítménynél kisebb  ökológiai lábnyommal üzemelhet. A beruházás helyszínét Szentes Város Önkormányzata  ajánlotta ki a Hungerit Zrt. részére, mivel az a telek a város által korábban ipari fejlesztési  területté nyilvánított részén található. A beruházás minden szükséges hatósági engedéllyel  rendelkezik, a környezeti hatásvizsgálatot független szakértők készítették el, és azt az illetékes  hatóság jóváhagyta, így építési engedélyt kaphatott az üzem. A cég képviselői a beruházás előkészítése és kivitelezése során több alkalommal is egyeztettek Szabó Csaba úrral, a Helóta Biokert vezetőjével. Amikor Szabó Csaba úr talált egy olyan  belterületi ingatlant a városban, amely szimpatikus volt számára és elmondása szerint  alkalmas lett volna a munkájának folytatásához, akkor felkereste a vállalatot, hogy segítsen  annak megvásárlásában, és a Hungerit Zrt. felajánlotta az ingatlan - 8 millió forintos - vételárának biztosítását. Bár az érintett ingatlant időközben más megvásárolta, de a Hungerit  Zrt. vállalása továbbra is fennáll, és a felajánlott támogatást változatlanul biztosítja Szabó  Csaba úr számára. A Hungerit Zrt. továbbra is nyitott a párbeszédre és az együttműködésre minden érintett féllel.  Reméljük, hogy a város segítségével lesz olyan megoldás, amely egyszerre szolgálja Szentes  fejlődését, a helyi közösség érdekeit és a Helóta Biokert fennmaradását.” (Borítókép: Szabó Csaba. Fotó: Kaszás Tamás / Index)