● news.bsdnet.hu

A magyar kulturális élet és a politika összefonódása, valamint a színészek közéleti szerepvállalása újra a legforróbb viták kereszttüzébe került. Pozsgai Zsolt a Színház Online -nak eljuttatott levelében nyíltan és kíméletlenül elemezte az elmúlt másfél évtized színházpolitikai folyamatait, rögtön a felütésben megválaszolva a kérdést, hogy Nagy Ervin a Tisza Párt Eperjes Károlya lehet-e. A szerző szerint az az alakítás, amelyet az elmúlt tizenvalahány évben láthattunk, megismételhetetlen – és nem azért, mert szakmai értelemben vagy tehetségben ne lenne rá képes a művész, hanem mert ez a szerep morálisan teljesen vállalhatatlan. A rendező felidézi, hogy Eperjes Károly kulturális missziója egy nagyon konkrét, felsőbb utasításra indult el a 2008-as önkormányzati választásokat követően, amikor megbízást kapott a hatalomtól, hogy „tegye rendbe” a magyar színházi életet, tisztítsa meg a liberális szakemberektől, majd kezdje meg az egyetemi oktatás megreformálását. Pozsgai szerint mivel a művész nem volt politikus alkat, és hiányzott a közszereplői gyakorlata, egyetlen utat választhatott: színészként, egy jól ismert karakter bőrébe bújva eljátszani a rábízott feladatot. Ehhez Molière klasszikus alakját, Tartuffe-öt hívta segítségül, mint aki pontosan tudja, mikor kell ájtatosnak lenni, mikor kell sírni, rajongani, és mikor jön el az aljasság ideje. A kormányzat politikai irányvonalához igazodva a színész szinte azonnal kinevezte magát a művészvilág keresztény apostolának. Lelki gyakorlatok, nyilvános önsanyargatás, önkorbácsolás, az »Isten« szó percenkénti elhangzásának szükségessége, bármely témáról van szó. Idézések a Szentírásból úgy, hogy pontosan tudja, a hallgatóság nagy része nem túl jártas ebben. Pozsgai felidézi, hogy maga is keveredett vitába a színésszel a Máté Evangéliuma kapcsán egy vidéki színház büféjében, ahol megdöbbenve tapasztalta, hogy a művésznek csupán felszínes, „szinte Wikipédiás ismertsége van a témában”. Ez az ájtatosság azonban alkalmas volt arra, hogy a hallgatóságot megvezesse, és felmutassa a hatalom deklarált keresztényi elkötelezettségét, miközben magán a rendszeren belül semmiféle valódi keresztényi jelleg nem működött. Ez a teátrális rajongás a kormányzat és annak vezetője iránt Pozsgai szerint sokszor már a politikai elit számára is kínos jeleneteket szült. A kötcsei találkozókon a miniszterelnök beszédeibe rendszeresen beletapsoló, hangosan helyeselő színészt ugyan a rendszerváltás előtti filmes múltja miatt megtűrték, de túlzásai feszültséget keltettek. A szerző felidézi, hogy maga Orbán Viktor is megkérte egyszer a színésszel, hogy vegyen vissza a tempóból, amire a válasz zokogva érkezett: Nem tudok! Nem tudok! Jön belőlem! A lojalitás ezen megnyilvánulásai a 2010-es választások után csúcsosodtak ki, amikor a miniszterelnök Kötcsén kijelentette, hogy a színésznek köszönhetően sikerült legyőzni a színházi liberális elitet. Pozsgai élesen bírálja ezt a hozzáállást, hangsúlyozva, hogy a színház nem harctér, és a valódi művészeti élet mindig akkor működött jól, ha magára hagyták, hogy a saját belső törvényei szerint létezhessen. A levél élesen különválasztja a vidéki és a fővárosi színházi szféra reakcióját erre a politikai térfoglalásra. Vidéken, ahol a megyei jogú városok nagy része kormánypárti irányítás alatt állt, a színész rendkívül hatékonyan tudott működni. A jogi keretekkel olykor szembemenve, telefonhívásokkal döntött el igazgatói kinevezéseket. Pozsgai meggyőződése szerint a színész gyakran blöffölt, amikor a telefon gombját megnyomva „Viktorral” tárgyalt a szakmabeliek előtt, ám a módszer működött, és a következmények pusztítóak lettek. Vidéken tehát könnyebb volt megindítani az az utat, amely aztán később a vidéki színházi műhelyek tökéletes jellegtelenségéhez vezetett, a teljes szakmai sivársághoz. Ezzel szemben Budapesten a szakmai alapon működő, kikezdhetetlen és erős műhelyek – mint a Katona, a Radnóti, a Centrál, a Víg vagy a Madách színházak – a közönség támogatását élvezve ellenálltak a politikai puccskísérleteknek. A fővárosi közönség és a tapasztaltabb polgármesterek nem engedték meg, hogy a színházi struktúrát teljesen szétverjék. Eperjes így kiszorult a fontos pozíciókból; a Nemzeti Színházban kapott jól fizetett állást, ám végül Vidnyánszky Attila sem bírta sokáig elviselni a jelenlétét, és a hatalom választás elé kényszerülve Vidnyánszkyt választotta. A szerző részletesen kitér a színházi egyetem elleni puccsra és az azt követő oktatási káoszra is. Véleménye szerint az új struktúrában kinevezett „tanárok” szintén csak eljátszották a pedagógus szerepét, miközben valódi tudás és jegyzetek híján órák maradtak el. A kaposvári vizsgaelőadásokon a diákok egyéni személyiségének kibontása helyett csupán „sok kis E.K.-t” lehetett látni le-föl rohangálni a színpadon. Pozsgai Zsolt szerint a legnagyobb morális problémát az jelentette, hogy a színházi reformok és a keresztény küldetéstudat paravánja mögött minden esetben nagyon komoly anyagi és személyes haszonszerzés húzódott meg. Ahol a színész elintézte az igazgatóváltást, ott cserébe felelősséggel nem járó, művészeti tanácsadói állásokat, emelt áras főszerepeket és rendezéseket követelt magának, amelyeket a pozícióra vágyó új vezetők előre garantáltak neki. A rendszer azonban a klasszikus sémát követte: miután a színész elvégezte a munkát, a politikai illetékesek egyszerűen ejtették őt, és az utóbbi években a problémákat teljesen átadták a propaganda osztálynak. Kárpótlásul engedték meg neki, hogy megrendezze első filmjét, amelyre az épeszű költségvetés tízszeresét kapta az államtól, ám szakmai hozzáértés híján segítségre szorult. Mivel a filmrendezés szakma, és ő sok butaságot kérdezett, tettek mellé egy szakembert, aki helyette »négerként« elvégezte, amit kellett. A támogatások ellenére a film a közönség teljes távolléte miatt elenyésző számokat produkált és megbukott. Pozsgai szerint a színész a politika porondján olyannyira elveszítette a hitelét, hogy művészi léte már senkit sem érdekelt, és a bukása végül egy életre magával rántotta azokat is, akiket korábban a kegyeibe fogadott. Zárásként Pozsgai Zsolt egy megrázó színházi párhuzammal él, felidézve Molière Tartuffe-jének egy alternatív, sötétebb rendezői értelmezését. Míg a közismert verzióban a jóságos uralkodó küldötte végül igazságot tesz, addig ebben a változatban nem érkezik meg a feloldozás: a hatalom a Tartuffe-ök oldalán áll, az Orgon családot pedig kisemmizve és megalázva üldözik el a saját otthonából, miközben a csaló elégedetten néz körbe a birodalmán. A szerző hozzáteszi, hogy a valóságban ez szerencsére nem így történt, mert egy előre várható, mégis mindenkit meglepő történelmi fordulat közbeszólt. Pozsgai Zsolt azonban kiemeli, hogy a zsenik figyelmeztetése él tovább, utalva arra, hogy a múlt színházpolitikai rombolásának és a Tartuffe-ök működésének elképesztő kárai intő jelként kell hogy szolgáljanak. (Borítókép: Pozsgai Zsolt 2018. március 1-jén. Fotó: Szigetváry Zsolt / MTI)