● news.bsdnet.hu

Mielőtt megérkeznek a felszabadított uniós források, jó lenne szembenézni azokkal a szabályozói és piaci anomáliákkal, amelyeknek elszenvedője volt például sok napelemes háztartás és vállalkozás is. A szerző energetikai szakértő. Ez itt az Ekonomi, a G7 véleményrovata, amelyben külső elemzők, szakértők cikkei olvashatók. Az írások és az azokban megfogalmazott vélemények kizárólag a szerzők álláspontját tükrözik. A magyar energiapiac összefüggéseinek az elmúlt két évtizedre szóló elemzése rávilágít egy alapvető, rendszerszintű problémára: a szabályozói fogságra. A rezsicsökkentés politikai tabuja és a vertikálisan integrált állami holding monolitja alkotta közeg a gyakorlatban felülírja a transzparenciát és a megújulást kikényszerítő piaci versenyt. Az alábbi elemzés azt igyekszik feltárni, kik a rendszer közvetlen kárvallottjai, ütközik-e a hazai gyakorlat a nemzetközi és uniós normákba, és milyen közgazdasági anomáliák – informatikai vakság, puha költségvetési korlátok vagy titkosított tarifaszámítások – tehetik mindezt lehetővé. Mielőtt azonban alászállnánk a tarifaszabályozás mélyére, nézzük meg a felszínt: hogyan csapódhat le a hatósági passzivitás a mindennapokban? A napelemek és akkumulátorok beszerzését, telepítését finanszírozó Otthoni Energiatároló Programot az előző kormányzat határozatlan időre felfüggesztette. Az indok hivatalosan a források kimerülése volt, valójában azonban az áramhálózati kapacitáshiány. Ez azért szomorú, mert a program leállításáig a piac pontosan azokat a jegyeket mutatta, amelyek demonstrálják: megfelelő feltételek mellett a hazai szereplők (fogyasztók és kivitelezők) is éppolyan érett és agilis döntéshozók, mint nyugat-európai polgártársaink. Nem ez volt az első hasonló eset, jól ismert módon a kapacitáshiánynak esett áldozatul a szaldóelszámolás, vele együtt a háztartási napelemek teljes addigi megtérülési modellje és így a telepítő cégek piaca is. A pályázókkal szerződött, jellemzően saját tőkéből dolgozó, állami utófinanszírozást megelőlegező kkv-kat a hirtelen stop kényszerhitelezővé tette, majd sokukat csődbe vitte. Ezrek kerültek az utcára vagy a környező országok piacaira. A kapacitáshiány indoklása mindkét esetben a Magyar Energetikai és Közmű-szabályozási Hivatal (MEKH) által felügyelt hálózati tervezés hiányosságaira vezethető vissza. A leállás nem volt előre jelezve, és nem társult hozzá semmilyen fokozatos, átmeneti megoldás. Ebből a szempontból is nagyon érdekes, hogy más országokban mi a helyzet a hálózati kapacitások átláthatóságával. A cikkhez adott tájékoztatása szerint a brit szabályozó hatóság, az Ofgem idén nyáron arra készül, hogy szigorítja a kapacitásadatok kötelező közzétételét, a magyar hatóság lemaradása ezen a téren egyre szembetűnőbb. A hálózati transzparencia hiánya két végponton – a projektfejlesztés rajtjánál és a célegyenesben is – adminisztratív fojtófogásként működik. A belépési oldalon a szabályozási fekete doboz maga a „szent Grál”, az MGT (Műszaki Gazdasági Tájékoztató). Ez az engedélyeztetés nulladik lépése; pozitív MGT hiányában a beruházó még építési engedélyt sem kérhet. Amíg a független fejlesztő a sötétben tapogatózva, hónapokig vár az első hivatalos papírra, a hálózati adatokon ülő holdingszereplő pontosan látja a szabad pontokat, és oda pozicionálja a saját projektjeit, ahol a rendszer még bírja a terhelést. Ezt a strukturális aszimmetriát számolnák fel a nyilvános, interaktív kapacitástérképek (heatmaps). Bár a nemzetközi gyakorlat és a készülő uniós joganyag * az EU 2024/1747-es EMD rendelete a kötelező és strukturált adatmegosztás felé tart, a hazai heatmap hiánya ideális eszköz lehetett a hazai piac szinte teljes kontraszelekciójához. A csapda igazi mélysége azonban az, hogy a rendszer a már megvalósult, fizikailag befejezett beruházásokat is utoléri a célegyenesben. Ha a független és nagyon elszánt beruházó át is verekszi magát az induló korlátokon, majd készre jelenti a projektet, a tőkéje és nemritkán hitele – az eszközbeszerzésben és a kivitelezésben lekötött súlyos százmilliók – a végtelenített üzembe helyezési folyamatok útvesztőjében ég el. Míg a brit Ofgem megküldött állásfoglalása szerint a szigetországban szigorú szolgáltatási sztenderdek és közvetlen pénzügyi szankciók védik a fejlesztőket az elosztói időhúzással szemben, addig nálunk a hálózatüzemeltető a villamosenergia törvényben és az üzletszabályzatokban leírtakat bizonyítási kényszer nélkül használva, a hálózatbiztonságra és a villamosenergia-rendszer stabilitására hivatkozva következmények nélkül tartathat vissza a működéstől egyes létesítményeket. A törvény és az üzletszabályzatok nem kötelezik az elosztót arra, hogy az elutasító levél mellé csatolja a nyers hálózati terhelési adatokat, a dinamikus szimulációs modelleket, a trafók valós idejű hőtérképét vagy más konkrét műszaki/szakmai bizonyítékot, hogy a beruházó saját mérnökei ellenőrizhessék az állítást. A végeredmény: a független iparági szereplők számának drasztikus csökkenése, a piac beszűkülése. Míg egy magáncég kénytelen alkalmazkodni a piachoz vagy csődbe megy, az állami holding veszteségét a tulajdonos kompenzálja. Az MVM-csoport 2022–23-ban 1518 milliárd forint állami rezsivédelmi támogatást kapott. Ilyen puha költségvetési korlát mellett a hatékonysági kényszer (X-faktor) egyszerűen elpárolog. A rezsi szempontjából kiemelt fontosságú díjak szabályozását is a MEKH végzi. A fejezet megértéséhez némi előzetes ismeret szükséges a szabályozott piacok és a „természetes monopólium” rendszerek megtérülési szabályozásáról. Ezek esetében versengő párhuzamos kapacitások (például több áramhálózat) támogatása helyett a szabályozók a már meglévő hálózatok egyenlő hozzáférésének kötelezettségét írják elő az infrastruktúrát korábban létrehozó cégek számára. Cserébe garantálják számukra: központi szabályozással biztosítanak fix megtérülést és üzleti eredményt. A garantált eredményt – mint bárhol az üzleti életben – eszközarányosan várják el a tulajdonosok (szeretnék visszakapni a lekötött pénzük hasznát). Nincs ez másképp az EU-ban, így hazánkban se. Ebből fakadóan a hatóság rendszeres időközönként felülvizsgálja és elismeri a hálózati cégek eszközeinek értékét (ez a szabályozott eszközalap, szakszóval a RAB), valamint a működési és fejlesztési költségeket. Erre az eszközalapra a hatóság rátesz egy moderált, de garantált tőkeköltséget (ez a WACC, az elvárt haszonkulcs). A teljes elismert költségtömeget végül elosztják a hálózaton továbbított energia (például víz vagy gáz) mennyiségével, és így kapjuk meg a fogyasztó számlájában megjelenő rendszerhasználati díjat (RHD). Az elmélet tehát tiszta és racionális: a monopólium nem élhet vissza a helyzetével, a fogyasztó pedig csak az indokolt költségeket fizeti meg. Az ördög azonban, ahogy a hazai gyakorlat mutatja, a titkosított részletekben lakozik. Maguk a számítási módszertani útmutatók * például H1140/2021 nyilvánosan elérhetők, a „fekete doboz” ott kezdődik, ahol az elveket a valóságban alkalmazni kell. Az ármegállapítási határozatok * például H1360/2021 publikus verziói üzleti titokként kitakarják az egyedi szorzókat és az X-faktor levezetését, így a végső, tarifát meghatározó szorzók láthatatlanok maradnak. A mechanizmus laikus szinten egy bérház példáján keresztül érthető meg. Képzeljük el, hogy egy befektetőnek van egy bérháza, adott időben 291 millió forintért – a könyveiben éppen ennyi a vagyon értéke. Az állam, mivel szociálpolitikai céljaihoz kell neki egy bérház a saját lakás nélküli polgárok számára, a lakásokért cserébe garantál a befektetőnek 3,24 százalék éves hozamot, de nem a könyv szerinti értékre, hanem arra az összegre, amelyet a hatóság időről időre, például az építőanyagok és a munkaerő elméleti drágulásával kiszámol: a ház valójában már 360 millió forintot ér(ne), újonnan. A tulajdonos zsebébe így minden évben komoly különbözet vándorol anélkül, hogy egyetlen új téglát vagy csaptelepet is beépítene a meglévő házba. A Földgázszállító Zrt. (FGSZ) hálózati léptékében gondolkodva, például a MEKH 2021-es díjmegállapító határozata * H1360/2021, amely módszertanilag a 2019-es mérleg mint „bázisév” 291,671 milliárd forintos nettó tárgyi eszközértékéből indult ki, a 360,664 milliárd forintban megállapított szabályozói eszközalappal (RAB) és a 3,24 százalékos elvárt haszonkulccsal (WACC) számolva évente mintegy 2,235 milliárd forint elméleti hozamtöbbletet biztosít az FGSZ-nek a szigorú számviteli, könyv szerinti alaphoz képest. Tovább vizsgálva a mérlegeket, a fenti tényadatok alapján az FGSZ Zrt. tényleges eredménye és a RAB/WACC metódussal számított engedélyezett bevételi plafon közötti kumulált különbözet a 2017–2024-es időszakban megközelítőleg 40 milliárd forintot tesz ki. Senki sem állítja, hogy a cég gyakorlata szabálytalan, sőt, a fair play jegyében fontos hangsúlyozni, hogy az FGSZ példája egyáltalán nem egyedi: a hazai piacon működő összes gáz- és árampiaci elosztó és rendszerirányító pontosan ugyanebben a transzparenciahiányos felülvizsgálati rendszerben és torzult szabályozói környezetben operál. A probléma épp az, hogy a MEKH átláthatatlan gyakorlata miatt nem megismerhető, milyen benchmark alapján születtek a számok. Vajon az évi többlet az úgynevezett „nem engedélyes tevékenység” bevétele, sima vagyonelem-értékesítés (például ingatlan) vagy túlzó költségelés eredménye? A bemeneti adatok léteznek, de hogy melyik sor, milyen súllyal szerepel a számításban: ez nálunk üzleti titok. Ezzel szemben a német szabályozó hatóság (BNetzA, az ottani MEKH) gyakorlata gyökeresen más. A modellértékű európai bírósági ítéletet * 2021. szeptember 2. EUB C-718/18. sz. követően a BNetzA nemhogy nem titkosítja, de egyenesen nyílt, webről letölthető adatbázisokban teszi közzé * a §23b EnWG szabályzata alapján az elosztók strukturális adatait és az egyéni hatékonysági pontszámukat (Effizienzwert). Ez a nyilvános érték teszi lehetővé, hogy bármely fogyasztó, újságíró vagy civil szervezet ellenőrizze: a hálózatüzemeltető valóban hatékonyan dolgozik, vagy a megengedett bevétel egy alulteljesítő vállalatot jutalmaz. Sőt, a hatósági túltervezésből fakadó felhalmozott többletet a németeknél a regulációs számla * §5 ARegV automatikusan visszaforgatja a fogyasztókhoz. Magyarországon ez az ellenőrzési lehetőség hiányzik, és nem azért, mert a módszer nem létezik (a MEKH is hasonló statisztikai modellekkel dolgozik), hanem mert a hivatal úgy döntött, hogy a végeredmény üzleti titok. Az eredmények kitakarása megakadályozza a független iparági kontrollt, így senki sem tudhatja biztosan: a befizetett tarifán keresztül valós mérnöki teljesítményt vagy a rendszerbe kódolt inkompetenciát finanszíroz. Ahogy a fejezet elején írtuk, a természetes monopóliumok esetében az állam garantálja a hálózati cégeknek az indokolt költségek megtérülését és egy fix elvárt hasznot, amelyet mi, fogyasztók fizetünk a rendszerhasználati díjban. Az elmélet tiszta: a monopólium nem élhet vissza a helyzetével. A gyakorlat viszont kitakart PDF-ekbe fullad. A rendszerhasználati díjak alapját a beruházások adják. A rendszerüzemeltető abban érdekelt, hogy minél többet költsön – különösen, ha a kivitelező a saját cégcsoportjának tagja. Ha a szabályozó ezt nem szűri ki transzparensen, az árrés előbb-utóbb beépül a fogyasztói tarifába. A hálózati díjszabályozás európai jogi kereteit alapjaiban határozza meg a már hivatkozott európai bírósági ítélet, amely kimondja: a tarifarendszer alapvető módszertani paramétereit (a WACC mértékét, a hatékonysági X-faktort és a RAB meghatározását) az uniós irányelvek alapján egy teljesen független szabályozó hatóságnak kell megállapítania. A közvetlen kormányzati jogalkotás (rendeleti úton történő beavatkozás) nem megfelelő, mivel nem biztosítja a döntéshozatalhoz szükséges szabályozói autonómiát. Hazánk esetében a MEKH a módszertani útmutatókat önálló felhatalmazás alapján adja ki * a villamos energiáról szóló törvény, a VET 143. § (3) bekezdése szerint, amivel formálisan eleget tesz a függetlenség követelményének. Két strukturális összefüggés azonban árnyalja ezt a képet: Ez az intézményi architektúra egyenes úton vezet az inverz fogság jelenségéhez. A hazai rendszer mesterségesen fenntartja a hálózati cégek kiszolgáltatottságát a központi költségvetés és a politikai ciklusok felé, érdemben gátolva az önhordó, tisztán piaci alapú hálózatfejlesztési modellek kialakulását. Amennyiben nem érkezik időben egy új központi beruházási program, adókedvezmény vagy vagyonjuttatás, a vállalatok a szabályozott (ársapkázott), alacsony bevételeikből képtelenek kitermelni a működés fenntartásához, a technológiai fejlesztéshez és a méltányos megtérüléshez szükséges forrásokat. Cserébe a mindenkori kormányzat – amely politikai kontroll alatt tarthatja a szabályozó hatóságot is – hajlamos szemet hunyni afölött, amikor az iparági szereplők kisebb-nagyobb adminisztratív trükkökkel, a szabályok megengedő értelmezésével, vagy a piac erőforrásokkal támogatott torzításával próbálják meg visszakeresni azt a bevételt, amelyet a rezsicsökkentés és a hatósági ársapkák miatt elszenvedtek. Ebbe a körbe tartoznak az egyes monopolisztikus törekvések elnézése vagy az árukapcsolási gyakorlatok tolerálása is. (Ezekről részletesen szó volt az előző cikkben .) Három strukturális kérdés, amelyek megoldása a MEKH munkáját kihozná a fénybe: Mindez nemcsak a cikk elején említett korábbi keserű tapasztalatok és következmények miatt lényeges, hanem azért is, mert a kormány éppen arra készül , hogy uniós forrásokból több mint 500 milliárd forintot fordít az áramhálózat fejlesztésére; a pályázatok a héten meg is nyíltak . Jó lenne, ha ennek hosszú távú költségeivel már átlátható módon találkoznának a lakossági és vállalati áramfelhasználók.