● news.bsdnet.hu

Ha nem François Ozon rendezett volna filmet Albert Camus nyolcvanéves Közönyéből, talán fel se tűnne pár kisebb utalás, ami révén a mű mégis eltér az alapjául szolgáló kisregénytől, noha egyébként kifejezetten hagyományos feldolgozásról van szó. Kritika Az idegenről. Ahogy az a rendezővel, a francia film egyik legnagyobb alakjával, François Ozonnal a HVG hetilapban készült interjúnkból is kiderül, Albert Camus jogörökösei nem adnak könnyen engedélyt arra, hogy filmek készüljenek aKözönyből, Ozonnal mégis kivételt tettek. Vagy azért, mert nem vették észre a rendező által belecsempészett, az alapműben még meg nem bújó utalásokat – vagy azért, mert észrevették, de rendkívül progresszívak. A melegségét nyíltan vállaló, az LMBTQ-közösségről sok filmet készítő Ozon – aki a maga nemében újító is e terén, mert gyakran elveti a melegség politizáló, társadalmi fókuszú ábrázolását, és egyszerűen csak olyannak ábrázolja a melegeket, mint amilyenek: egyszerűen embereknek, mint a többiek – első ránézésre teljesen konzervatív, szinte betűhű feldolgozást készített aKözönyből (aminek eredeti címéhez tért most vissza a magyar filmforgalmazóAz idegennel). Maximum annyi benne a „radikális”, hogy Ozon egymás mellé helyezte a kisregény két részét, így a film két idősíkon játszódik. Váltogatják egymást a gyilkosság előtti és a gyilkosság utáni jelenetek, és már néhány perc után elhangzik a vásznon: akit látunk, azért került börtönbe, mert megölt egy arabot. Ez a téma persze épp elég okot ad arra, hogy 2025-ben valaki újra meg akarja mutatni Camus művét még akkor is, ha esetleg nincs olyan gondolata, ami felforgatná a francia író által megírtakat. Ki tudja, élünk-e majd valaha olyan korban, amikor nem tűnik kortárs problémának, hogy a bíróságon sem bírót, sem esküdtet, sem bámészkodó nézőt nem igazán érdekel egy arab ember megölése – akinek még neve se nagyon van, ő csak „egy arab” –, sokkal inkább arról vitáznak, elfogadható-e társadalmilag, hogy egy ember nem sírt a saját anyja temetésén, vagy hogy idősotthonba adta az anyját ahelyett, hogy haláláig gondozta volna, ahogy az egy Rendes Embertől elvárható. Ozon márpedig nagyrészt nem tesz mást, mint abszolút méltó módon interpretálja a regényt bármiféle modernizálás vagy anakronizmus nélkül. A főhős, az élet iránt lényegében teljesen közönyös Mersault, akit sem tőle már rég elidegenített anyja halála nem késztet komolyabb érzelmekre, sem gyönyörű kolléganője szexuális közeledése és házassági ajánlata, éli mindennapjait a francia gyarmat Algírban. Passzívan figyeli, ahogy egyik szomszédja a kutyáját, másik szomszédja a barátnőjét ütlegeli, munkahelyén semmilyen szakmai ambíciója nincs, és tulajdonképpen arra sem tudna magyarázattal szolgálni, miért is lő agyon egy arabot a tengerparton. Mert olyan elviselhetetlen meleg volt, és úgy tűzött a nap – legfeljebb ennyit mond. És mintha itt venne mégis más irányt Ozon Camus-höz képest, itt, ennél a miértnél és a tűző napnál. Épp csak olyan finoman, hogy ha az ember kettőt pislog, talán azt hiszi, tévedett – de tévedhet akár pislogás nélkül is. A gyilkosság jelenetében ugyanis – akkor először és utoljára – az addig teljesen „tárgyilagos” filmnyelvet megtöri egy olyan pillanat, amelyeknek primer szinten nincs értelme, és ehhez kapcsolódik egy másik hasonló kép is. A jelenet a regényben is úgy zajlik, hogy az arab fekszik a vízparton, Mersault pedig szemben áll vele, és bámulják egymást. Csakhogy a filmben azt látjuk, hogy Mersault zavarba ejtően, tolakodó intimitással bámulja meg az előtte elnyúlt férfi izzadt hónalját, amelyet a kamera meglepően erotikusan pásztáz – majd ezután, amikor a férfi előveszi a kését, azt nem olyan pozícióban tartja, ahogyan az logikus lenne (mondjuk a mellkasa előtt vagy magasra emelve), hanem épp a lábai között, az ágyékánál pattintja ki a pengét, mintha a kés a pénisze lenne. És ha mindezt az elnyomott homoszexuális érdeklődés, erotikus késztetés metaforájának értelmezzük, az rögtön újabb jelentéstartamot ad Mersault későbbi szavainak. A férfi „tragédiája” a könyvben is az a bíróságon, hogy nem hajlandó hazudni, pedig ha csak ennyit tenne, ha csak eljátszaná, hogy igenis mélyen megrázta édesanyja halála, alighanem szabadon engednék, anélkül viszont a halálbüntetéstől kell tartania. Mersault azonban kimondja: sosem szabad színlelni, másnak mutatni magunkat, mint amik vagyunk. Ismerve François Ozon filmográfiáját, a késes jelenetet így olvasva tehát a film új réteget kaphat, és alaptémáin kívül arról kezd szólni, milyen lélekromboló, gyilkos hatása lehet annak, ha arra kényszerülünk, hogy saját melegségünket, másságunkat elnyomva kelljen élnünk. Lehet, hogy a színlelés adhat némi kényelmet az életben, de végső soron idegenekké válunk tőle a saját testünkben, a társadalomban, idegenekké az élettel szemben. Izgalmas gondolatkísérlet ez Ozontól, és épp ilyen elegáns is: nem gáncsolja ki Camus gondolatait, csak hozzájuk tesz még egyet. Ha akarjuk, el is tekinthetünk tőle, és nézhetjükAz idegent esztétikus, fekete-fehér képekkel, tapintható, szinte izzadságtól csöpögő atmoszférával rendelkező, korhű regényadaptációként is. A főszereplő, Benjamin Voisin tökéletesen hozza a főhőst, akit még életuntnak se lehet nevezni, mert az unalom feltételez egy ellenpontot is, valamit, amit meg lehet unni. Voisin azonban olyan férfit játszik, aki láthatóan kizárólag ezt az unalomnak tűnő állapotot ismeri – a közönyt. Ozon új értelmezése viszont felveti: vajon milyen élete lehetett volna ennek a férfinak, ha mert volna szembenézni azzal, aki ő valójában? Ha a másik férfi ágyékánál meredező kés nem gyilkosságra készteti, hanem engedi, hogy az a kés levágja róla énje másik, idegen felét? Nyitókép: Jelenet a filmből. Fotó: Mozinet / Carole Bethuel A jobboldali publicista szavainak utóélete új magasságokat ért el.