● news.bsdnet.hu

Bár alaposan fölkavarodott a világ, továbbra is a legfontosabb feladat annak tisztázása, hogy mi, akiket hol konzervatívnak, hol jobboldalinak, újabban pedig patriótának neveznek, kik is vagyunk, sokféleségünkkel együtt is mi az, ami összeköt minket, miben áll az önazonosságunk. Ha ezzel rendben vagyunk, komoly tévedésbe közügyeinket illetően nem eshetünk, bárhogyan is fordulnak a politikai események. Több ilyen közös nevező is megragadható, de ezek közül most talán a nemzet a leglényegesebb. Nem magának a nemzethez tartozásnak a kérdése, hiszen mindenki, aki magyarnak született, része a nemzetnek – igen, még az elárulói is. A választóvonal nem itt van, hanem ott, hogy ki milyen sorsot szán a nemzetnek, a sajátjának és a másokénak. Ebben a kérdésben az „ők” és a „mi” között a világos választóvonal a patrióták és a globalisták között húzódik. Mi tehát azok vagyunk, akik a nemzetet mint történelmileg létrejött közösségi létformát hosszú távon fönntartanó, óvandó és fejlesztendő társadalmi szervezőerőnek tekintjük, szemben azokkal, akik arra törekednek, hogy a nemzet óriásközösségekben, végül az emberiségben oldódjék föl, és fizikai és szellemi lenyomatai csupán múzeumokban és skanzenekben maradjanak fönn. Az utóbbi törekvés képviselői gyakran azzal érvelnek, hogy a modern nemzet eszméje csupán XVIII–XIX. századi fejlemény, tehát ahogy jött, úgy el is múlhat. Akik így beszélnek, elhallgatják, hogy a liberalizmus és a szociális törekvések ugyanakkor jöttek létre, a modern kori konzervativizmus pedig ezekre válaszul született. Akkor miért éppen a nemzet eszméjét kellene kihagynunk ebből az örökségből? Mi azok vagyunk, akik nem akarják kihagyni. Akik egyértelműen elutasítjuk az európai egyesült államok gondolatát, és ragaszkodunk hozzá, hogy az országunk nemzetként őrizze a szuverenitását. Ez a rendezőelve a migrációval kapcsolatos álláspontunknak is: készek vagyunk segíteni a rászorulóknak, de semmit sem fogadunk el, ami az országunk önrendelkezését kockára teszi.