● news.bsdnet.hu

Állítsa be, hogy a Magyar Hang cikkeit mindig az elsők között lássa a Google keresőben! Kár, hogy hajlamosak vagyunk elfelejteni: nem a mienk „az ország, a hatalom és a dicsőség!” Mégis újra és újra azt látom, hogy sokan úgy viselkednek (viselkedünk?), mintha ez mind az övék lenne. A siker veszélyes, mert könnyen megakad a torkunkon, és akkor felfúvódunk, elszállunk („rana rupta ..”). Ráadásul könnyű megkergülni tőle; különösen, ha valaki hajlamos is rá. A normális ember hajlamos. A nem normális meg még hajlamosabb. Magyar Péter sem hétköznapi figura. Már az sem volt hétköznapi, ahogyan elindult. Most nem a nemcsak etikai szempontból bőven kifogásolható kezdeti lépéseire gondolok, hanem arra, hogy egyáltalán hogyan merülhetett fel benne: egyetlen ember képes lehet megrepeszteni egy egész rendszert? Ez első pillantásra abszurdnak tűnik; tudhatta, hiszen belülről használta a rendszert. Mégis, nélküle most ez és így, ebben a formában nem jöhetett volna létre. Ez az ő vitathatatlan érdeme. Bizonyította az átlag fölötti kitartását, ütésállóságát és megszállottságát. Ugyanakkor az eddigiek alapján úgy tűnik, ennek az éremnek csak az egyik oldala látszik. Amit időnként a parlamentben csinál, az sem nevezhető hétköznapinak. Persze amit mostanáig láttunk a politikában és a közéletben, az sokszor legalább annyira látványpékség és valóságshow, amiből a kevesebb több lenne. A nagytakarítás folyik, a komoly építőmunka néha olyan, mintha mellékes lenne. De a bármi áron történő rivaldafény kikövetelés nekem már sok, túl sok. Persze az, hogy nekem mi tetszik, és mi nem, egyéni probléma, de ne felejtsük, a közéletben a stílus nem pusztán ízlés kérdése: mintát ad. Emlékezzünk az előző kurzus cinikus pökhendiségére. Fentről indult, és szépen lefolyt a struktúra legaljáig, mert a csoport utánozza a vezetőt, a protagonistát, állapította meg Moreno, igaz, kissé más összefüggésben még az 1900-as évek elején. A személy tisztelete és véleményének elfogadása helyett undor és acsarkodó gyűlölködés. No, kérem, most, bár a másik oldalról, de ugyanezt közelítjük. Még nem vagyunk ott, de az irány arra mutat. Csak akkor ne csodálkozzunk, ha ugyanezek a minták újra és újra visszaköszönnek. Mert az elmúlt 16 évben sokat tanultunk. Talán túl sokat – a rosszból is. Ide, a múlthoz kapcsolódhat, és kapcsolódott is nagyon szorosan a félelem is. Érjük már el, hogy akinek nincs mitől, az ne féljen. Van egy bv-s mondás: Bűnös bűnhődjék. A bűnösség viszont „huncut karnevál”. Mert a bűnösség kérdése ritkán oly nagyon egyszerű. Minél közelebb van valaki a centrumhoz, annál többet tud, és annál nagyobb a felelőssége is. Ha valaki tudott valami terhelőt, de nem szólt, az már önmagában kérdéses. Ha rendszeresen hallgatott, félrenézett az már súlyosabb. És ha mindezt tudatosan tette, akkor már nem egyszerű botlásról beszélünk, hanem az bűncselekmény. A periférián viszont lehet, hogy valaki tényleg nem látott át mindent. Lehet, hogy kihasználták, lehet, hogy csak hitt valamiben, és közben jó szakember maradt. Nos, ez esetben ne kelljen félnie pusztán azért, mert másként látja a világot, a megoldásokat a mienktől eltérő módon fogalmazza meg. Az ilyen ember, a nem más kárára elhivatott, és aki nem valami hátsószándékos sunyi előnyért dolgozik, elismerő csettintést érdemel. Most nézzük a félelem másik arcát! Ha a jelenleg centrumban dolgozók félnek, és ezért nem mernek szólni egy-egy rossz döntés előtt, az nagy baj. Mert így elvesztik a korrekciós lehetőséget, a főnöküket meg hagyják belesétálni a csapdába. A vezető szempontjából gyakran nem az a leghűségesebb ember, aki minden döntését helyesli, hanem az, aki időben jelzi, ha rossz irányba halad. Ezért lapogassa meg a főnöke a vállát például annak, aki szólt a rokon (igazságügyi) miniszter kinevezése ellen. Néha az a legnagyobb jóakaród, aki legtöbbet kritizál – jóakaratúan. Egy akárkiből akkor lesz valaki, ha pusztán a viselkedésével, tudásával eléri, hogy tiszteljék. Ha pusztán félnek valakitől, az lehet, az ő személyes kudarcának kezdete. A sikerrel és annak veszélyeivel kezdtem, most a zárás felé közeledve a siker jelenlegi következményei közül eggyel folytatom. A sikerrel együtt jár a hatalom is, és a hatalomról tudjuk, hogy majdnem úgy működik, mint egy drog. El tudja torzítani a valóságérzéket, és aki túlságosan megszokja, az könnyen más világban kezd élni, mint mindenki más. Egyik oldalon ott van a valóság, a másikon az önigazolás, a megszállottság és a torz látásmód. A hatalmi drog mutatja a drog egyéb tulajdonságait is. Ha elvesszük valakitől, lesznek, vannak megvonási tünetek. Ezeket látjuk a mai éltes „fiatalokon”. Verejtékezés, remegés, indokolatlan támadás, sápadt félelem, görcsös tagadás – kinek-kinek alkata és tettei szerint. A drog másik jellegzetessége a tolerancia, ami azt jelenti, hogy egyre nagyobb mennyiség kell ugyanolyan hatás eléréséhez. Ennek a jeleit is láthatjuk a tiszások között az időnkénti tobzódásban. A siker, a hatalom veszélyessé válhat, jobb nem rákattanni. Sok felesleges bajt elkerülhetünk, ha nem felejtjük, hogy nem a mienk „az ország, a hatalom és a dicsőség.” A Hang.hu oldalon megjelent vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját