● news.bsdnet.hu

Hogy milyen gazdasági állapotban van Magyarország, annak megítélését nagyban nehezíti, hogy a gazdaság, amelyik az elsődleges jövedelmeket előállítja, és másfelől az állam, eltérő pályán mozog. Ez jól látható különösen 2020-tól, de azt megelőzően is jelentős diszkrepancia mutatkozott az üzleti, gazdasági tevékenység alakulása és az állami aktivitás között. Most 2026-ban, több év lefojtottságot követően, a legtöbb gazdasági szektorban már növekedés mutatkozik, mértéke jövőre talán eléri a feltételezhető természetes növekedési ütemet. Ezen közben viszont az államháztartás rendkívül rosszul áll, a bevételi és főleg a kiadási előirányzatok sorozatosan megcsúsztak, sokkoló arányú a költségvetési hiány . Mondhatjuk, hogy máshol is gyakran eltér az üzleti élet alakulásától az, ami a nem gazdasági tényezők sokaságának kitett államháztartásban, közszektorban zajlik, annak sajátos jogi-politikai keretei között. Nálunk azonban a hozzánk hasonló országokhoz mérve feltűnően markáns a politikai ciklikus hatása: kormányaink adóbeszedési szándéka és költekezési kedve nagyban függ a választási naptártól. Indokoljanak bármit az üzleti ciklus sajátosságai vagy a külső-belső sokkok, itt négyévenként nekilódul az államháztartási hiány. A mintázat túlontúl ismerős: a választás előtt a kormány kerüli az adóemelést, ezzel szemben többletpénzt juttat a gazdasági szereplőkhöz, a választókhoz. Az összkereslet átmeneti megemelkedésének hatására aztán egy időre megnő a gazdasági teljesítmény, már ha vannak kihasználatlan kapacitások, potenciális szintje alatt teljesít éppen a gazdaság. Ez esetben javulást mutatnak a gazdasági mutatók, a választók elégedettebbek anyagi viszonyaikkal - végtére is ez volt a cél. Ha viszont amúgy is a képességei határán teljesítő, pörgő gazdaságba dől a többlet állami, jegybanki pénz, akkor megnyúlnak a szállítási idők, nő az import, és bár nőnek a keresetek, de emelkednek az árak is, romlanak az egyensúlyi mutatók. E második esetben prociklikus, azaz a gazdasági ciklus kilengését nem tompító, hanem arra ráerősítő költségvetési politikával van dolgunk. Az ilyet a tankönyv szerint kerülni kell, hiszen növekvő egyensúlytalansághoz, költségvetési hiányhoz vezet. Elvileg a monetáris politika, ha tényleg független a működése, tudna valamit tompítani a politikai indíttatású költségvetési kilengés egyensúlyra káros következményein. A magyar közelmúlt az állampénzügyek politikai naptár szerinti pulzálásának meglehetősen szabályos mintáját mutatja. A választás előtti költségvetési ereszd meg után aztán jön a húzd meg, vagyis a kényszerű stabilizálás („megszorítás”), ami persze visszahűti a gazdaságot. Ha történetesen amúgy is gyenge az üzleti konjunktúra, vagy negatív külső hatás éri az országot, akkor a romló gazdasági viszonyokon sajnos tovább ront az adóemelés, az állami kiadások visszafogása. Legutóbb 2022 nyarától láttuk, hogy az állami bevételemeléssel és beruházás-eállítással operáló stabilizálási kísérlet hirtelen befékezte az azt megelőzően túlfűtött gazdaságot, így egyidejűleg gyorsult az infláció és lépett fel a recesszió. Ám a gazdaságra nézve még rosszabb már középtávon, ha a kellemetlen feladathoz szükséges politikai szándék vagy erő híján elmarad vagy elégtelen a kiigazítás. Ilyenkor tovább nő az államadósság és annak kamatterhe, jöhet kockázati leminősítés a hitelminősítőktől, fenntarthatatlan pályára csúszhat az államháztartás. A gazdaság ciklikus állapotától elszakadó, a rövid távú szempontokat szolgáló gazdaságpolitizálgatásból mind az üzleti életre, mind az államháztartásra nézve komoly hátrányok következnek. Ezt Magyarország nagyon megszenvedte. Gazdaságunk az utóbbi negyedszázadban a térségi társakhoz mérve egészében gyengébb teljesítményt és nagyobb kilengéseket regisztrált , különösen külső sokkok idején: „a kanyarokban lemaradtunk”. Most 2026 extrém esetként mutatja be a választási szempontoknak alárendelt gazdaságpolitika állampénzügyi következményeit. A várható GDP-hez mérve 7 vagy 8 százalékos költségvetési hiánnyal zárulhat a választási év (amely ez esetben ráadásul nem hozott győzelmet az inkumbensnek). A rengeteg improvizált, piacellenes állami beavatkozástól talán most gyorsan megszabadul az üzleti élet. Az Orbán-kormányok konfrontációs Európa-politikájának vége, és ezzel egy nagy kockázati tényező esik ki a vállalati fejlesztéseket visszahúzó kalkulációkból . Okkal várhatjuk a pozitív fordulatot az üzleti ciklusban, indokolt a gazdasági szereplők szentiment-mutatóinak javulása. Ugyanakkor még erősebb lett a kontraszt az állam viszonyait illetően: a korábbi „ereszd meg” miatt most ismét stabilizálni kell a költségvetést. Az új kormány nekikezdett a fölös költekezések leállításának, megkísérli a kifolyatott pénzek visszaszedését. Hamarosan az Országgyűlés elé hozza a költségvetés idei kiigazítását, miközben dolgozik a 2027-es büdzsén. A legfrissebb államháztartási adatok és a még mindig felszínre bukó kellemetlen ügyek miatt az államháztartási hiány és annak lehetséges pályája rengeteg munkát ad az elemzőknek. Árgus szemekkel figyelik a hitelminősítőktől az Európai Bizottságig, hogy idén, majd az új kormány első saját költségvetési évében, és azt követően a GDP hány százalékára szorítható le az államháztartási hiány. Szakmai konszenzus van nálunk arról, hogy a felelős gazdaságpolitika normáival ütközik, a gazdaság fejlődési képességét gyengíti a makrogazdasági eszközöket politikai megfontolásból manipuláló, választási szempontoknak alávető kormányzati gyakorlat. Jelenleg a választás előtti pénzszórás felháborító és bizonyára jogellenes esetei foglalkoztatják a közvéleményt. A túlméretes államháztartási hiány viszont akkor is gond és potenciális nemzetgazdasági károkozó, ha egyenként minden kiadási tétele önmagában értelmes lenne , és minden egyes adókedvezményt, bevétel-elengedést indokoltnak tartanánk. Ezt a leckét most már talán megtanulják a közügyek iránt fogékonyak. Az üzleti szereplők jórészt eddig is tudhatták, hogy a választás előtti időszakban hirtelen megnyíló kedvezményes hitelek, olcsó pénzek, bőséges állami megrendelések a hangzatos elnevezések ellenére nagyon is talajközeli politikai célokat szolgáltak. A prudens vállalatvezetés tudhatott a kormányzat szezonális akcióinak kockázatosságáról, azokra komoly üzleti tervet nem épített. Az állami kontroll-intézmények megerősítése, a jogállami normák helyreállítása, az államigazgatási szakmai standardok tiszteletben tartása megóvhat minket a bemutatott felelőtlen és szakmaiatlan gyakorlat tovább élésétől. Ezeken túlmenően az euróátvétel melletti elköteleződés önmagában kemény korlát. A maastrichti belépési feltételek teljesítése ugyanis megnehezíti az állampénzügyek túlpolitizálását , így kizárja azt, hogy az államháztartási hiányhányad választási szempontú mozgatásával javítsák átmenetileg a konjunktúrát a voksolást megelőzően. Van azonban a mögöttünk hagyott hosszabb időszak költségvetési gyakorlatának egy ma még kevéssé taglalt vonatkozása, amely azzal az elemi kérdéssel kapcsolatos, hogy mire is való az államháztartás. Az állami kiadások volumene, a költségvetési hiány mértéke valóban makrokeresletet szabályozó („keynesiánus”) eszköz, amellyel kiterjedten élnek a kormányok, jó esetben gazdaságstabilizáló céllal, rosszabb esetben, amint láttuk, a politikai ciklus szolgálatában, nem törődve az okozott nemzetgazdasági kárral. Ám az a naiv keynesianizmus minősített esete, ha bármely konkrét kiadási tételt célszerűségi indoklás nélkül gazdaságélénkítésnek állítanak be azon az alapon, hogy mindenképpen növeli az összkeresletet. Eszerint egyre megy, hogy túlárazott állami beszerzéssel, kormányt dicsőítő celeb honorálásával, vagy mondjuk energiatakarékossági pályázattal kerül a gazdaságba a többletpénz. Holott itt egy gazdaságfilozófiai és legalább annyira nagypolitikai üggyel van dolgunk. A gazdaság elsődleges jövedelmeinek részleges elvonása és újraelosztása értelmes közösségi célokra és közjavakra: ez az állam történelmi, alapvető rendeltetése. A mögöttünk hagyott években a magyar közkiadások funkció szerinti megoszlása, amint azt a nemzetközi statisztika COFOG -rendszere szerinti összehasonlító adatok mutatják, nagymértékben különbözik a térségi társainkétól vagy az EU átlagától. 2010-et követően erőteljesen megnőtt a közkiadásainkon belül az állam működtetésének, valamint a gazdasági célú költéseinek az aránya, míg folyamatosan mérséklődött a szociális és jóléti tételek, az egészségügy részaránya (az utóbbinál kivételt hozott a világjárvány éve). Máshol csekély tételnek számít az egyházak, a sport, a közmédia támogatását tartalmazó 08-as COFOG-csoport, amelyre viszont az Orbán-kormányok éveiben az uniós átlagnak többszörösét kitevő, meghökkentően nagy összeget fordítottak. Ezek a költési eltérések mélyebb elemzés nélkül is jelzik, hogy a térségi arányokat tekintve nagy, noha az uniós jóléti államokban szokásos mértéket nem meghaladó terjedelmű magyar államháztartás milyen kormánypolitikát szolgált ki. A számunkra viszonyítási keretet nyújtókhoz képest jellemezte az Orbán-i külön utas politikát. Ennek a most lezáruló időszaknak a kritikai elemzése nem tartozik ide, alapos analízisét adta a hazai tudományos közösség. Magam is közzétettem a rendszer- és rezsimváltások tapasztalataiból nyert következtetéseimet (Bod Péter Ákos: Rendszerek jönnek. Elmúlnak? HVG Kiadó, 2026). Az áprilisi politikai fordulatot máris gyors és jelentős pénzügyi, gazdasági változások követték, amelyek az átmenetekkel mindig együtt járó nehézségekkel együtt is a gazdaság erőre kapását ígérik. Az új kormány azonnal nekifogott a közpénzek megfogásának. Az állammal kapcsolatos teendők egy része szinte magától értetődik: a pénz-elfolyások leállítása, a közpénzekkel való gazdálkodás európai normáinak megteremtése és szigorú alkalmazása. Ugyanakkor az állam funkcióinak újragondolását nem lehet megtakarítani. Vannak ügyek, amelyekben a szakmai körök és a mostani politikai fordulatot kikényszerítő, szavazatukkal támogató különféle társadalmi rétegek egyetértenek: szükséges az egészségügy, oktatás, az elhanyagolt infrastrukturális területek fejlesztése, másfelől sokalljuk az állami propagandára és presztízsügyekre fordított pénzeket. Az eddig követett adózási és támogatási ideológia következtében túl szélesre nyíltak a jövedelmi, vagyoni különbségek – a korrekcióban egyetértés van. Ám nem ennyire egyértelmű például az, hogy a rezsimváltó új erőnek mi legyen az álláspontja a központi kormány gazdaságszervező (iparpolitikai, szerkezetpolitikai, piackorrigáló és -helyettesítő) szerepéről. Az mind nyilvánvalóbb lett, hogy a tőlünk földrajzilag és kulturálisan nagy távolságban levő országoktól nem vehető át az aktív fejlesztő állam koncepciója. Az ráadásul nem is kompatibilis az uniós tagsággal, az EU alapvető szabadság-koncepcióival. Ám akkor mielőbb dönteni kell a gazdasági szereplők és a fogyasztók helyett intézkedő, gondoskodó (basáskodó) állam visszavonulásáról, és a piaci allokációs eljárások belépéséről. Hasonló tartalmi elemzést minden főbb állami funkciót illetően el kell végezni - mielőbb. Az EU szabályrendszere, különösen pedig az euróátvételi menetrend keményen kikényszeríti az államháztartási keretek rendbe tételét, a költségvetési egyensúly felé elmozdulást, a deficitkorlátok hiteles betartását. Ami azonban az államháztartás bevételi oldalán és a kiadások között megtalálható, az döntően tagállami ügy. A COFOG-statisztikák mutatják is, hogy az uniós tagsággal ugyanúgy megfér a skandináv jellegű, mint az inkább mediterrán állam koncepciója, a volt tervgazdaságok némelyikének viszonylag mérsékelt központi kormányzata, másoknál a kiterjedt állami szektor. A magyar állami funkciók felülvizsgálatát és újragondolását nekünk kell megtennünk. Ezt elkerülni nem lehet, mert a rengeteg már ismert kielégítetlen igény, és a még ezután keletkező sok jogos elvárás együttesen teljesíthetetlen. Az eddigi rezsimről hátra maradt költséges és rossz hatékonyságú államot át kell alakítani – ehhez egyébként néhány nálunk dinamikusabban növekvő új tagállamtól nyerhető ötlet. Valójában akkor lehet szakmai biztonsággal állítani, hogy a magyar gazdasági kilátások jók, ha mind az üzleti konjunktúra, mind a közszektor fejlődési pályán áll. Az előbbi esetében látszanak biztató jelek. Az államot illetően előttünk tornyosul a feladat. Címlapkép forrása: Portfolio