● news.bsdnet.hu

Hogy álltok a felkészüléssel? Egy hét van a koncertig (a beszélgetést június közepén vettük fel, időközben lement az első koncert – a szerző), pont ma volt próba. Jól állunk, de nem szabad ezt túlgondolni meg túlkészülni. Nyilván már nem játszottunk együtt öt éve, de azért elég sokáig játszottuk ezeket a dalokat ahhoz, hogy az egész gyorsan összeálljon. Szerintem nagyon jó buli lesz mind a három. Orfűn lesz egy rövidebb fesztiválkoncert, aztán augusztusban egy nagyobb lélegzetű buli a Parkban sok meglepetéssel, és augusztus vége felé Erdélyben is játszunk. Miért tértek most vissza ezzel a három koncerttel? Az elmúlt években sokan mondták, hogy de jó lenne egy koncert, mi meg nem úgy váltunk szét, hogy soha többé nem akarjuk egymás pofáját látni. A fél életem arról szólt, hogy ezeket a dalokat írtam: nem dobnám ki őket a kukába.  Nem folyt köztünk vér, nincs különösebb okunk utálni egymást, és van is rá igény, hogy koncertezzünk. Sokan mondták már, hogy jól öregszenek a Heaven Street Seven dalok, szóval akkor miért ne? Szűcs Krisztián (Fotó: Leéb Ádám) A basszusgitárossal, Németh Robival találkoztam pár hónapja, és valami olyasmit mondott nekem, hogy ő ezeket a dalokat álmából felébresztve is bármikor el tudja játszani. Ugyanígy vagy ezzel? Olyan ez, mint a biciklizés. Ez mégiscsak egy gépezet volt, ami hosszú éveken át működött. Az alapokat nem felejti el az ember. A koncertek mellett megjelent egy könyved is, az Utazás a kegyetlenbe, amiben amellett, hogy magadról mesélsz, a dalokhoz is megoldókulcsokat adsz. Összefügg a könyved megjelenése a visszatérő koncertekkel? Valójában nem. Attól függetlenül, hogy öt éve nincs HS7, a saját zenekarommal a szóló dalaim mellett azért Heaven Street Seven dalokat is játszom, szóval sosem tűntek el az életemből. A könyv régebbi ötlet annál, mint ez a három koncert. A dalok keletkezéséről, hozzá kapcsolódó vicces sztorikról szerettem volna írni. Nagy lelkesedéssel vetettem bele magam, de idővel kicsit ráuntam: tudom, ez egy paraszt párhuzam, de olyan ez, mintha a költő a saját verseit elemezgetné. Kovács Ákosnak ez nem okoz gondot. Ezek szerint én nem vagyok akkora király. A megakadásomat elsősorban az okozta, hogy rájöttem, hogy a legtöbb dalt nem egy konkrét sztori szülte, ami mondjuk érdekes vagy vicces lehet. A legtöbbnek nincs valami nagy csattanója. Innen eljutottam oda, hogy essen szó mindenről a könyvben, ami inspiráció. Igazából most magamnak is próbálom elmagyarázni, nemcsak neked. Emellett ez egy generációs könyv, hiszen a ’90-es évek underground zenekaros évei sok ember számára érdekesek lehetnek akár a saját életükből. Sokat vacakoltál vele? Nem vagyok egy vacakolós típus. Ez valószínűleg a dalírásból fakad. Jön a zene, a szöveg, esetleg együtt a kettő, és piff-paff a helyére ugrik. Ez nálam sokszor így működik, aztán van, amikor nem így. Persze előfordul, hogy van egy jó szöveg, ami egyáltalán nem találja a zenéjét, vagy fordítva. Van egy dalunk, a Hullik a zápor, aminek a gitártémáját és énekdallamát a zenekar alapítása környékén találtam ki. Utána eltelt tíz év, és akkor jöttem rá, valójában miről szól a dal, és így már meg tudtam írni hozzá a szöveget. A könyv mintha magától alakult volna, még a szerkezete is. Egy minimális szinten van benne egy kronológia, hiszen a gyerekkortól eljutunk benne mostanáig, de attól ezek még viszonylag spontán módon jöttek. A felépítése eléggé szilánkos, hiszen nem egy élettörténetet mesélek benne, de ettől még van benne az is. Viszont egy csomó minden kimaradt, például a Budapest Bár vagy a Rühös Foxi is. Nem azért, mert nem akartam róluk írni, hanem a felmerülő témákhoz nem igazán kapcsolódtak. Vad rock & roll-sztorik se nagyon vannak benne. Van jó néhány ilyen sztorink, csak azok nem tűrnek nyomdafestéket. De azért mi nem dobtunk ki zongorát a szálloda 10. emeletéről, és nem volt évi 8-10 apasági perünk sem. Ilyen értelemben unalmasak voltunk, de mi itt élünk, mit csinálhattunk volna ezzel? Azért valakinek itt is sikerül… Ti ilyen srácok voltatok. Mi nem toltuk ennyire keményen. Nem tudom, talán ez hiányosság. Amikor abbahagytátok, az milyen hatással volt a dalszerzői énedre? Azért én már a Heaven Street Seven idején is elég sok mindent csináltam más zenekarokban vagy produkciókban. A daloknak nagyjából a 90 százalékát én írtam, így ebben nem igazán állt be különösebb változás az életemben. Inkább a hangszerelés volt más a Heavenben, mint mondjuk más projektekben, hiszen más hangszerelni a négy haverommal, mint mondjuk a cigányzenekarral, akik másodpercenként 200 akkordot szoktak lejátszani, és mi ehhez mérten próbáltunk velük popdalt csinálni. De az is teljesen más, amikor egy producerrel dolgozom együtt, és én mondjuk csak énekelek. Fotó: Leéb Ádám Annak, hogy a zenekarnak vége lett, nem volt köze ahhoz, hogy annyi csáppal nyúltál másfelé és ennyire sok mindent csináltál? Igazából nekem az nem felelt már meg, ahogyan csináltuk a dolgokat. Amikor indult a zenekar, mind ott álltunk a rajtvonalon. Csakhogy a 20 éves emberek időközben 40 évesek lettek, és az emberek idővel elkezdtek széttartani. Nem azt éreztem, hogy kiégtem és nem akarok többé új zenét csinálni, hanem azt éreztem, hogy ebben a formában a zenekarral nem szeretném folytatni. Ebben nyilván az is közrejátszik, hogy nem mindenkinek volt már ugyanaz a motivációja, nem ugyanannyira voltak szerelmesek a zenébe, mint én. De ez nemcsak nálunk működött így. Ha belelátsz egy zenekar működésébe, rájössz, hogy mindig van egy-két, esetleg három ember, akik csinálják a dolgokat, akik szellemi, zenei vagy egyéb értelemben sokat foglalkoznak vele. Kialakul egy leosztás, ami sokáig működik, idővel azonban már nem.  A Heaven sosem volt annyira előtérben lévő banda, leszámítva néhány jobb Petőfi Rádiós évet. Sosem kaptunk borzasztó nagy nyilvánosságot. Mindig azt magyaráztuk magunknak, hogy mi tulajdonképpen nem vagyunk alternatív zenekar, de ettől még bennünket mindig is így tartottak nyilván. Aztán jött a hazai popzenében ez a hiphopos vonal, megváltoztak a körülmények, és azt éreztük, hogy jó, akkor most itt a vége. A Kispállal is valami hasonló történt. Aztán elkezdtek néha újra együtt játszani, és most mintha megint nagyon tudnának örülni egymásnak. Szerinted ez a ti történetetekben is benne van? Én örülök, hogy ami jó volt ebben a zenekarban, ameddig jó volt, most újra működik. Jó lesz ezeket a dalokat koncerten újra eljátszani, bízom benne, hogy mindenkinek jó élmény lesz. De ettől még szeretnék olyan dolgokat csinálni később, amiket ebben a formában nem tudnék. Ilyen értelemben tehát nem vonható párhuzam, meg amúgy is minden zenekar más. Ha nagyon szigorúan vesszük, akkor a Kispál és a Borz tulajdonképpen két ember. Az egy nagyon más történet. Nyilván az ember sosem tudja, mit hoz a jövő, de én most őszintén szólva azt érzem egészségesnek, hogy most adunk pár koncertet és ez tök jó. Úgyhogy ilyen értelemben ezek nosztalgiakoncertek lesznek. Tartod a kapcsolatot a zenekar tagjaival a hétköznapokban? Előfordul, hogy találkozunk, de nem járunk össze kéthetente. A leggyakrabban Takács Japán Zoltánnal találkozom, mert vele dolgozom is együtt, koncerteken csináljuk együtt a dolgokat. Egyébként pont a napokban jutott eszembe, hogy a zenekari tagság valahol félúton van a kollegialitás és a barátság között. Az ember azt gondolná, hogy egy zenekarban mély barátságok születnek. A legtöbb esetben valóban így indul: barátságból, haverságból. A HS7 is úgy indult, hogy együtt jártunk Esztergomba főiskolára: ott volt Robi meg Ákos, aki később a menedzserünk lett. Együtt bandáztunk, kocsmáztunk és hallgattunk zenét, és ebből lett a zenekar. Általában így indulnak a zenekarok. Rosszabb esetben Kozsó felhív négy jóképű fiatalembert… Ám amikor húsz éven át évi 60-70 napot együtt töltötök, azért az nagyon más. Én is mindenkivel más viszonyban vagyok.  Egyébként máshol is azt látom, hogy amikor az emberek már nincsenek közös zenekarban vagy projektben, akkor viszonylag ritka, hogy gyakran összejárogatnának. Nem lehet annyi emberrel havernak lenni, amennyit a szakmából ismerünk. Ha összeszámolnám azokat a zenésztársakat, akikkel az elmúlt 25 évben közös dolgom volt… Egyszerűen fizikai képtelenség lenne velük többé-kevésbé rendszeresen találkozni. A zenekarosdi több meg kevesebb is egy barátságnál, hiszen rengeteg benne az egymásra utaltság, a közös élmény. Közben van olyan barátom, akivel évente mondjuk háromszor találkozom, de ha felhívnám, hogy levágták a fél karomat, azonnal kocsiba pattanna és jönne segíteni. Az emberi kapcsolatokban egy külön kategória a zenekartárs. Fotó: Leéb Ádám Nehéz volt kiválasztani, melyik 20-30 dalt fogjátok játszani a koncerteken? Nem volt egyszerű. Összeírtunk 40 dalt, amiket játszani kellene, de kapásból a Fishingen csak nagyjából 20-ra lesz idő. Elég sok olyan dalunk van, amiket fáj, hogy nem játszhatunk el, és ez jó jel. De majd a Parkban kicsit több lesz belőlük. A fesztiválon meg majd előadjuk a főbb slágereket meg a zenekar nagy kedvenceit. Milyen kapcsolatban maradtál a zenekar rajongóival? Nyaggattak a koncert gondolatával? Hát igen, eléggé. Azért mi nem ezer éve tűntünk el, öt éve volt koncert, csak az ilyen Covid-éra buli volt, annak minden rákfenéjével. Kapom néha emberektől, hogy lassan 30 éve járnak koncertekre, és vannak, akik már a gyerekeiket is hozzák.  Olykor meglepődöm, amikor látom, hogy tizenévesek is hallgatják a dalainkat. Persze nem ők teszik ki a közönségünk 70 százalékát, de csodás, hogy ők is ott vannak. Arra sikerült rájönnöd, hogy azok, akiknek Azahriah és Beton.Hofi jelenti a magyar popzenét, mit szeretnek a Heaven Street Seven dalaiban? Ezt nehéz megállapítani. Azért a generációk között valahogy átadódnak a dolgok. Én is sok Beatlest hallgattam 12 éves koromban, ami már akkor is egy régi dolog volt.  Emlékszem, nálunk az összes gimnazista Doorst hallgatott, pedig Morrison halála után voltunk 15 évvel. Mindig akadnak nyitott fülű fiatalok, és persze akadnak olyanok, akik kiröhögik, hogy ez a zene milyen régi. Szerintem vannak azok az előadók vagy zenekarok, akik nagyon a korhoz, az adott pillanathoz szólnak, és vannak, akik nem. Mi soha nem szóltunk az adott pillanathoz. Ilyen értelemben sosem voltunk divatosak, ezért nem is mentünk ki a divatból. Mi a britpop virágzása idején jöhettünk volna divatba, de ez nálunk nem vert nagy hullámokat. A mainstream közönség ingerküszöbéig talán csak a Krézi sráccal jutottunk el. Ma már olyan könnyen meghallgathatsz bármilyen korszakból bármilyen zenét, sőt igazából bármit könnyen le is gyárthatsz. Pont ezért érdekes, hogy kialakult a zene körül egyfajta érdektelenség. Most például azon röhögtem nagyot, hogy nekem fogalmam sem volt arról, hogy volt itthon Metallica koncert. Ha 15-20 évvel ezelőtt jön hozzánk a Metallica, garantáltan hónapokkal előtte már mindenki tudott volna róla. Ha érdekelt a dolog, ha nem. Most meg a koncert napján értesültem róla úgy, hogy a metróban szembejött velem egy csomó korombeli házaspár Metallica pólóban. A háromnegyed részük lengyel volt. Ma már nem ugyanazt az izgalmat jelenti új zenéhez jutni vagy koncertre menni, mint régen. Már nincs olyan izgalom, mint amikor régen megvettem egy imádott bandám új lemezét. Aztán itt van az AI körüli hisztéria is, hiszen AI-val ma már bárki csinálhat zenét. Ehhez hozzátenném, hogy az elmúlt 10 évben is rengeteg olyan zene volt, amit bárcsak AI csinált volna, de emberek alkották. Az AI talán jobbat csinált volna. A régebbi dolgokban talán jobban hallani, hogy ebbe még energiát feccöltek emberek, és ettől egy kicsit többet jelent. Emiatt akadnak még ma is fiatal bandák, akik DIY-metódusban csinálják a dolgaikat. Fotó: Leéb Ádám Milyen a viszonyod a YouTube-trending zenékkel és a mai magyar sztárokkal, dalstruktúrákkal? Beton Hofit szoktam hallgatni, meg például van egy kedvenc zenekarom, amit most fedeztem föl, az a nevük, hogy Kibaszott emberek. Az például nagyon jó kis zenekar. De engem ez a fajta lekerekített zene nem zavar, talán mert én abban szocializálódtam, ami ennek az ellenkezője. Akadnak olyan 50 perces Heaven Street Seven lemezek, amikből, ha levágnánk 15 percet, sokkal jobb lenne. Merthogy a mi időnkben meg az volt a kényszer, hogy ennyiszer kell a dalban a refrén, meg legyen benne szóló… Ez a másik véglet. A Pink Floyd Echos című dala bő 23 perces, de arra azt mondom rendben van, mert megvan az oka. Egy új albumot meghallgatni már erőfeszítést igényel. Nyilván más lett az életmódja is az embereknek, és talán belőlem is eltűnt a lelkesedés azért, hogy újdonságokat hallgassak. Mióta van rendes lemezjátszóm, kicsit több albumot hallgatok: a gyerekemnek is meg szoktam mutatni ezt-azt. Ez nagyon jó, mert rákényszerít, hogy végighallgassak lemezeket, és akkor nem is esik nehezemre. Persze a problémámban biztos az is benne van, hogy ma már nehezen élem bele magam a mai 18 évesek helyzetébe, ahogy valószínűleg ők sem az enyémbe. A dalaik már másoknak szólnak, nem nekem. A könyvedhez visszatérve… Nagyon jól írsz. Lesz még folytatás? Esetleg próbálkoznál fikcióval? Szeretnék még írni. Vannak nagy író példaképeim, de olyan könyveket, amilyeneket ők alkottak, ma már nagyon nehéz írni. Arra pedig rádöbbentem, hogy vegytiszta fikciót nem lehet írni. Még a legnagyobbak – Dosztojevszkij, Bulgakov vagy Thomas Mann – is valahol a saját életüket írták meg, csak felépítettek köré egy óriási világot, ami piszok nehéz lehetett. Ennek fényében próbálok valamit írni valami olyan témáról, ami foglalkoztat, köze van hozzám, de van benne azért egyetemes kérdés is.The post „Sosem voltunk divatosak, ezért nem is mentünk ki a divatból” – Szűcs Krisztián a Heaven Street Seven visszatéréséről first appeared on nlc.