● news.bsdnet.hu

Rémisztő vita bontakozott ki a magyar közéletben a képviselői mandátumok korlátozása kapcsán. Rémisztő, mert a Tisza Párt jogkorlátozó elképzelésével szemben érvelő véleményvezérek a demokrácia elvi alapjait kérdőjelezték meg. Miközben a Tisza az elitellenes indulatok hullámain lovagolva három ciklusban maximálta az országgyűlési képviselők választhatóságát, addig a populista elképzelés ellen felszólaló publicisták és közszereplők tapasztalatra és szakértelemre hivatkozva érveltek a kezdeményezés ellen, s érveltek közben – bár bizonyára szándékuk ellenére – a népképviselet legfontosabb gondolata, a közügyekben való polgári részvétel széleskörű lehetősége ellen. Sebestyén Géza, az MCC Gazdaságpolitikai Műhelyének vezetője például Thad Kousser amerikai politikatudós a mandátumkorlátokról írt munkájára hivatkozva azt állította, hogy a szigorú mandátumkorlátok negatívan hatnak a törvényhozás tapasztaltságára, bizottsági hozzáértésére, alkuerejére és intézményi memóriájára. Végül levonta a következtetést : „Egy ország vezetése nem amatőr gyereksport, ahol az edző folyamatosan cserélgeti a játékosokat, hogy mindenki nagyjából azonos játékidőt kapjon. Ráadásul ha a tapasztalatlan politikusok hibáznak, annak az árát nem ők fizetik meg, hanem az állampolgárok, rosszabb egészségügyi ellátás, gyengébb iskolarendszer, drágább beruházások és szuboptimális gazdasági döntések formájában. A tapasztalatlan politikus ezért drága politikus.” Hasonlóan érvelt Schiffer András is a miniszterelnökhöz címzett nyílt levelében: „A politikai elit adminisztratív rotációja veszedelmesen meggyengíti a politikai osztály beágyazottságát. A gyengén beágyazott, csekély tekintéllyel és mérsékelt tapasztalattal felvértezett politikai osztály nemcsak megvédeni, de megfogalmazni sem képes a politikai közösség közös érdekét, a nemzeti érdeket.” Azon túl, hogy a rendszerváltás óta eltelt évtizedek szomorú tapasztalata szerint a politikai osztálynak esze ágában sincs megvédeni vagy legalább megfogalmazni a nemzeti érdeket, s leginkább saját osztályérdekét artikulálja és védelmezi (amint azt majd mindjárt kifejtem), van más probléma is az argumentációval. Sebestyén Géza, Schiffer András és sok más szakértelem-apologéta szavait alig kell átfogalmazni ahhoz, hogy például Metternich kancellár szájába adjuk azokat, aki úgy vélte: az állam kormányzása olyan komplex, professzionális gépezet, amely nem támaszkodhat a képzetlen, hangulatoktól vezérelt tömegek akaratára, azaz a demokráciára. A hivatásos bürokrácia és a diplomáciai elit képzettsége és gyakorlata a társadalmi rend és a hatékony kormányzás biztosítéka. Olyan irány ez, amely még csak nem is a politikai osztály, hanem az osztállyá szerveződő bürokrácia (sőt a hivatali abszolutizmus) szempontjait idézi, amely a parlamentarizmus feladatát pusztán abban látja (ha látja egyáltalán valamiben), hogy a kormányzás során elkövetett hibákra, sérelmekre, visszaélésekre fölhívja a figyelmet. Értem én a Tisza kezdeményezése ellen felszólalók érvelését, csak az érveket nem találom megfelelőnek. El kell dönteni, hogy demokraták vagyunk vagy nem. És ha hiszünk a demokráciában, akkor hinnünk kell annak eszmei, ideológiai alapjaiban is. Nem lehetünk demokraták, ha elvetjük a felvilágosodás emberképét és tagadjuk az ember racionális jellegét, ha megkérdőjelezzük belátásának mélységét, felfogásának kiterjedt voltát, ha elvitatjuk azt a képességét, hogy el tudja dönteni, mi jó neki, mi válik hasznára annak a közösségnek, amelynek a tagja. „Nem kell ahhoz suszternek lenni, hogy tudjuk, hol szorít a cipő” – mondta Hegel (állítólag). Persze mindannyian tudjuk, hogy valójában az ember nem annyira racionális, mint amennyire a tizennyolcadik század képzelte. Sokszor hozunk indulati döntéseket, s különösen a közéletben erős az impulzivitás. De mivel senkinek nem áll módjában és jogában megkérdőjelezni a másik ember döntéseinek racionalitását, a közéletben csakis abból indulhatunk ki, hogy polgártársaink vélekedései ésszerűek, elhatározásaik során tudják, mit cselekszenek. S mindez egyúttal azt is jelenti, hogy fel kell tételeznünk: a nyilvánvaló elmebetegeken kívül minden polgártársunk alkalmas a nép képviseletére. Ha nem így gondolnánk, ki kellene zárnunk az alkalmatlanokat. De vajon kik lennének azok? Akiket könnyen elcsábítanak partikuláris érdekeket szolgáló lobbicsoportok, vagy azok, akik a lobbitevékenységtől függetlenül hisznek e partikuláris érdekek fontosságában? Akiket az orruknál fogva vezetnek ilyen-olyan hivatalnokok, vagy azok, akik hasznosnak tartják a döntéselőkészítés szakmai megalapozottságát? Akik osztályérdekeket szolgálnak vagy azok, akik úgy gondolják, hogy a teljes közösség érdekeit szolgálják, ha egyik vagy másik közöségfenntartónak hitt osztály, réteg, csoport érdekében politizálnak? Akik NGO-k által képviselt ideológiák mentén gondolkoznak, vagy azok, akik „halott fehéremberek” eszméiben hisznek? Nem játszom tovább a dichotómiákkal. Ennyi is elég ahhoz, hogy lássuk, mennyire távol áll a demokrácia lényegétől minden olyan gondolat, ami tájékozatlan, felkészületlen, becsapott, félrevezetett, elbutított, agymosott vagy megvásárolható emberektől félti a döntéshozatalt. Ugyanakkor abban valószínűleg igaza van az idézett szerzőknek, hogy a politikai osztály meggyengülésével nő vagy nőhet azoknak az ágenseknek a szerepe, amelyek szeretnének befolyáshoz jutni az állami döntéshozatalban. A nagytőke mellett a politikai vállalkozók, idegen (esetleg éppen, hogy szövetséges) hatalmak, kulturális vagy közösségi mozgalmak mind-mind jelentősebb szerepet játszhatnak egy ilyen helyzetben. De a politikai osztálytól várni azt a kiegyenlítő hatást, amely az ellentétes érdekeket harmóniába hozza, a kikristályosodó közös szándékokból szakmai döntéseket formál, nos, ez enyhén szólva illúzió. A valóság az, hogy szerte Európában a politikai osztály semmiféle védelmet nem nyújt a multinacionális vállalatok érdekérvényesítésével szemben, eszébe sem jut háttérbe szorítani a társadalomellenes mozgalmakat és ideológiákat, vagy esetleg kiállni az emberi jogok és kulturális értékek mellett. Naná! A politikai osztály ugyanis eleve antidemokratikus képződmény, leginkább a demokrácia élősködője. Létét éppen a demokratikus polgári kultúra hiányának köszönheti, a közéleti viták hiányának, a lokális vagy tematikus önszerveződés hiányának, s mindezekkel összefüggésben a polgári érték- és érdekartikuláció hiányának. Ráadásul a politikai osztálynak – ha már létrejött – eminens érdeke az, hogy megakadályozza az autonóm polgári közösségek kialakulását, vagy legalább azt, hogy szempontjaik kiemelkedhessenek a szubkulturális rétegekből és össztársadalmi jelentőségre tegyenek szert. Természetesen arról lehet és talán érdemes is vitát nyitni, hogy miután bebizonyosodott a felvilágosodás emberképének téves volta, érdemes-e még erőltetni a demokráciát. De, ha esetleg arra jutnánk, hogy nem, és lehorgonyoznánk elképzeléseinket az osztályuralom üdvös volta mellett, akkor – szerényen javaslom – ne a végtelenül korrupt, parazita jellegű politikai osztály, hanem az értelmiség útját egyengessük az osztályhatalom felé! (Akkor is, ha az az osztály napról napra egyre szűkebb lesz.) A szerző író, újságíró. Az alábbi cikk az ÖT és az Index szerkesztőségi együttműködése keretében került az oldalunkra. Ha megosztaná, kommentelné, vagy még több hasonló tartalmat olvasna, keresse fel partnerünk, az ÖT oldalát! A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját. (Borítókép:  Papajcsik Péter / Index)