● news.bsdnet.hu

Az Emmy- és BAFTA-díjas brit operatőr, a National Geographic felfedezője, Bertie Gregory ezúttal Mexikó csendes-óceáni vizeibe merült, hogy utánajárjon egy rendkívül riasztó jelenségnek, a pörölycápák eltűnésének. A cápafaj az elmúlt évtizedekben a kihalás szélére sodródott, ennek miértjét és lehetséges megoldását keresi a természetfilmes a Disney+-on is közzétett, A pörölycápák világa Bertie Gregoryval című különkiadásban, mely a National Geographic éves nyári programsorozatát, a 14. alkalommal visszatérő Cápafesztivált nyitja meg, és a tengerek és óceánok ragadozóit hivatott közelebb hozni a természet iránt érdeklődő nézőközönséghez. A magyar Disney-nek és a National Geographicnak köszönhetően az Index exkluzív interjút készített Bertie Gregoryval, beszélgetésünkben többek közt arról kérdeztük az elismert természetfilmest, hogy Több olyan emlékezetes jelenete is van az új filmjének, melyen elámultam, ilyen volt a haltornádó, az első találkozása egy bikacápával, és ahogy a kis halak a cápákat tisztították az élősködőktől. Melyiket volt a legnagyobb élmény leforgatni? A kedvencem az óriás ördögrájával való találkozás volt, már csak a méretéből adódóan, hiszen ennek az állatnak a szárnyfesztávolsága elérheti egy szállítókonténerét, amely hét méter. Ahhoz képest, hogy egy vadállatról van szó, nagyon érdeklődően viselkedett velem, folyton kíváncsiskodott. Egy különleges, rádióval felszerelt maszkot viseltem a vízalatti jeleneteknél, amely lehetővé tette számomra a beszédet. Használat közben ez a maszk rengeteg buborékot fúj ki magából, az ördögrája pedig rákapott a habfürdőzésre, és állandóan a fejem fölött parkolt. Ezek az epizódok csak 44 percesek, sok mindent ki kell vágnunk, így ezt is. De mindig ugyanonnan merültünk, és akárhányszor a vízbe csobbantunk, azonnal odajött és a fejem fölött lebegett, elvárta, hogy fújjam rá a buborékokat. Azt gondolhatta, hogy valamiféle „űrlény” vagyok, ahogy számunkra is valamelyest idegen lények sokaságának számít a víz alatti élővilág. Különleges kapcsolat alakult ki kettőnk között. A halakról mindenki azt gondolja, hogy nem túl okosak, pedig ez nem igaz. A rájáknak különösen nagy agyuk van a testükhöz képest. Az epizód egyik tanulsága az volt, hogy nem érdemes éppen a cápákra vadászó, helyi halászok miatt dühöngeni. Mégis, a látottak után mérges lettem rájuk. Természetfilmesként hogyan tud empatikus maradni az ilyen emberekkel? Amikor azt látom, hogy baseballütővel kólintanak fejbe egy cápát, és forgatások alatt sűrűn látunk olyat is, hogy a horogra akadt cápák ott szenvednek, attól megszakad a szívem. Mérhetetlen szomorúsággal tölt el, amikor ilyesminek vagyok a tanúja. Nem csak az egyes cápák, egész cápafajok óriási slamasztikába kerültek a halászok miatt, a kihalás szélére sodródtak. Ahogy jártam a világot, sokszor szembesültem azzal, hogy bár ezek az emberek végzik el a piszkos munkát, nem ők azok, akik megtömik a zsebüket a profittal. Nagyon keményen dolgoznak, veszélyes körülmények között, ők maguk is próbálnak túlélni, etetniük kell a családjukat. Ilyenek a körülményeik, alternatív megélhetési lehetőségeket kell nekik mutatni. Nem ők a rosszfiúk, hanem az óriáscégek. Találkozott is ebben a részben egy olyan fickóval, aki nagyon büszkének tűnt, hogy már nem ebből kell élnie. Igen, ő egy helyi legenda. Nem elég, hogy egy kizsákmányoló iparágból váltott a turizmusra, és immár a szenvedélyét az odalátogató emberekkel osztja meg, de számos helyit is hasonlóra biztat, segít nekik az életmód és munkaváltásban, példát mutatva a közösségnek. Ő, és a hozzá hasonló emberek azok, akik reményt adnak még nekem. Mennyi időt töltöttek a stábbal a víz alatt, mire felvettek mindent ehhez az epizódhoz? Amikor az ember a vadvilágról forgat, a szenvedélyesség és a kitartás megkerülhetetlenek. Engem a szívem hajt, a csónakról nem fogunk semmi érdekeset látni, merülni kell, minél több időt töltünk a víz alatt, annál többet látunk. Az eltökéltség sem árt, hogy fizikailag bírjam, mert napokig újra és újra lemenni a víz alá, igencsak ki tudja fárasztani az embert. Szerencsésnek tartom magam, hogy az a munkám, hogy cápákat tanulmányozzak, így motivációhiánytól sem szenvedek. Volt valaha olyan pillanat, amikor elgondolkozott rajta, hogy ez már túl sok, túl veszélyes, inkább el kéne dobni a kamerát és rohanni? Legfeljebb a csónakig kellene „futnunk”. Mentálisan nagy kihívás felismerni, hogy mikor jön el ez a pont. A munkám velejárója, hogy amellett, hogy csodálatos állatokról készítek felvételeket, nagyszerű emberekkel működök együtt. Még amikor nincs szerencsénk, minden összeesküszik ellenünk, és veszélyesnek tűnnek a körülmények, akkor is vigyáznak rám, vigyázunk egymásra. Még ha úgy is tűnik, hogy faltól falig megyünk. A vízalatti forgatásoknál különösképp nagy csapat kell, a merülőktől kezdve azokig a szakemberekig, akik a logisztikát intézik, hajóskapitányok. Azt sem érdemes elfelejteni, hogy Mexikóban forgattunk, így azokon a napokon se volt rossz hangulat, amikor épp nem láttunk semmi érdekeset, mert a parton várt a mexikói konyha, így finomakat ettünk. A pörölycápák körül forog ez a rész, ez az állatfaj mostanra különösen veszélyeztetetté vált. Volt bármi olyasmi, amit a filmezés alatt tudott meg róluk, és előtte nem is gondolta volna? A történet, amit elmesélünk, végső soron reményteljes. A régióban, ahol forgattunk, a pörölycápák kritikusan veszélyeztetettek, 97 százalékkal kisebb lett a populáció az 1990-es évek óta. Most már legalább egy kis reménysugár pislákol, köszönhetően azoknak a tudósoknak, vadőröknek, lelkes helyieknek, akik közös erővel egy olyan jövőn dolgoznak, amelynek részei a pörölycápák is. Már jobban ismerjük a mozgásukat, a szükségleteiket, mindazt, amit igényelnek a túléléshez, és ezt a tudást kell gyakorlatba ültetni és megmenteni a kihalófélben lévő állatfajt. Különösen megmaradt bennem, hogy a merülésvezetőm, Erick Higuera mennyire elérzékenyült, amikor olyan sok pörölycápát láttunk. Egész életében ott merült, és évtizedek óta nem látott még csak hasonló mennyiségben sem állatokat ebből a cápafajból. Mit gondol arról a felvetésről, hogy a természet jobban meglenne nélkülünk, emberek nélkül? Én más irányból közelíteném meg ezt a témát, mert a kérdés azt feltételezi, hogy nem vagyunk részei a természetnek. Sokan gondolják azt, hogy kívül állnak a természeten, és ezért pusztítják azt ekkora tempóban. Részei vagyunk a természetnek, ha tetszik, ha nem, és ha a természet jól van, akkor mi is jól vagyunk. Talán így fogalmaznám át, hogy pozitívabb legyen az üzenet. A természet rengeteg mindennel ellát bennünket, és ezeket a dolgokat nem becsüljünk meg eléggé: a tiszta levegőt, a friss vizet, a termőföldeket, az ételt, amelyet magunkhoz veszünk, a gyógyszereket. Hogy a természetre és a vadvilágra vigyázunk, nem csupán azért kell megtennünk, mert a cápák menők, és a pingvinek aranyosak. Szükségünk van a természetre. Egy ponton azt is elmondja a filmben, hogy a valóságban az ember veszélyesebb, mint a cápák. Ez így van, a cápák alig egy tucatnyi emberéletet vesznek el évente, mi 150 milliónál több cápát ölünk meg, kinek kellene kitől félnie akkor? Mit remél, mit visznek magukkal a nézők, miután megnézték ezt a pörölycápás dokumentumfilmet? A cápák rendkívüli lények, különösképp a pörölycápák, szükségünk van rájuk egy egészséges óceánhoz, és ha az óceánok egészségesek, akkor az emberek is egészségesek lesznek. A karrierjének fontos állomása volt a Sir David Attenborough-val való közös munkája, hogyan élte meg ezt, miképp emlékszik rá, és a hozzá hasonló legendák mennyire befolyásolták azt, ahogy ön a dokumentumfilmes műfajt műveli? Vannak, akik azt mondják, hogy sose találkozz a hőseiddel. Ezek az emberek nyilván nem találkoztak Sir David Attenborough-val. Mindennek megfelel, amit elvárna tőle az ember. Sőt! Ami úgy igazán megragadott vele kapcsolatban, a gyermeki lelkesedése, a szenvedélye a természet iránt. Annak ellenére, hogy ő már tényleg mindent látott, amit látni lehet, még mindig képes arra, hogy fellelkesedjen. Attenborough szenvedélye valami elképesztő módon átragad az emberre és inspirálóan hat. Rengeteg olyan emberrel találkozom, miközben járom a világot, akik jobb hellyé próbálják tenni azt, mert az ő dokumentumfilmjein nőttek fel. Épp úgy, mint én. Elképesztő ajándékot adott a világnak, most már a mi felelősségünk, hogy vigyük majd tovább ezt az örökséget. Mit gondol arról, hogy manapság mindenkinek okostelefon van a kezében, és szinte bárki fényképezheti a természetet? Csodálatos időket élünk, ha valaki természetfilmeket szeretne készíteni a saját szakállára, adottak a lehetőségek. Tévécsatornák se kellenek hozzá, mert számos olyan platform akad, ahova fel lehet az elkészült anyagokat tölteni, YouTube-ra, Instagramra, bárhova. Mindenkit biztatok rá, ha érez magában elhivatottságot, hogy menjen ki a természetbe, filmezzen, ossza meg a vadvilággal kapcsolatos szenvedélyét másokkal is. Kellő kitartással még karriert is lehet ebből csinálni, ha valaki jól csinálja, mások is észre fogják venni. Mindenkinek azt üzenem, aki ezzel foglalkozik, hogy remélem, egyszer együtt dolgozhatok velük, ha úgy hozza az élet. Telítettnek látja a természetfilmes világot? Sok olyan ember van, aki igyekszik bekerülni a National Geographichoz, és efféle ambíciói vannak? Sok olyan fiatallal találkozom, akik arról panaszkodnak, hogy nagy a konkurencia, nehéz ide-oda bekerülni, vagy egyáltalán befutni. Én úgy látom, sokakat vonzza az ötlet, jól hangzik, hogy természetfilmes valaki, de a tényleges munkát már sokkal kevesebben pakolják bele. Az elhivatottság, a szorgalom az emberek közti különbség ebben az iparágban, gyorsan kiderül, hogy kik azok, akik nem ódzkodnak tőle, hogy esőben, szélben, viharban kint legyenek a természetben és forgassanak. Utóbbiak sokkal kevesebben vannak. A legfőbb tanácsom ezzel kapcsolatban a kezdő természetfilmeseknek, hogy ne törődjenek vele, mások mit csinálnak. Csinálják, ami nekik örömet okoz, és menjenek, videózzanak le pár érdekes állatot. Ön számos dokumentumfilmet készített már, ezek egy része a víz alatti élővilággal foglalkozik, míg más filmek a szárazfölddel. Melyik része az a természetnek, amelyet izgalmasabbnak tart, a víz alatti, vagy a víz feletti élőlényeket? Nagyszerű kérdés, őszintén szólva engem a változatosság gyönyörködtet. Vannak olyan barátaim és kollégáim, akik jobban specializálódtak, a kamerakezelésük inkább a vízalatti körülményekhez, vagy a levegőbéli forgatáshoz idomultak. Engem leginkább az adott állatfaj érdekel, függetlenül attól, hogy víz alatt, vagy felette él, és megtanulom azokat a technikákat, amelyek szükségesek ahhoz, hogy sikerrel le tudjam filmezni őket. A víz alatt, mivel a látótávolság limitált, nagyon közel kell lenni az állatokhoz, mindig tudják, hogy ott vagy közöttük, így bizalom és valamilyen szintű kapcsolódás is szükséges velük, ami eszméletlen élmény. Míg a szárazföldön gyakran előfordul, hogy távolról filmezünk, de rendkívül jó zoommal rendelkező lencsékkel rájuk közelítünk az állatokra. A víz alatti természetfilmezés sokkal intimebb. Ez az új dokumentumfilm is teli van nagyon közeli, intim felvételekkel a pörölycápákról. A szárazföldön ennek a fele sem lenne megvalósítható. A víz alatti forgatásokon mennyire zavarja meg a stáb az ott élő állatokat? Mennyire lehet hozzájuk idomulni, és szívesen látott vendégnek lenni? A forgatásokon újralégzőt használunk, amely katonai technológia, és a haszna, hogy nem bocsát ki buborékokat. Az epizód végén is ilyen készüléket használtunk, mert a cápák annyira visszahúzódóak voltak. Kulcsfontosságú technológia ahhoz, hogy tényleg beolvadjunk a környezetünkbe, és ne zökkentsük ki az állatokat. Úgy kell elképzelni, mint a láthatlanná tévő köpenyt a Harry Potterből. Nemcsak azért maradunk feltűnésmentesek, mert így nem csapunk zajt, hanem a levegőt, amit belélegzünk, a készülék újrahasznosítja. Sokkal több időt tudunk így eltölteni a víz alatt. Szimpla búvárfelszereléssel nagy zajt csapunk, és felfordulást, az újralégzővel szinte eltűnünk, mintha szárazföldön elbújnánk egy sátorban. Amikor a pörölycápákat filmeztük, lementünk a tenger aljára és két órán keresztül ültünk ott, a körülöttünk úszkáló élőlények pedig megfeledkeztek róla, hogy egyáltalán ott vagyunk. Ennek köszönhetően olyan dolgokat láthattunk, amelyek másnak rejtettek maradnak, egy olyan titkos ablakon keresztül nézhettünk be a pörölycápákra, ami csak így nyílik ki előttünk. A pörölycápák világa Bertie Gregoryval már szinkronnal látható a Disney+-on, a cápás különkiadást a National Geographic Wildon is el lehet csípni, július 7-én, kedden 18:00-kor és 21:00-kor, július 8-án, hajnali 01:00-kor és július 12-én, vasárnap, reggel 06:00-kor.