● news.bsdnet.hu

Mortiis, polgári nevén Havard Ellefsen, a black metal hőskorának egyik különleges alakja, akinek pályafutása jóval túlmutat a műfaj határain. Zenei karrierjét a legendás Emperor alapító basszusgitárosaként kezdte 1991-ben, és bár viszonylag rövid ideig maradt a zenekarban, már ekkor fontos szerepet játszott annak korai arculatának kialakításában. 1993-ban kilépett a bandából, hogy teljes mértékben saját elképzeléseinek szentelhesse a karrierjét. Szólóprojektje kezdetén Mortiis teljesen hátat fordított a hagyományos metal hangszerelésnek, és sötét, középkori hangulatú szintetizátoros zenét kezdett írni, amelyet ő maga „dark dungeon music”-nak nevezett. Az első lemezek – az úgynevezett Era I korszak – később a dungeon synth műfaj alapköveivé váltak, és máig komoly hatást gyakorolnak az atmoszférikus, fantasy ihletésű elektronikus zenére. A kilencvenes évek végére Mortiis fokozatosan új irányba indult. Az Era II időszakban a dark ambient hangzás helyét egyre inkább az industrial rock, az elektronikus zene, a darkwave és helyenként az electro-industrial elemek vették át. Az olyan albumokon, mint a The Smell of Rain vagy a The Grudge , már a gitárok, dobok és erőteljes elektronikus ritmusok dominálnak, miközben a korai misztikus atmoszféra is megmaradt, csak modernebb köntösben. Az elmúlt években Mortiis ismét közelebb került a gyökereihez. Gyakran visszanyúl az első korszak dungeon synth világához, miközben az industrial és elektronikus hatásokat sem hagyta teljesen maga mögött. Imázsának része, hogy egy egyedi, trollszerű protézismaszkot és hegyes füleket visel, amelyek a védjegyévé váltak. Mortiis szerint a maszk nem egy konkrét fantasy-lényt vagy szerepet ábrázol, hanem az ő karakterét testesíti meg. Legújabb albuma, a Ghosts of Europa a korábban említett műfajokat keveri, mégis kicsit más. Érettebb, kiforrottabb, az egyik, ha nem a legjobb Mortiis anyag. A címadó dal rögtön megadja az alaphangulatot és pillanatok alatt egy mágikus világban találjuk magunkat, ahol a csodás dallamokra rápakol egy lapáttal a háttérvokál. Nem siet sehova, lassan hömpölyög, ha kell tempót vált, de végig hatást gyakorol. Az első három dal hasonló stílust követ, igazi monstrumok és több mint 20 percet kitesznek, ám cseppet sem unalmasak, mindig van bennük valami felfedezni való. Az album abszolút csúcsa a jóval tempósabb Violent Silence , mely igazi synthwave csoda. A dal eleje mintha még keresné magát, majd érkezik a főtéma, Mortiis éneke, illetve új rétegek csatlakoznak az alapdallamhoz. Ritka fülbemászó lett a Violent Silence , hallgattatja magát, nem elég belőle egyetlen alkalom, újra és újra át kell élni. A Tundra, Hearts of Hell szintén érdekes darab, leginkább szintipopos témákkal, olykor a Depeche Mode-ot idéző hangzásvilággal. Szintén a klasszikusabb, szintetizátoros vonal elevenedik meg az album utolsó két szerzeményén, ám teljesen eltérő módon. A  Tribes of Dystopia játékos könnyedséggel indít, amiben később a mongol torokének és a női vokál keveredése szuper egyveleget alkot. Igazi telitalálat a Farewell Romero zárása előtt, mely jóval mélyebbre ás, lassan indul és talán az album legkomorabb, leginkább filozofikus szerzeménye, szövegét tekintve mindenképp. A dal, ezzel pedig az album meglepően hirtelen ér véget, de abszolút passzol az alkotó stílusához. A Ghosts of Europa alapján kijelenthető, hogy Mortiis visszatért és jobb formában van, mint valaha. Igyekezett a lehető legváltozatosabb albumot összehozni, melyen a korai lemezeinek világa és a modernebb témák is visszaköszönnek. Ez maradéktalanul összejött, aki pedig kedveli az atmoszferikus elektronikus zenét, az nem lőhet mellé a trollmaszkos norvég új anyagával.