● news.bsdnet.hu

Azon a feszült nyári éjszakán, amikor a rendőrök egy leszbikust és egy transznőt próbáltak letartóztatni, valami mélyről jövő ellenállás robbant ki. „Gay Power!” – kiáltotta valaki, és ezzel több száz meleg, transz és queer ember – köztük sok színes bőrű – fordult szembe a rendőrökkel. Elegük volt az elnyomásból és a megaláztatásból. A néhány napos lázadás történelmet írt, és elindította azt, amit ma Pride-mozgalomnak nevezünk. Pontosan egy évvel később, 1970. június 28-án rendezték meg New Yorkban a világ első modern Pride-felvonulását. Ez egy valódi, radikális politikai demonstráció volt az alapvető emberi jogokért. Nem volt rendőri engedély, nem voltak szponzorok, csak öt-tízezer ember, akik spontán mozdultak meg a jogtalanság ellen. A szervezők – köztük Fred Sargeant – külön kérték, hogy az emberek normálisan, tisztán, visszafogottan öltözzenek. Sargeant így emlékezett: „Azt akartuk, hogy az emberek lássák: mi is normális állampolgárok vagyunk, nem csupán a média sztereotípiái.” Egy résztvevő pedig így fogalmazott: „Sokan öltönyben vagy rendes ruhában jöttek. Nem provokálni akartunk, hanem a jogainkat követelni.” A cél az egyenlőség, a láthatóság és az alapvető emberi méltóság volt. Nem a feltűnősködés, végképp nem a provokáció. 2026. június 28-án azonban az 57. New York-i Pride-felvonulást tartják. Ma már alig emlékeztet az eredeti szellemre. A jogokért folytatott küzdelem már a múlté. A konzervatív, de öntudatos hangnemet felváltotta egy szivárványba csomagolt kapitalista parádé, ahol a fő cél a provokálás, a politikai identitás erőltetése és az interszekcionalitás morális felsőbbrendűségében való dagonyázás lett. Ma a Pride már aligha szól a melegek jogairól. Az elmúlt években a mozgalom teljesen más irányt vett. A „gay” helyét elfoglalta a kötelező „queer”, az egyenlő jogokét pedig az identitáspolitika. A felvonulások egyre inkább a provokációról szólnak: kink (nem konvencionális szexuális viselkedéshez kapcsolódó – a szterk.), extrém jelmezek, nyíltan szexuális performanszok és minél nagyobb feltűnéskeltés. Már a molinókon sem elsősorban a melegek jogai jelennek meg, hanem az illegális bevándorlók védelme, az amerikai bevándorlási hivatal eltörlése, a dekolonizáció, a „Szabad Palesztinát!” jelszó, a különböző politikai szereplőkhöz való viszonyulás, valamint – valami különös logika mentén – az antikapitalista üzenetek. New Yorktól San Franciscóig, Londontól Budapestig szinte ugyanazok a radikális üzenetek ismétlődnek, függetlenül attól, hogy a homoszexuálisok jogi helyzete ezekben a városokban teljesen eltérő. A New York-i Pride-ot szervező Heritage of Pride (HOP) alapítvány idei költségvetése 3,2 millió dollárra esett vissza. Az elmúlt évekhez képest mintegy 750 ezer dolláros csökkenéssel szembesültek, amit Trump DEI-ellenes (sokszínűség, esélyegyenlőség, befogadás) szkepticizmusával és a vállalatok visszalépésével magyaráznak. Olyan nagy támogatók, mint a Nissan, a Mastercard vagy a Garnier, szinte teljesen bojkottálják a Pride-ot. Látva, hogy milliárdok folynak be a Pride-mozgalomba – és akkor a június mint Pride-hónap kommercializálódása körüli milliárdos bevételeket még nem is vettük számításba –, erős a disszonancia a támogatások, szponzorok és befektetők, illetve a Pride-on megjelenő antikapitalista üzenetek között. Ugyanez a kettősség figyelhető meg abban is, hogy az izraeli zászlót kitiltják különböző Dyke-(leszbikus) mozgalmakból, miközben a „Szabad Palesztinát!” egyfajta kötelező védjegyévé vált a Pride-eseményeknek. Itt most lényegtelen a Közel-Kelet leghosszabb ideje elhúzódó konfliktusáról alkotott egyéni vélemény. Ami lényeges, hogy az olyan szlogenekkel, mint az idei New York-i Pride mottója – „For All of Us” (Mindenkiért) –, valamint az elfogadást és befogadást imitáló woke-izmussal valójában csak azokat fogadják be, akik a saját politikai ideológiájukba illeszkednek. A tények – hasonlóan a kapitalizmus elítéléséhez, holott abból él a Pride – itt sem számítanak. Nem számít, hogy Izrael az egyetlen közel-keleti ország, ahol a homoszexualitás (arab, muszlim, zsidó vagy keresztény emberek számára egyaránt) nem büntetendő, és végképp nem jár halálbüntetéssel. Nem számít, hogy a Gázát vezető Hamász saját kegyetlenkedése és brutalitása a melegekkel szemben sokkal nagyobb veszélyt jelent rájuk, mint maga a háború. A szelektív moralitás jegyében arról sem esik szó a Pride-mozgalmakban, hogy Iránban rendszeresen akasztanak fel melegeket, Szaúd-Arábiában korbácsolás és halálbüntetés jár érte, Szíriában pedig tömeges kivégzéseket hajtottak végre homoszexualitás gyanúja miatt. Mindezekből egyértelműen látszik, hogy a „For All of Us” szlogent azok, akik a pénzt kezelik, nagyon is szelektíven értelmezik. Azok az ügyek, amelyek nem illeszkednek a narratívába, egyszerűen láthatatlanná válnak. A Human Rights Campaign polgárjogi szervezet évente kiadja a vállalati ponttábláját, amelyben pontozza a cégeket az LMBTQ-ügyek iránti elkötelezettségük alapján. A Fortune 500 listáján szereplő cégek támogatása drámaian visszaesett: tavaly még 377 vállalat vett részt, idén már csak 130 – egy év alatt több mint kétharmados zuhanás. De a csökkenés nem csak itt mutatkozik meg. A 2026-os Ipsos Pride Survey szerint (26 országot nézve) a melegházasság támogatottsága 3 százalékpontos visszaeséssel 66 százalékra csökkent. A vállalatok LMBTQ-jogok melletti kiállását támogatók aránya 49-ről 42 százalékra süllyedt 2021 óta, míg a transzatléták nemi identitás szerinti versenyzésének támogatottsága 31 százalékról mindössze 22-re zuhant. Akár a közvélemény változására, a Pride-fáradtságra, akár a vállalati aktivizmus negatív visszhangjára fogjuk, egyvalami mind világosabb: a társadalmi attitűdök változóban vannak. Legalábbis Amerikában és Nyugat-Európában, ahol a Pride évek óta egyre több meleg ember ellenszenvét váltja ki, és helyette a heteroszexuálisok – közülük is főként a Z és a millenniumi generációhoz tartozó közép- és felső osztálybeli nők – vették át az aktivista-szerepkört. Az már jóval összetettebb kérdés, hogy ezek a nők miért érzik úgy, hogy egy egyre kritikusabb, anti-Pride hangulatú meleg közösség akarata ellenére dönthetnek a Pride jövőjéről. A 2025-ös Pew Research felmérése szerint a meleg és leszbikus válaszadók mindössze 24 százaléka érzi úgy, hogy erősen kötődne a szélesebb LMBTQ-közösséghez, miközben más közvélemény-kutatások és a konzervatív melegszervezetek tapasztalatai szerint különösen a 30 év feletti meleg férfiak körében egyre többen bírálják a Pride mai irányvonalát, mert szerintük az már nem a melegjogokról, hanem elsősorban a transz-, queer- és szélesebb identitáspolitikai ügyekről szól. Akik ott voltak a Stonewallnál, vagy részt vettek az első Pride-felvonulásokon, valószínűleg ma már rá sem ismernének a mozgalomra. Abból a Pride-ból, amely az emberi alapjogokért, az elfogadásért és az egyenlő bánásmódért küzdött, mára sokak szerint egy mesterségesen életben tartott szivárványkapitalista üzlet, egy politikai ideológia kirakata és egy gyakran az aberráció határát súroló fesztivál lett. Elég csak megnézni, hová jutottunk. Az amerikai hivatalos betűszó ma már LGBTQIA2S+. A végén szereplő 2S a Two-Spirit identitást jelöli, amely egy észak-amerikai őslakos kulturális fogalom. A betűszó évről évre egyre hosszabb, és sokak szerint pontosan ez jelképezi, mivé vált a mozgalom: minél több a nevében a betű, annál távolabb kerül attól, amiért eredetileg létrejött. A hangsúly ma már nem az alapvető jogokon van – azok a nyugati világ nagy részében régóta biztosítva vannak –, hanem újabb és újabb identitások, újabb és újabb politikai követelések, valamint egy egyre szűkebb aktivista elit programjának érvényesítésén. A Pride-mozgalom az 1970-es évektől egészen a 2010-es évek elejéig olyan alapvető jogokért harcolt, amelyek ma már természetesnek tűnnek. 1973-ban az Amerikai Pszichiátriai Társaság törölte a homoszexualitást a mentális betegségek listájáról. Ezt követték a Legfelsőbb Bíróság mérföldkőnek számító döntései, köztük az 1996-os Romer kontra Evans ügy – az első alkalom, hogy a Legfelsőbb Bíróság explicit módon védelmet nyújtott a melegeknek az állami diszkriminációval szemben –, majd számos országban megszűnt a homoszexualitás büntethetősége, megjelent a munkahelyi és lakhatási diszkrimináció elleni védelem, végül pedig több országban engedélyezték az azonos neműek házasságát. Ez volt a Pride aranykora: valódi jogi és társadalmi egyenlőségért folyt a küzdelem. Csakhogy amikor ezeknek a céloknak a jelentős részét sikerült elérni, a mozgalomnak új ügyekre volt szüksége. A 2010-es évektől a hangsúly fokozatosan áttevődött olyan, máig hevesen vitatott kérdésekre, mint a transznemű sportolók versenyzése, a kiskorúak nemváltó kezelése vagy a születési nem és a nemi identitás viszonya. Ahogy látjuk, a Pride már nem új alapjogokért küzdött, hanem egyre inkább identitáspolitikai mozgalommá vált. Ezzel párhuzamosan maga a felvonulás is teljesen átalakult. A Fred Sargeant és az első szervezők által képviselt, visszafogott „mi is ugyanolyan emberek vagyunk” üzenetet felváltotta a fesztiválhangulat. Megjelentek a félmeztelen résztvevők, a bőr- és BDSM-felszerelések, a nyakörvek, a fétisruhák, az egyre explicitebb jelmezek és a szexuális performanszok. A jogi és erkölcsi küzdelem helyét fokozatosan átvette a provokáció és a látvány. És ott van a nyílt képmutatás kérdése is. New Yorkban történelmi okokra hivatkozva továbbra sem engedik, hogy az egyenruhás rendőrök hivatalosan felvonuljanak a Pride-on, hiszen a mozgalom gyökerei a Stonewall-lázadásokhoz kötődnek. Ugyanakkor ugyanennek a rendezvénynek a biztonságát évről évre több ezer rendőr garantálja. Vagyis míg a Pride a befogadásról és az egyenlőségről beszél, bizonyos csoportokat továbbra is kizár, közben pedig rájuk támaszkodik a saját működéséhez. Idővel a mozgalom célközönsége is megváltozott. A Pride ma már messze nem csupán egy felnőtteknek szóló jogvédő demonstráció. Egyre tudatosabban fordul a gyerekek és a fiatalok felé: New Yorkban már külön Youth Pride rendezvényt szerveznek a 16 év alattiaknak, miközben az LMBTQ-tematikájú érzékenyítés számos amerikai óvodában és általános iskolában is megjelent. Vagyis a Pride célja ma már nem csupán a korábban kivívott jogok megőrzése, hanem a következő generáció megszólítása, világnézetének formálása és identitás szemléletének befolyásolása is. A Pride-ot már nem csak a túlzott szexualizáltság, a kiskorúak bevonása, az identitáspolitikai üzenetek és a politikai aktivizmus miatt éri egyre több kritika. Hanem azért is, mert mozgalom mára a pénzről, a vállalati szponzorokról, a politikai ideológiáról és a látványos fesztiválhangulatról szól. Olyan rendezvénnyé vált, ahol szinte minden megengedett – egyetlen dolgot kivéve: a kritikát. Mert aki kérdéseket tesz fel, vagy megkérdőjelezi a Pride mai irányát, arra pillanatok alatt ráragasztják a homofób vagy transzfób bélyeget. Ötvenhat év hosszú idő. Ennyi idő alatt a világ is, a társadalom is megváltozik, és a mozgalmaknak is tudniuk kell felismerni, mikor érték el a céljukat. Nem biztos, hogy mindenáron életben kell tartani valamit, ami eredeti küldetését már nagyrészt teljesítette. Néha nagyobb bölcsesség megállni, értékelni az eredményeket és megőrizni azt, amiért generációk küzdöttek. Mert ha egy mozgalmat mesterségesen lélegeztetőgépen tartanak, és újabb meg újabb provokációkkal próbálnak életet lehelni belé, könnyen kiválthatják az ellenkező hatást. A társadalom türelme nem végtelen. És ha egyszer a többség úgy érzi, hogy túl messzire mentek, akkor nemcsak a mai követelések kerülhetnek veszélybe, hanem azok az alapvető társadalmi és jogi eredmények is, amelyekért évtizedeken át küzdöttek.