● news.bsdnet.hu

Április 12-én vereséget szenvedett a 16 éve kormányon lévő Fidesz. A 2010–2026 közötti időszakban hajlamosak voltunk elfelejteni, hogy a diplomácia egy állam első számú védvonala és hídépítője: a nemzeti érdekek kiszámítható érvényesítésének eszköze, nem pedig a mindennapos politikai csatározás terepe. Április 12. után ezért ideje nemcsak a Fidesz külpolitikai döntéseit értékelni, hanem a felszíni jelszavak mögött meghúzódó rendszerlogikát is feltárni. Kevesen vitatnák ma az ellenzéki oldalon, hogy az orosz reláció aránytalanul felértékelődött vagy hogy az EU-val fenntartott kapcsolatok szükségtelenül rossz állapotba kerültek. Meglátásom szerint ez ugyanakkor nem egy elérni kívánt tudatos eredmény volt, hanem a rendszer logikai ösztönzőinek közvetett következménye. A lényeg mélyebben húzódik: milyen világképre épült a leköszönő államvezetés külpolitikai cselekvése, illetve hogyan rendelte alá a professzionális érdekérvényesítést egy tranzakciós belpolitikai gépezetnek? A klasszikus magyar diplomácia leépülése Szijjártó Péter külügyminisztersége alatt vált intézményes folyamattá. Szijjártó karrierútja előre jelezte azt a külpolitikai modellt, amely később a Külgazdasági és Külügyminisztérium működésének szervezőelvévé vált. A miniszterelnök személyes szóvivőjeként emelkedett fel, majd a külügyi államtitkári pozíció után 2014-ben miniszter lett, jelentősebb diplomáciai tapasztalat nélkül. Koherens stratégiai vízió hiányában a meglévő szakmai struktúrák lebontása, majd személyes lojalitás alapján történő újjászervezése következett. Ez a Magyar Külügyi Intézet autonómiájának felszámolását és kormányzati narratívákat kiszolgáló háttérintézménnyé alakítását, a karrierdiplomaták háttérbe szorítását, politikai lojalisták előtérbe kerülését jelentette. A Szijjártó személye köré szerveződő, erősen centralizált döntéshozatali kultúra a szakmai fékek és ellensúlyok teljes megszűnését vonta magával a minisztériumban. Természetesen kulcskérdéssé vált a személyes lojalitás és a direktívák kritika nélküli teljesítése, ezáltal Szijjártó intézményen belüli „személyi kultuszában” teljesedett ki. Mivel Szijjártó Pétert is ugyanilyen logikájú hatalmi struktúra emelte föl, nem meglepő, hogy maga alatt is ezt a modellt találta kívánatosnak. Az új külügyminiszter szervezeti kultúraváltásként kiemelt területként kezelte a külgazdaság aspektusát is, amelyet a Fidesz hozott a külüggyel egy tető alá. Az értékalapú, hagyományos diplomáciát egyre inkább felváltotta az agresszív, tranzakcionális „külgazdasági" modell. Ez a mai napig hivatkozási alap nála a munkájának értékelésében; például a történelmi vereség utáni, Telexnek adottinterjújábanis kiemeli, hogy mennyi beruházást hozott Magyarországra (Más kérdés, hogy e beruházások mekkora része jelentett valódi külpolitikai vagy külgazdasági teljesítményt, és mekkora részük szolgált belpolitikai marketing célokat.) 2018 után pedig egyre markánsabban figyelhető meg az, hogy Magyarország külpolitikai viselkedése fokozottan a belföldi politikai érdekeknek vetődik alá. Albert EnikőUtazó cirkusz: Szijjártó és a külügy romjaiOrbán világméretű ambíciói és a valóság: megalázott diplomaták, a külügyet „one man show”-ként működtető Szijjártó Péter, elfolyt milliárdok. Így omlott össze a magyar diplomácia az elmúlt 11 évben. Orbán világméretű ambíciói és a valóság: megalázott diplomaták, a külügyet „one man show”-ként működtető Szijjártó Péter, elfolyt milliárdok. Így omlott össze a magyar diplomácia az elmúlt 11 évben. Ezek a fő strukturális változások diktálták a magyar külügy működésének utolsó 12 évét. A külügyi működés fokozatosan nem egy előre kijelölt stratégia koherens megvalósítása lett, hanem ad hoc döntések sorozata, amelyeket utólagosan próbálták meg legitimálni nemzeti stratégiának álcázott kommunikációs propaganda paneleken keresztül. Ha egy szinttel mélyebben is meg akarjuk érteni a Szijjártó nevével fémjelzett külpolitikai érát, akkor azonosítanunk kell, hogy az mit gondolt a világról, hogyan értékelte benne Magyarország szerepét, ezek alapján milyen külpolitikai célokat állított Magyarország elé, kik a fő szövetségesek és a fő kihívók vagy kihívások, valamint milyen külpolitikai eszközöket tartott elfogadhatónak e célok érvényesítésére. Ezekre a kérdésekre normális esetben a rendszeresen frissített külkapcsolati stratégiák adnak választ (például itt acseh,lengyel,szlovák). Magyarországon ilyen átfogó dokumentum utoljára 2011-ben született. (Orbán Balázs későbbi könyvei, aStratégiai gondolkodás egyszeregye, valamint aHuszárvágásrészben ezt az űrt próbálták betölteni, de inkább politikai narratívaként, mintsem koherens külpolitikai stratégiaként értelmezhetők.) Mivel 2011 óta nem született átfogó külkapcsolati stratégia, az Orbán-korszak külpolitikai logikája nem hivatalos doktrínából, hanem politikai beszédekből, intézményi átalakításokból és konkrét külpolitikai döntésekből rekonstruálható. Ez azt is magyarázza, miért jelenhettek meg benne egymással nehezen összeegyeztethető elemek. Nem létezett olyan formalizált elméleti elemző rendszer, ami a külügy környezetét egy egységes, mindent átfogó analitikus keretben próbálja értelmezni, és így kijelölné a harmonikus és egységes gyakorlati külpolitikai viselkedést. Ezeket a szempontokat is figyelembe véve a 12 év alatt elhangzó politikai beszédekben a következő alapfeltevések rajzolódtak ki: A világrend alapvetően versengő és átalakuló. Magyarország félperiférikus országként vesz részt az Európai Unióban és az euroatlanti biztonsági rendszerben. A Fidesz külpolitikai döntéshozói szemében mind az EU, mind az Egyesült Államok európai katonai jelenlétének tartóssága kérdésessé vált; ebből következett az a feltételezés, hogy Magyarország helyzetét nagyhatalmi bilaterális kapcsolatokkal kell biztosítani. A magyar állam pozíciójának biztosítása érdekében a döntéshozók több vektorú, úgynevezett hedging-politikát tartottak kívánatosnak (hasonlatos ez a közép-ázsiai államok vagy Délkelet-Ázsia államainak politikájához.) A 2014–2026 közötti külpolitikai viselkedés mögött az a feltételezés rajzolódott ki, hogy a Fidesz döntéshozói szerint a multinacionális szervekben való formális magyar tagság önmagában elégséges ahhoz, hogy az ezekből eredő előnyöket maximáljuk, miközben párhuzamosan érdemes kapcsolatot építeni a rendszer kihívóival is arra az esetre, ha ők nyernék meg a „világrendváltást”. Ez magyarázza a folyamatos vétózást is az EU-s szervekben; a kimenő magyar kormány logikájában (különösen Oroszországot érintő ügyekben) a vétó aktusa Magyarország érdekérvényesítő és (ironikusan) kapcsolatteremtő képességeként kereteződik. Szijjártó számtalanszor kiemelte, hogy azért vétóz meg Oroszországgal szembeni szankciós csomagokat, hogy „fenntartsa a párbeszéd lehetőségét”, a gyakorlatban pedig külön kiváltságokat zsaroljon ki Magyarország számára. Hasonló volt az eljárásrend Svédország NATO-csatlakozásával is. Az alapvető csúsztatás tehát: ebben az értelmezésben a magyar külpolitikai gondolkodás nem tesz különbséget egy olyan világrend fenntartása között, amelynek Magyarország is aktív alakítója, formálója és nyertese, valamint egy alternatív másik rend között, amelyet kívülről, agresszív eszközökkel erőltetnek rá. Ez a gondolkodás azt sem mérte fel, hogy a kettős játék nem pusztán biztosítékot teremtett, hanem aktívan erodálta azt a biztonsági környezetet, amelynek fennmaradása Magyarország számára kedvezőbb lett volna. A harmadik, 2014 és 2026 között visszatérően megjelenő alapfeltevés az volt, hogy a kapcsolatok fenntartásáért nem elsősorban az állami intézmények (vagyis a Külgazdasági és Külügyminisztérium) felelősek, hanem a közvetlen, személyes viszonyok. Szijjártó Péter gyakortaemlegette, hogy „Európában Orbán Viktor az egyetlen ember, akinek bejárása van Trumphoz, Putyinhoz, Erdoganhoz és Hszi Csin-pinghez is.” Ez lényegében a Fidesz pártapparátusának és a magyar állam hivatalos szerveinek egybemosására tett kísérlet közvetett eredménye. Ez a folyamat öngerjesztő is volt. Ez viszont rugalmatlan; a Fidesz kizárólag a velük ideológiailag egyetértő entitásokkal tudott jó kapcsolatot fenntartani. Amint ezek a pártok megbuktak, a magyar államközi kapcsolatok is lenullázódtak, hiszen a karrierdiplomaták és a szakmai fékek már nem voltak ott, hogy tompítsák a politikai váltásokat. Erre példa, ahogyan a Lengyelországgal fenntartott történelmi jó viszony retorikája a PiS választási veresége utánmegszakada magyar kormánypárti médiában (valójában az sokkal mélyebb válságot élt meg a magyar–orosz kapcsolatok feltűnően baráti jellege miatt) vagy a 2021–2025 közötti demokrata ciklusban mélyponton lévő amerikai–magyarkapcsolatok. Ez a logika azokban az esetekben is megbicsaklott, amikor Orbán Viktor és Szijjártó Péter a személyes jó kapcsolataikból képtelenek voltak Magyarország számára tényleges előnyt kovácsolni: emlékezetes például a Trumptól kért amerikai pénzügyi védőpajzsesete; az, hogy Putyin Orbán Viktor jelenlétébenszidtaa NATO-t; a Beneš-dekrétumok körülibotránya Ficóval fenntartott jó kapcsolatok ellenére vagy a vajdaságimagyarságotérintő ellentmondásos magyar állami viselkedés. A „személyes baráti viszonyok” pont azokban az esetekben nem működtek, amikor a nemzeti érdek igazán úgy kívánta volna. Ezt erősítette a „baráti” viszonyok választások utáni gyors felbomlása is. A negyedik alapfeltevés szerint a versengő világrend fő terepe a gazdaság. Ebben a modellben a külföldi működőtőke behozatala vált a siker elsődleges mérőszámává, miközben a klasszikus diplomáciai célok háttérbe szorultak. Magyarország feladata így a globális termelési láncokba való bekapcsolódás és a politikailag sikerként kommunikálható beruházások megszerzése, valamint a legerősebb gazdasági hatalmakkal való szívélyes viszony fenntartása lett (de csak addig, amíg az nem sért belpolitikai érdeket). A gazdasági cél tehát: olyan üzemeket kellett Magyarországra hozni, amelyek vagy innovatív technológiák beáramlását eredményezik, vagy belföldi gazdasági sikerként kommunikálhatók. Az alapvető ellentmondás az volt, hogy a túlságosan agresszív, tranzakciós külpolitika végül nem erősítette, hanem gyengítette Magyarország nemzetközi mozgásterét. Példának okáért a V4-es régió más országai hagyományosabb, csendesebb diplomáciával gyakran minőségibb technológiai beruházásokat vonzottak be, míg Magyarország beleragadt a „félperiférikus összeszerelő üzem" szerepbe, ami ráadásul hatalmas környezeti és társadalmi terhekkel is járt (különösen kiemelendőek itt azakkumulátorgyárak). Az EU-val szemben is gyakran megfogalmazott vád volt, hogy elhagyta elsősorban közös gazdasági célokra fókuszáló gyökereit, és helyette politikai projektként funkcionál, ami viszont már sérti a nemzeti szuverenitást. A szuverenitás paradoxona külön kiemelendő elem. A 2010–2026 közötti magyar kormányok különösen hangsúlyozták a szuverenitás és a nemzeti autonómia visszaállításának és fenntartásának koncepcióját, de annak formális definíciója hiányában azt belpolitikai retorikai paneleken keresztül ragadták meg. A rendszer a nemzeti szuverenitás védelmével indokolta agresszív diplomáciáját, miközben a nyugati intézményrendszereken belüli megosztott szuverenitást egyre inkább aszimmetrikus keleti függésekre cserélte: kínai hitelekre, orosz energiafüggőségre és Paks II-re. Az új kormány külpolitikai feladata ezért nem egyszerűen az lesz, hogy jobb viszonyt alakítson ki Brüsszellel vagy Washingtonnal. Mélyebb intézményi korrekcióra lesz szükség: a diplomáciát vissza kell venni a belpolitikai kommunikációtól, a külgazdaságot alá kell rendelni a stratégiai államérdeknek, a szuverenitási retorikát pedig a függőség tényleges csökkentésével kell felváltani. Ennek kiindulópontja a Külügyminisztérium depolitizálása, a karrierdiplomácia rehabilitációja és a Magyar Külügyi Intézet szakmai autonómiájának helyreállítása lehet. Ezt egy új, átfogó külkapcsolati stratégiának kell megalapoznia, amely véget vet az ad hoc döntéshozatalnak és világosan kijelöli Magyarország helyét az euroatlanti szövetségi rendszerben. A gyakorlatban szakítani kell a személyes vezetői kapcsolatokra, vétókra és zsarolási kísérletekre épülő külpolitikai modellel. Ez nem lesz problémás, hisz az utóbbi 12 év politikájának melléktermékeként az agresszív külpolitika személy szerint az Orbán-rendszer képviselőivel fonódott össze, nem pedig a magyar állammal. A cél a nemzetközi elszigeteltség felszámolása, az EU- és NATO-szövetségesek bizalmának helyreállítása, valamint azoknak az aszimmetrikus keleti függőségeknek a csökkentése, amelyek éppen a hangoztatott szuverenitást ásták alá.