● news.bsdnet.hu

A szervezeti elakadások feloldásához olykor elengedhetetlen a kognitív sémák elengedése és a térbeli, élményalapú felismerések bevonása a folyamatba. A tisztán elemző működés helyett a dramatikus eszközök és az intuíció hozhatják el a valódi szintlépést. Interjú Márton Mónikával, a Legacy ügyvezetőjével, aki elhozza a módszert a szeptember 23-i szakmai konferenciára. Márton Mónika, a Legacy ügyvezetője Szervezetfejlesztőként sokszor dolgoznak komplex vállalati helyzetekkel. Van olyan tapasztalatuk, ami különösen meghatározta a szemléletetüket? Abszolút. Nemrég egy nagyvállalat belső fejlesztői csapatával dolgoztunk együtt, akik hónapok óta ugyanazon az elakadáson gondolkodtak. Rendkívül felkészült, intelligens emberek voltak, erős szakmai háttérrel és komoly gondolkodási kapacitással. A helyzetet már rengeteg szempontból körbejárták, elemezték, modellezték, mégsem történt valódi elmozdulás. Mi is úgy kezdtünk el készülni, ahogy ilyenkor „szokás”: strukturált kérdésekkel, közös elemzéssel, klasszikus esetfeldolgozással. És egy ponton észrevettük, hogy mi magunk is ugyanabba a működésbe csúszunk bele, mint amiben a rendszer van. – Mit ért ezalatt? Azt, hogy a fejlesztő könnyen átveszi annak a rendszernek a dinamikáját, amivel dolgozik. Ha egy szervezet erősen kognitív térben működik, akkor mi is hajlamosak leszünk még több gondolkodással reagálni. Ha erős a megfelelési nyomás, bennünk is megjelenik az igény arra, hogy „jó”, biztonságos, szakmailag kifogástalan megoldást adjunk. Mi is azt vettük észre magunkon, hogy valami olyat keresünk, ami korrekt, legitim és nem túl merész. Csakhogy ilyenkor ugyanabból az állapotból próbáljuk megoldani a problémát, amelyben maga az elakadás is megszületett. – Ekkor döntöttek úgy, hogy más irányba mennek? Igen. Tudatosan kizökkentünk ebből a működésből — szó szerint is. Ahelyett, hogy tovább elemeztük volna a helyzetet, dramatikus és térbeli eszközökhöz nyúltunk. Térbe állítottuk a rendszer szereplőit, a fontos dinamikákat, kimondatlan szükségleteket, érzéseket. Fizikai pozíciókkal, távolságokkal, szerepcserével dolgoztunk. Az esethozó nemcsak beszélt a helyzetről, hanem „berendezhette” a saját rendszerét a térben. Ez nagyon erős váltás volt, mert ami addig elméleti szinten létezett, egyszer csak megtapasztalhatóvá vált. – Mitől más egy ilyen élmény alapú megközelítés? Attól, hogy nemcsak gondolkodunk a rendszerről, hanem érzékeljük is. Amikor valaki fizikailag mozdul a térben, arra a többiek is reagálnak. Ha egy szerep más pozícióba kerül, megváltozik a dinamika. Ezek nem pusztán intellektuális felismerések, hanem testi szintű tapasztalatok. Az esethozó ilyenkor ki tud lépni a saját beragadt nézőpontjából, és kívülről kezd rálátni a rendszer egészére. Megjelenik egy metaszintű érzékelés. Nemcsak megérti az összefüggéseket, hanem át is éli őket. – Ez kapcsolódik ahhoz, amit „jobb agyféltekés” működésnek neveznek? Igen, bár mi ezt nem leegyszerűsítő módon használjuk. Inkább arra utalunk vele, hogy a szervezeti működésben sokszor túlsúlyba kerül az elemző, kontrolláló, kognitív működés. Ez rendkívül fontos, de önmagában nem mindig elég a valódi elmozduláshoz. Amikor viszont bevonjuk az intuíciót, az érzékelést, a térélményt, a kapcsolódási tapasztalatokat, akkor kitágul a lehetséges megoldások tere. Nem feltétlenül leszünk „okosabbak”, viszont több dimenzióban kezdünk látni. És sokszor éppen ebből születnek a legfontosabb felismerések. – A konferencián is ebből adnak majd ízelítőt? Igen, kifejezetten erre készülünk. Nemcsak beszélni szeretnénk erről a megközelítésről, hanem saját élményt is adni a résztvevőknek. Azt tapasztaljuk, hogy amikor valaki személyesen megéli ezt a fajta térbeli, dramatikus munkát, akkor nagyon gyorsan érthetővé válik, milyen mély felismeréseket tud hozni egy szervezetfejlesztési folyamatban. Élménnyel eredmény! – Mi tesz egy tréninget valóban hatékonnyá 2026-ban? Gyere el a szeptember 23-án megrendezése kerülő Tréning Kerekasztal konferenciára.Bővebb információ és jelentkezés itt.