● news.bsdnet.hu

Ha már tegnap elemeztem kicsit a Perzsa-öböl menti helyzetet, ma még folytatom ezt a témát, annál is inkább, mert a birtokomba került az IranWire és az Iran International útján egy nagyon érdekes és eredetileg titkos tanulmány – magyarul talán hangulatjelentésnek nevezhetnénk, mely az iráni kormány számára készült az ország aktuális állapotáról. (Képünk illusztráció) Elöljáróban csak annyit mondanék, hogy ennek ismeretében, ha én lennék Mojtaba Khamenei, csomagolnék és meg sem állnék valami kisebb és kevésbé látogatott csendes-óceáni szigetig, ahol is életem hátralévő részében inkább halászattal és kenyérfa-termesztéssel foglalkoznék, de Irán vezetését a továbbiakban semmi szín alatt nem vállalnám, ott lefőtt a kávé, a rendszernek vége. De lássuk, miről beszélek. A „Mit akar Irán?” című dokumentumot Ali Rabiei írta, aki korábban a hírszerzési minisztérium tisztviselője és kormányzati szóvivő volt, jelenleg pedig Maszúd Pezeshkian elnök tanácsadója társadalmi ügyekben. A jelentés az ARA közvélemény-kutató központ által áprilisban és májusban végzett felmérésen alapul, és júniusban osztották szét a magas rangú tisztviselők körében. Az időzítésnek nagy jelentősége van. A felmérést a januári tüntetések után végezték, amelyek során a biztonsági erők napok alatt több tízezer tüntetőt öltek meg, valamint az Egyesült Államokkal folyó háború idején, amelyben Ali Khamenei legfőbb vezető is életét vesztette. Mindeközben az állami televízió esténként kormánypárti demonstrációk képeivel és bosszúpropagandával töltötte ki a műsoridejét. A jelentés tehát nem egyéb, mint egy, a kormány számára készült titkos felmérés, és teljesen más képet mutat, mint amit a propaganda mond. Az ország jövőjére vonatkozó négy lehetőség közül a válaszadók csupán 9 százaléka választotta a jelenlegi állapotok fenntartását; a többiek véleménye a reform, a mélyreható reform és a rendszer teljes átalakításának követelése között oszlott meg. A dokumentum nem hozza nyilvánosságra a módszertant, és tudjuk, hogy az iráni hivatalos közvélemény-kutatásokat olyan válaszadók körében végzik, akiknek minden okuk megvan arra, hogy féljenek őszinte választ adni egy állami kérdőívre. Saeed Paivandi szociológus, aki az IranWire számára áttekintette a teljes jelentést, ezeknek a hiányosságoknak ellenére is általánosságban hihetőnek nevezte az eredményeket. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy az alábbi számadatokat leginkább alsó határként, nem pedig felső határként érdemes értelmezni. Bármit is rögzítsen a kormány saját mérőeszköze, a valóság aligha lehet ennél kedvezőbb. A beszámoló megrázó képet fest az iráni nép pszichológiai és gazdasági helyzetéről – egy olyan állapotról, amelyben az általános düh és kilátástalanság érzete jelentősen megnőtt, különösen a januári vérengzések után. A különféle társadalmi válságok szerepének kiemelése mellett az adatokból kiderül, hogy az irániak 81 százaléka küzd az alapvető élelmiszer-szükségleteinek kielégítésével, és hogy országban élő családok több mint felének (54%) jövedelme még a jelenlegi megélhetési költségeket sem fedezi. Ennek következtében az életszínvonal Iránban 10 pontról 5,5-re zuhant. Ugyanakkor ez a jelentés az eredményeket olyan politikai ajánlásokkal párosítja, amelyek bagatellizálják a nép szenvedéseit. Ezekben a javaslatokban a „nyilvános fórumok szabályozásának” szükségességéről és a médiastratégiák megerősítéséről beszél anélkül, hogy konkrét, strukturális javaslatokat tenne a kormányzó elit számára. Míg a jelentés sokkoló adatokkal szemlélteti a közbizalom válságát – többek között a polgárok közötti 75 százalékos interperszonális bizalmatlanságot és a különböző kormányzati intézmények iránti 60 százalékos bizalmatlanságot –, addig politikai javaslatai a „médiatartalmak reformjára” vagy az „oktatási keretrendszer felülvizsgálatára” korlátozódnak. Ez a megközelítés tökéletesen illeszkedik az Iszlám Köztársaság különböző tisztviselőinek legutóbbi retorikájához, amely szerint: „ Az ellenség kognitív háborúval szállta meg az emberek szívét és elméjét.” Bár az ilyen objektív, adatalapú szociológiai tanulmányoktól elvárható lenne, hogy hatékony és strukturális politikai ajánlásokat fogalmazzanak meg a sokrétű társadalmi válságok kezelésére, ez a jelentés megoldás-javaslatait szinte kizárólag a puha hatalomra (soft power) koncentrálja. Arra a tévhitre alapoz, hogy a puszta retorika valahogyan megtöltheti az üres éléskamrákat, és áthidalhatja a nemzet és az állam között tátongó mély szakadékot. A jelentés legszembetűnőbb megállapítása egy példátlan adat. A Gallup globális érzelmi indexe még soha nem rögzített 47 százalék feletti nemzeti indulat-szintet, ez a mutató korábban kizárólag Csádban jelent meg ilyen mértékben. Rabiei felmérése szerint Iránban ez az arány 63,6 százalék, ami tizenkét százalékpontos emelkedést jelent decemberhez, a mészárlás előtti hónaphoz képest. Maga a dokumentum is elismeri ezt a rekordot, tehát elmondható, hogy Iránn a Gallup által valaha vizsgált összes országot megelőzi mind a népharag, mind a nemzeti gyász tekintetében. Irán korábban is szerepelt ezeken a globális ranglistákon, olyan háború sújtotta államok szomszédságában, mint Irak és Afganisztán. Most azonban messze megelőzte őket. A Washingtonnal való konfrontációt illetően a megkérdezettek nem illeszkednek sem az állami televízió által sugárzott, harcra vágyó nemzet képébe, sem abba a képbe, amely szerint Irán készen áll a megadásra – amire egyes washingtoni körök számítanak. Arra a kérdésre, hogy mi a legjobb megoldás a jelenlegi válságra, a válaszadók 44,3 százaléka a tűzszünet fenntartását és a tárgyalások folytatását választotta, ami nagyjából kétszerese annak az aránynak, amely a tárgyalások befejezését és a háborúra való felkészülést támogatta. Alig minden tizedik válaszadó lenne hajlandó elfogadni az amerikai feltételeket változtatás nélkül, és körülbelül kétharmaduk ellenzi az urándúsítás teljes leállítását. Ez azonban nem a tárgyalóasztalnál ülő politikusok iránti bizalom jele. A válaszadók kevesebb mint egyharmada fejezte ki bizalmát az új iráni tárgyalócsapat iránt, és az ország lakosságának közel fele komoly félelmet érez a háború folytatódása miatt. Kiderül tehát, hogy a lakosság elutasítja mind a további háborút, mind a kapitulációt, és nem bízik sem a diplomatákban, sem a tábornokokban, akik ezeket irányítják. A dokumentum egy része a 2023-ban végzett „Az irániak értékei és attitűdjei” című felmérés adataira támaszkodik. A legújabb jelentés tehát a három évvel ezelőtti felmérést használja kiindulási alapként a közbizalom alakulásának feltérképezéséhez. Érdekes módon azonban nem alkalmazza ezt az összehasonlító megközelítést a tanulmány valamennyi részében. A 2023-as és a 2026-os felmérések adatai szerint a legfontosabb kormányzati intézmények iránti bizalmatlanság továbbra is hatalmas, mindenképpen alapvető jellegű, és nem mutat érdemi változást. Olyan intézmények esetében, mint a kormány, a parlament, az igazságszolgáltatás és az állami műsorszolgáltató (IRIB), a bizalmatlanság összesített mutatója mindkét időszakban 50 százalék felett maradt. Statisztikai szempontból a három eltelt év alatt tapasztalt ingadozások elhanyagolhatóak voltak. A kormány esetében 2,7 százalékpontos növekedés volt tapasztalható a magas szintű bizalmatlanság szempontjából (57%-ról 59,7%-ra nőtt), míg a parlament esetében a magas szintű bizalmatlanság 4,3 százalékponttal csökkent (63,4%-ról 59,1%-ra), ezzel párhuzamosan a magas szintű bizalom enyhén, 1,9 százalékponttal emelkedett (21,2%-ról 23,1%-ra). Eközben az igazságszolgáltatás és az IRIB adatai stagnáltak, kevesebb mint 1 százalékos ingadozást mutatva. Azzal a ténnyel együtt, hogy 2026-ban a válaszadók 61,2 százaléka negatívan értékelte a „tisztviselők problémamegoldó képességét”, ezek az adatok alátámasztják a kormányzás hatékonyságának tartós válságát. Ezenkívül érdemes felidézni, hogy 2025 őszén jelentések szerint az iráni lakosság 92 százaléka volt elégedetlen a fennálló helyzettel. Ezek az adatok együttesen minden logika szerint a politikai rendszer alacsony legitimitását jelzik; a 2026-os jelentés azonban azt állítja, hogy a válaszadók 58,9 százaléka továbbra is „elfogadhatónak” tartja az Iszlám Köztársaság általános rendszerét. Ennek a környezetnek egyik következménye a polgárok közötti bizalom összeomlása. Mind a 2023-as felmérés, mind a legújabb tanulmány azt mutatja, hogy azok aránya, akik „úgy vélik, hogy a legtöbb emberben nem lehet megbízni”, 75 százalék. Erre a helyzetre reagálva Ali Rabiei azt javasolja, hogy ezeket a szakadékokat „a vallási fórumok átalakításával” vagy „az állami műsorszolgáltató megközelítésének reformjával” lehetne áthidalni. Ezzel azonban figyelmen kívül hagyja a rendszerszintű bizalmatlanság valódi természetét, amely mélyen gyökerezik az autoriter politikai rend alatt megélt eltérő tapasztalatokban és a felhalmozódott egyenlőtlenségekben. Ezért már a megvalósítás előtt is megjósolható, hogy az interperszonális bizalmatlanság nem oldható meg „média-modellezéssel”, azzal, hogy a politikusok „tartózkodnak bizonyos elképzelések felvetésétől”, vagy „konkrét szakértők véleményének terjesztésével”, mert amit az emberek átélnek, az objektív valóság. A szociológiában a bizalom a történelmi folyamatok, a közvetítő intézmények, a gazdasági biztonság és a polgári szolidaritás eredménye. Az a társadalom, amelyben – mint láttuk – a lakosság 75 százaléka nem bízik egymásban, és közel 60 százaléka nem bízik az államban és intézményeiben, olyan rendszerré vált, ami a társadalmi kapcsolatok összeomlásától szenved, és ezt nem lehet erkölcsi intésekkel vagy közoktatással orvosolni. Az irániak közötti bizalmatlanság nem pszichológiai jellegű vagy a média által gerjesztett rendellenesség; hanem egy objektív, strukturális jelenség, amely a gazdasági instabilitás, a polgári aktivizmus elnyomása és az intézményi patthelyzet összefonódásából született. Következésképpen a jelentés megoldási javaslata a közvetítő intézmények újjáépítése helyett a közvélemény-manipulációra összpontosít, így gyakorlatilag részévé válik annak a bizalmatlansági körforgásnak, amelyet gyógyítani kíván. Az ország fele teljes reménytelenségről számol be. Közel 48 százalék szomorúságról és depresszióról panaszkodik, 45 százalék pedig krónikus félelemről és szorongásról. A kétségbeesés a fiatalok és a képzettek körében a legerősebb, pont abban a rétegben, amelyre az államnak szüksége lenne a helyreállításhoz. Ugyanezek az adatok csendesen, de határozottan cáfolják a vezetés háborús időkben hangoztatott központi állítását: miszerint a nemzet összezárta sorait körülötte. A kormány saját adatai szerint az irániak 47 százaléka soha nem vett részt egyetlen olyan éjszakai háborús tüntetésen sem, amelyet az állami televízió az egység bizonyítékaként mutat be. Teherán lakosságának például 61 százaléka maradt távol ezektől. A tanulmányban a nemzeti identitást az irániak hovatartozásának elsődleges kereteként mutatják be, ugyanakkor azt fragmentáltnak is ábrázolják. Az adatok szerint a válaszadók 36,8 százaléka elsősorban „iráni”-nak, 33,9 százaléka „iráni muszlimnak”, 12,4 százaléka „etnikai identitása” alapján, 11,6 százaléka pedig „világpolgárként” határozza meg magát. A tanulmány azt is jelzi, hogy az iráni identitás iránt érzett büszkeség az elmúlt három évben 85,6 százalékra emelkedett. Összehasonlításképpen: a 2023-as Értékek és attitűdök felmérésből kiderült, hogy az emberek 83 százaléka „magas” vagy „nagyon magas” szintű büszkeséget érzett iráni identitása iránt, és 43 százalékuk akkoriban kijelentette, hogy háború esetén önként bevonulna az ország védelme érdekében. Mindazonáltal a 2026-os jelentés arra a következtetésre jut, hogy „a háború alatt megerősödött a nemzeti identitás”, annak ellenére, hogy a büszkeség általános hangulatán túlmenően nem szolgáltat semmilyen összehasonlítható történelmi adatot a tendencia alátámasztására. Döntő fontosságú, hogy a jelentés kiemeli: ez a büszkeségérzet azzal a realitással él együtt, amelyben a lakosság közel 38 százaléka elvándorolna Iránból, ha lehetősége lenne rá – ez a tény bizonyítja, hogy a büszkeség érzése nem egyenlő azzal, hogy az országot élhetőnek tartják. Másrészt a jelentés megjegyzi, hogy a társadalom újradefiniálja a valláshoz fűződő viszonyát, ami az egyéni vallásosság csökkenésében nyilvánul meg. A vallásosságot azonban kizárólag a böjtölés mutatója alapján méri, teljesen figyelmen kívül hagyva a hit tágabb dimenzióit, mint például az Istennel való személyes kapcsolatot, a túlvilágba vetett hitet és az egyén pszichológiai viszonyát a szakralitáshoz. Jó példa erre, hogy 1975-ben, négy évvel az Iszlám Forradalom előtt, az irániak 79 százaléka állította, hogy böjtöl a Ramadán idején. 2023-ra ez az arány 42 százalékra csökkent. Idén körülbelül 30 százalék. A vallásgyakorlás, az Iszlám Köztársaság ideológiai alapja, kezd összeomlani. A fenti mélyreható változások ellenére – amelyek azt mutatják, hogy az irániak kevésbé vallásosak, mint az előző években – bár ez egy olyan tendencia, amely megrázhatja az „Iszlám Köztársaság” és a Velayat-e Faqih (a jogtudós gyámsága) koncepciójának alapjait –, a jelentés csupán homályos, moralizáló ajánlásokat fogalmaz meg. Még akkor is, amikor az identitási szakadékok, a csökkenő nemzeti összetartozás és a gyengülő vallásosság nyilvánvalóvá válnak, Rabiei szociológia-professzorként a következőket írja: „ A különböző fórumokon megszólaló tisztviselőknek – különösen a három kormányzati ágon belül, az egyéb intézményekben és a médiában, főként az állami műsorszolgáltatónál – kerülniük kell az iráni identitás és a vallás közötti ellentét feltételezését. Minden polgárnak képesnek kell lennie arra, hogy saját identitását visszatükrözve lássa és hallja a nemzeti médiában és a tisztviselők retorikájában.” Most következik a (számunkra) legizgalmasabb rész: a jelentés hetedik szakaszában az adatok a közvélemény külpolitikai prioritásainak eltolódását és az „Ellenállás Tengelyére” vonatkozó kormányzati, átideologizált politikától való egyértelmű elhatárolódást tükrözik. Az „Ellenállás Tengelyének” támogatását illető magas elutasítási arány (58,1%), valamint a közvélemény preferenciáinak az Európával való kapcsolatok bővítése felé történő átállása – ellentétben a kormány Oroszországgal és Kínával való kapcsolatokra irányuló preferenciájával – azt mutatja, hogy a társadalom nagy részében a gazdasági érdekek figyelembe vétele és a nemzetközi stabilitás iránti vágy felváltotta az Iszlám Köztársaság „globális arrogancia elleni küzdelemre” épülő stratégiai keretrendszerét. Bár az adatok egyértelműen azt mutatják, hogy a közvélemény elhatárolódik az Iszlám Köztársaság külpolitikájától, a dokumentum olyan kifejezéseket használ, mint a „pragmatikus realizmus” vagy a „keleti fordulat iránti szemléletváltás”, hogy ezt a strukturális szakadást enyhébb kifejezésekkel fogalmazza meg, ezzel elkerülve a „képviseleti válsággal” és a politikai legitimitás hanyatlásával való szembesülést. Az iráni társadalmi élet szinte minden területén válság uralkodik – a csökkenő társadalmi bizalomtól és a növekvő kétségbeeséstől kezdve a különböző intézmények iránti bizalom hiányáig, a kollektív indulatig, a megélhetési küzdelmekig és a generációs szakadékokig. Mindezek tönkretették a társadalom szolidaritási készségét és polgári, közéleti részvételre való hajlandóságát. Mindazonáltal a jelentés által javasolt megoldások elsősorban enyhe, szimbolikus intézkedésekre támaszkodnak. A jelentés egyik szakasza így fogalmaz: „Az ország különböző intézményeinek kerülniük kell azokat a helyzeteket, amelyek a társadalommal való konfrontációhoz vezetnek”, valamint: „ Mindenképpen kerülni kell azt a gondolatot, hogy a problémák nem oldhatók meg az Iszlám Köztársaság keretein belül.” Ezek az ajánlások egyértelműen az oktatásra, a médiára és a szemléletváltásra támaszkodnak. A szöveg kimondja: „A politikusoknak képeseknek kell lenniük arra, hogy a belső politikai hatalmi harcoktól függetlenül elmagyarázzák a lakosságnak a szankciók és blokádok szerepét az ország gazdasági helyzetében”, ami azt jelenti, hogy a kérdéseket a nyilvánosság számára meg kellene magyarázni és meg kellene győzni a népet. Azt is kijelenti, hogy „Irán oktatási és felsőoktatási rendszereinek struktúráit alaposan felül kell vizsgálni”, valamint hogy „az új generációval való folyamatos kommunikációt a nyilvános platformokon, különösen a vallási platformokon, a diskurzus és a nyelv új stílusának kell kísérnie.” Ez azt mutatja, hogy a problémákat a közvélemény alakításának és a társadalommal való kapcsolatok szabályozásának kérdésként fogalmazzák meg, nem pedig kemény, strukturális mechanizmusok (tehát a valóság) szintjén értelmezik. A szöveg megjegyzi, hogy: „ Az állami műsorszolgáltatónak és a hozzá hasonló nyilvános fórumoknak, valamint a nyomtatott és digitális médiának a tartalom sokszínűsége és az oktatási modellek alkalmazása révén a társadalmi szakadékok áthidalásának útját kell követniük.” Más szavakkal, a bemutatott ajánlások a jelenlegi válságot kevésbé az objektív egyenlőtlenségekben gyökerező strukturális problémaként, sokkal inkább narratívan kezelhető kérdésként tekintik, amely az oktatás, a média és a kollektív gondolkodásmód megváltoztatása révén megoldható. Az elnök társadalmi tanácsadója, mint e jelentés szerzője, a jelenlegi válságok kiváltó okát nem a politika kőkemény valóságában, hanem az emberek „gondolkodásmódjában, érzelmeiben és identitásában” látja, és a megoldást az oktatáson és a narratíva-ellenőrzésen keresztül elérhető „mentalitásváltozásban” keresi. Bár ez a megközelítés úgy tűnik, hogy gyors beavatkozás céljából született, vajon meg lehet-e tölteni egy üres éléskamrát médiaüzenetekkel? Ezeknek a javaslatoknak két fő hibájuk van: először is alábecsülik a válság strukturális gyökereit, amelyek valódi gazdasági és politikai reformokat igényelnek; másodszor pedig azzal a kockázattal járnak, hogy a puha politikát a „felülről lefelé irányuló normalizálás” eszközévé alakítják, ezáltal kiterjesztik az autoriter hatalmi lehetőségeket. Az ilyen megközelítés felcseréli az okot a tünettel. Amikor egy válságot a gondolkodásmód, a kultúra vagy a média szintjére redukálnak, az intézményi kudarcokból, a diszkriminációból és a politikai patthelyzetekből fakadó valódi sérelmeket tudatossági kérdésekké vagy kognitív háborúskodássá minősítik át. Ennek következtében ahelyett, hogy a hatalmi dinamikák reformja és az intézmények elszámoltathatóságának biztosítása felé tartanának, a politika a megfelelés kényszere, a közvélemény irányítása és a törésvonalak ideiglenes összefoltozása felé sodródik. Ez felületi, tüneti kezelésnek minősül, amely rövid távon nyugalmat hozhat, de hosszú távon újra előidézi a bizalmatlanságot, mivel a közvélemény észreveszi, hogy bár a szimbolikus megfogalmazások változtak, az igazságtalanság vagy a politikai patthelyzet által okozott élettapasztalatuk ugyanaz marad. Eddig a jelentés – a tények könyörtelenek és mellbevágóak. Nincs rendszer, ami túlélne egy ilyen méretű és ennyire szerteágazó krízist. Iránban mindennek meg kell változnia. Más kérdés, hogy a cím ellenére nem azt látjuk meg a dokumentumból mit akar Irán, hanem sokkal inkább azt, mit nem akar. Mindenesetre nem ártana Teheránban egy kicsit elgondolkodni a fentieken és valahogy visszatalálni a valóságba, bár valami azt súgja, hogy a mostani rezsim ezzel már elkésett. Vagy inkább: nagyon. Szele Tamás