● news.bsdnet.hu

Hiób-hír érkezett, kérem, vészhozó, baljós. Vörös jelek gyúlnak a Hadak Útján: eljutott hozzám egy videó, melyben Bayer Zsolt közli, miszerint letészi a lantot. Ó, Irgalom Atyja, ne hagyj el, mi lesz vélünk nélküle? Ahogy elnézem ezt a pórias világot, azt kell mondanom: semmi különös, legfeljebb kicsit jobban fogjuk magunkat érezni. Elleszünk valahogy, mint a hal bicikli nélkül. (Képünk illusztráció) Maga a búcsú sem volt épp hibamentes: Bayer „az öregedő” Arany Jánosra hivatkozott, neki is a „Letészem a lantot” című versére. El is szavalta az első szakaszt, hadd idézzem, mert Arany Jánost nagyon szeretem, ellentétben emberünkkel. „ Letészem a lantot. Nyugodjék.Tőlem ne várjon senki dalt.Nem az vagyok, ki voltam egykor,Belőlem a jobb rész kihalt.A tűz nem melegít, nem él:Csak, mint reves fáé, világa.Hová lettél, hová levélOh lelkem ifjusága!” Kezdjük azzal, hogy ezt a verset a munkájában mindig pontos és takaros Arany János 1850. március 19-én írta. Alig pár nappal – na jó, több, mint két héttel – a harmincharmadik születésnapja után. Öregedni, már bocsánat, jóval később kezdett, a rossz hangulatot ebben a versben a szabadságharc bukása okozta. Egyébként joggal, nagyon megérthető. De meg ne is hasonlítsa magát össze B. Zsolt azzal az emberrel, aki annyira gerinces volt, hogy a Ferenc József által küldött Arany Érdemkeresztet élete végéig nem bontotta fel, úgy találták meg a fiókjában, skatulyástól. Bezzeg emberünk büszkén viseli a Magyar Érdemrend lovagkeresztjét – hogy Arany ehhez mit szólna? Nem szólna semmit, és ez a hallgatás is megsemmisítő lenne. Szóval, Bayer elfele menet még kioktatott minket megint, és szokása szerint tévesen tette. Azt egy percig sem hiszem, hogy valóban letészi a tangóharmonikát (mégse hívjuk már lantnak az ő hangszerét, na), ez most olyan Honthy Hannás, Gábor ZsaZsás gesztus az ő „drága kis közönségének”, nem bírná ő ki a szilenciumot, még az önként vállaltat sem, ismerem, mint a rossz pénzt, két évig dolgoztunk közös szerkesztőségben. Exhibicionistább, mint én, és ezzel nem keveset mondtam: Mick Jagger hozzá képest egy visszafogott londoni gentleman. De – ám legyen. Tegyünk úgy, mintha hinnénk neki, és vegyük úgy, hogy nem tekeri tovább a verklit. Mit veszítünk vele? Valószínűleg a magyar sajtótörténet legmanírosabb, modorosabb szerzőjét. Tény, hogy az újságírói tehetség – és ő tehetséges, vagy legalábbis az volt – nem azonos az íróival, sajtóban sok olyasmit szabad, amiért egy író szégyellné magát. De azért mindent nem. Nézem az írásait, a kezdetektől napjainkig, és azt látom, hogy a homályos nagyképűséget és a váteszi pózt Adytól vette (csak Ady ezt jól csinálta), a „polgári nosztalgiát” Krúdytól, kicsit esetleg Kosztolányi elemei is érezhetőek, a trágárságot talán Gárdonyi Göre Gábor-korszakából, de hát azt meg Gárdonyi akkor írta, amikor nagyon nem volt neki pénze. Nyomelemekben találunk még Márait, Móriczot, Bálint Györgyöt – egyvalamit nem találunk. Bayer Zsoltot. Ez napi sajtóban még úgy-ahogy elmegy, de azért szobor nem jár érte, maximum egy márványtábla, az is erős késéssel, de Bayer a saját bronz lovasszobrát játssza. Hát, ha ő játszik, játsszunk mi is: megpróbálom megírni a búcsúcikkét az ő sajátos stílusában. Figyelem: paródia következik: Én Én Én Ez hát a tengely, mindennek gyémánttengelye: Én. Ez a világ körülöttem forog, szerénységem tiltotta csak eddig, hogy elmondjam. És én most elmegyek, ti álombakók, sáskabimbók, öszvérfattyak, el, mert nem értetek meg. El tőletek, el a susztervilágotokból, ótvaros stelázsitok árnyékából. Kit érdekeltek?Elmegyek, mint a nagy Origenész Farbatosz bizánci egyházatya ment, elefántháton, csuhámon a Szent Kereszt jelével, el Apollón pogány templomába, hogy megferteztessek a világ mocskával. Mert ahol nincs bűn, ott nincs bűnbocsánat sem. „Hyna lopot zhack drachmam...” – írja a Szent, de hát ti, belpesti bambuszgyökerek, görögül sem tudtok. Én sem, de az mindegy. Minek is értenétek ti ezt a szent nyelvet, hiszen fogalmatok sincs a Nagy Titkokról. Az Életről. Mit ír Dosztojevszkij egy elveszettnek hitt naplójegyzetében? „Черт возьми, не стоило бы так много пить, ходить к проституткам, играть в рулетку – я опять по уши в долгах.” Nem fordítom le, nem érdemlitek meg. De ebben az egy mondatban annyi ősi egyszerűség, szentség van, amennyit ti életetekben nem tapasztaltatok. Valósággal buzog belőle az Életerő. Megyek tőletek, megyek el, vár Kelet, vár bíbor palástjában az Ős Kaján. Tágterű tajgák nyílnak előttem, ott magasodik az ősiség, a tisztaság, az egyszerűség mélysége. Ez út hazámba visszavisz, narodnyik leszek magam is. Nem értitek, soha nem is értettétek a Lényeget. Majd ülök a Jenyiszej partján, és néha, de csak néha sajnálattal emlékezem meg rólatok, kozmopoliták: éltek ugyan, de minek, ha se katorga, se kancsuka? Háromlábú házacskámban majd lámpást gyújt szép kedvesem, Baba Jaga és elmerengünk, milyen jó is nekünk nélkületek. Mert elmegyek, el én.Komolyan gondolom. Hát senki sem fog meg? Senki sem tart vissza? Ilyenek vagytok? Igen, ilyenek. Senki sem védi meg hát az ódon vármegyeházat? Mert én nem fogom, azt tinéktek kéne. Már pávák szálltak reá! Taknyotokon csúszva fogjátok még megbánni, hogy nem köszöntetek nekem kezicsókolomot! Nem hiszem el, ezek hagynak elmenni. Fogjanak meg, fogjanak meg!(Sajnos megfogják). Körülbelül – sajnos csak körülbelül – valami ilyesmi a bayeri próza. Még ugyan örülhetünk, hogy verset nem ír, mert az megközelítené a vogon költészet csodáit, és képes volna komoly egészségkárosodást is okozni tömény kiszerelésben. Nyugalom, ez a mostani visszavonulása sem fog tovább tartani egy-két hétnél, nincs nekünk olyan szerencsénk, hogy komolyan gondolja. Az viszont tényleg reális kérdés, hogy mihez kezd majd magával. Ugyanis nem olyan marha ő, mint mi, egyéb firkászok a kerítés innenső oldaláról, akik már megszoktuk, hogy kevés pénzért is írjunk, ha úgy alakul, néha ingyen is, ismerjük már a ridegtartást, télen-nyáron a pusztában legelünk, ha bogáncsnál több nem jut, hát azt – őt viszont mindig márvány istállóban tartották, arany jászolból etették, ezt szokta meg. Nem is irigylem: ha csak minden lakásának a rezsijét kéne kifizetnem havonta, már akkor is csődöt jelentenék. Nem lennék rá képes. Megszokott egy bizonyos életszínvonalat, és még ha vannak is tartalékai, tapasztalatból mondom, azok villámgyorsan fognak elolvadni. Hát igen, csipkés zsebkendőből nehéz ködmönt varrni, és a közmondás még ennél rosszabbat is tud: van olyan matéria, amiből nem fonsz ostort, és ha fonsz is, nem pattogtatsz vele. Hogy úgy mondjam, talán különböző dolgokat értünk egzisztenciális gondokon, de ezt majd úgyis meg fogja tanulni. Mindenesetre most pózol, mint egy megbántott tizenéves kislány az önképzőkörből, és elvárja, nem csak azt, hogy szeressék – az azért nem tilos – hanem azt is, hogy direkt az ő kedvéért mától változzon vissza minden az április 12. előtti állapotára. Mert neki az volt kellemes. És ha nem változik, akkor sírni fog, meg toppant a kis lábacskájával, azzal a negyvennégyessel. Nem veszi észre, mennyire férfiatlan ez a póz, de hát ne feledjük: ő még igazi bajjal életében sem találkozott. Nem is fog különben, mindig lesz, aki megmentse és ezt nem irigylem tőle – de azért nevetséges, ahogyan előadja a sértett nagyhercegnőt a matrózkocsmában. Hát mindegy, menjen. Jönni is fog. Igazából nem is az a baj vele, hogy úgy ír, ahogy, az csak egy kellemetlen adottság, hanem az, hogy ez nem stílus, talán nem is sajtó és szépprózának sem nevezhető: ez iparművészet, amiben bármilyen elemet fel lehet használni bárminek a díszítésére, szénvasalóból is lehet timpanon, ha van, aki megfizeti. Az, hogy nem értek egyet a gondolkodásával, politikai elveivel ehhez képest jelentéktelen. És – mérce, etalon akart lenni. Hát, a kenyeret sem amperben mérik. De ha már verssel kezdtünk, végezzük is verssel. Nem Arany Jánossal, csak Shelleyvel, igaz, Tóth Árpád fordításában. Ha már szobor, ha már bálvány – hogyan is járt Ozymandiás? „ Egy messzi vándor jött, ki ős romok Felől regélt: A pusztán szörnyü két Nagy csonka láb áll. Arrább lágy homok Lep egy kőarcot. Homloka setét. A vont ajk vén parancsszóktól konok, S vad szenvedélye még kivésve ég A hűs kövön, bár, mely véste, a kéz, S a szív, hol dúlt e dölyf, temetve rég. A talpkövön kevély igék sora: „ Király légy bár, jöjj és reszketve nézz: Nevem Ozymandiás, urak ura.” Más semmi jel. A roppant rom körül Határtalan szélesre s hosszura A holt homoksík némán szétterül.” Szele Tamás