● news.bsdnet.hu

A világpolitika egyik legfogósabb jelenlegi kérdése az, hogy ki gyakorolja most az ellenőrzést a Hormuzi-szoros felett. Ugyanis az Egyesült Államok szerint nyitva áll, Irán szerint nem áll nyitva, korábban mindkét fél pénzt kívánt szedni az áthaladásért, ettől később Washington visszalépett, Teherán viszont még mindig kitartana az ötlet mellett – viszont, és ez az, ami a legfontosabb, azon az útvonalon mostanság még van der Decken kapitány, a Bolygó Hollandi sem akarna átkelni, pedig ő már körülbelül négyszáz éve halott, tehát nem sokat kockáztatna. (Képünk illusztráció) De lássuk, mit ír erről a The Insiderben Dr. Emma Salisbury, a Foreign Policy Nemzetbiztonsági Programjának vezető kutatója – megjegyzéseimet és magyarázataimat szokás szerint csillag alatt, a bekezdések végén teszem meg. Jelenleg senki sem tudja biztosan megmondani, ki ellenőrzi a Hormuzi-szorost. Mindenki tisztában van azzal, hogy az Egyesült Államoknál vannak a legerősebb lapok, de a tétre még mindig Irán licitál. Azzal, hogy erőit szétszórta és figyelmen kívül hagyta a nemzetközi tengerjogot, Teherán hatékonyan blokkolja a kereskedelmi hajózást ezen a kritikus vízi úton, ami hatalmas költségeket jelent az Öböl-menti államok és a világgazdaság számára. Ahhoz, hogy megtörjék ezt a stratégiai patthelyzetet, a feleknek vissza kellene térniük a diplomáciai megoldáshoz – bár egy ilyen megállapodás kilátásai továbbra is csekélyek.* *Ha csak nem pont az a céljuk, hogy minél tovább tartson ez az állapot. Ahogy az Irán, az Egyesült Államok és Izrael közötti háború az ötödik hónapjának vége felé közeledik, a Hormuzi-szoros már nem csupán egy hipotetikus konfliktusforrás a háborús forgatókönyvekben, hanem annak élő példájává vált, hogy valójában hogyan néz ki a tengeri szűk keresztmetszetek lezárása. A szoroson való áthaladás jövőjét övező bizonytalanság és a kereskedelmi hajózást fenyegető folyamatos veszély mélyreható hatást gyakorol a világgazdaságra, és nem valószínű, hogy a helyzet a közeljövőben javulna. Irán határozza-e meg a játékszabályokat, vagy inkább az Egyesült Államok rendelkezik továbbra is a megfelelő erőkkel a Perzsa-öbölbe vezető és onnan kivezető hajózás szabadságának biztosítására? Erre a kérdésre nincs egyértelmű válasz – mert mindkettő igaz, bár különböző módon. Háború a tengeren Ne feledjük: a legkeskenyebb pontján a szoros szélessége mindössze 21 tengeri mérföld, és a hajózható útvonalak nagy része Omán felségvizein halad át. Mivel ezek az útvonalak nagyon közel vannak az iráni partokhoz, Iránnak nincs szüksége hagyományos, nyílt tengeri haditengerészetre ahhoz, hogy fenyegetést jelentsen rájuk – sőt, Irán hadihajóinak nagy részét a konfliktus kezdetén rendkívül gyorsan megsemmisítették az amerikai légitámadások. Iránnak csupán annyit kell tennie, hogy a szoroson való áthaladás kockázatát olyan szintre emelje, hogy az a hajók és biztosítóik számára túl veszélyessé váljon. Ennek eléréséhez olyan eszközökre van szükség, amelyekkel Irán bőven rendelkezik – kis, gyors rohamcsónakok, mobil rakétavetők és drónindítók, valamint tengeri aknák. Ezt nevezzük tengeri lezárásnak: a vizeket olyan mértékben teszik kockázatossá a másik fél számára, hogy az ottani hadműveletek végrehajtása lehetetlenné váljon, még akkor is, ha a területet nem ellenőrzik teljes mértékben.* *És hát ne feledjük a mongol logika tézisét: mindig könnyebb egy falut felégetni, mint felépíteni. Olcsóbb és rövid távon jövedelmezőbb is lehet. A háború lehetővé tette számunkra, hogy megismerjük az iráni tengeri lezárás stratégiájának négy, egymással összefonódó rétegét. Az első réteg a raj, amelyet egy nagy rohamcsónak-flottából áll. Ezek a hajók kicsik, gyorsak, jól felfegyverzettek, és úgy tervezték őket, hogy inkább számbeli fölényükkel és manőverezőképességükkel, mintsem egyedi tűzerejükkel győzzék le a célpontot. A hajók az iráni partvonal egész hosszában rejtőznek, így könnyen bevethetők, és kikötött állapotban nehezen eltalálhatóak légitámadásokkal. A második réteg szárazföldi és mobil: a hegyvidéki partvonal mentén szétszórt, teherautóra szerelt hajó elleni rakétaindítók és drón-indítók. Ezek a „lőj és menekülj” taktikát alkalmazzák, kihasználva a terep által nyújtott természetes fedezéket, miközben jelentősen megnehezítik az Egyesült Államok válaszcsapásainak célzását. A harmadik réteg a víz alatt található: miniatűr tengeralattjárók, amelyek egyaránt képesek leselkedni a hajókra és aknákat telepíteni a szoros sekély vizein. Irán tengeri aknáinak készlete valószínűleg több ezerre rúg, és már pusztán ennek a képességnek a ténye is visszatartó erőként működik – tekintve, hogy milyen nehéz észlelni őket, már pusztán az aknák valósnak tűnő fenyegetése is elegendő volt ahhoz, hogy jelentősen megnövelje az átkelés kockázatát. A negyedik réteg jogi és bürokratikus jellegű. Az ENSZ Tengeri Jogi Egyezménye (UNCLOS) értelmében a hajóknak joguk van áthaladni a nemzetközi hajózásra használt szorosokon, függetlenül attól, hogy a szomszédos part menti államok hozzájárulnak-e ehhez vagy sem. Irán soha nem ratifikálta az UNCLOS-t, de Teherán megpróbálta a jogi legitimitás látszatát kelteni cselekedetei számára egy olyan saját törvény elfogadásával, amely feljogosítja arra, hogy felfüggessze az áthaladást minden olyan hajó számára, amelyet ellenségesnek ítél. Sőt, Teherán ezt továbbfejlesztette a Perzsa-öböl-szoros Hatóság létrehozásával, amely egy a hadsereghez kapcsolódó polgári szerv, és amelynek feladata az engedélyek kiadása és az átkelésért fizetendő díjak beszedése a szoroson keresztül. A Hatóságot az Egyesült Államok szinte azonnal szankciókkal sújtotta, és figyelmeztette Ománt, hogy ne segítsen elő semmiféle díjfizetési megállapodást. Ennek ellenére valódi funkciója az, hogy Irán számára olyan mechanizmust biztosítson, amelyen keresztül a szoros feletti adminisztratív ellenőrzést érvényesítheti anélkül is, hogy minden átkelés felett fizikai ellenőrzést gyakorolna.* *Jogi háttere mindenesetre van a lezárásnak, de kérdés, mennyire elfogadható ez. Lényegében véve: semennyire. Az amerikai válasz nagyrészt a területlezárás elleni küzdelem klasszikus doktrínáját követi: ebben az első lépés az érzékelők és a parancsnoklási-irányítási csomópontok hatékonyságának csökkentése, majd a mobil indítóképességé, végül a kisebb haditengerészeti eszközöké, mindezt úgy, hogy közben tengeri blokádot vezetnek be az iráni kikötők ellen, hogy megnöveljék a folyamatos szabályszegés kockázatait. Mivel a tartós aknamentesítés valójában csak a harcok befejezése után végezhető el, ezek a műveletek jelentik a legtöbbet, amit az amerikaiak jelenleg reálisan képesek megtenni. Az Egyesült Államok Központi Parancsnokságának célpontlistáját vizsgálva látható, hogy szisztematikus, kimerítő hadjáratot folytatnak Iránnak a szorosra jelentett fenyegetése ellen, bár ezeknek a képességeknek a szétszórt jellege miatt a siker még mindig meglehetősen messze van. Az Egyesült Államok emellett megtorló csapást mért Iránra az Öböl környékén – többek között Jordániában, Bahreinben, Kuvaitban, Katarban és az Egyesült Arab Emírségekben – az amerikai és szövetséges célpontok ellen elkövetett támadások miatt (bár ez nem tűnik túl hatásosnak Irán elrettentése szempontjából). Egy nagyon szűk keresztmetszet A háború előtt naponta átlagosan körülbelül 180 hajó haladt át a Hormuzi-szoroson. Ez a szám a konfliktus legsúlyosabb szakaszaiban jelentősen csökkent, és az időszakos tűzszünetek sem vezettek el a forgalom teljes helyreállásához. Az átkelések nagy részét Iránhoz, Kínához és Oroszországhoz kapcsolódó hajók hajtották végre – mindegyik szigorú iráni felügyelet alatt, nyomkövetőiket kikapcsolva, hogy elkerüljék a szankciók végrehajtását.* *Magyarul: ez arra volt jó, hogy legalább az irániak ne lőjenek a hajókra, míg az amerikaiak azért nem támadhatták meg őket, mert Trump szerint a szoros nyitva áll. Sok más kereskedelmi hajó számára továbbra is megfizethetetlen az átkelés megkísérlése. A háborús kockázati biztosítás ma már több nagyságrenddel megdrágult a konfliktus előtti időszakhoz képest, mivel a biztosítók az iráni rakéták, drónok és aknák jelentette fenyegetést is beépítik az általuk szabott árba. Ez a költség gyakran meghaladja a rakomány értékét – és ez még a potenciális átkelési díjak (amelyeket valószínűleg jüanban fizetnek, hogy elkerüljék a szankcionált pénzügyi csatornákat) és az Irán által felállított üzemeltetési akadályok hozzáadása nélkül is így van. Bár sok amerikai tisztviselő ragaszkodik ahhoz, hogy a Hormuzi-szoroson való áthaladás fizikailag lehetséges, a jelenlegi helyzetben csak egy különösen bátor (és talán vakmerő) parancsnok kísérelné meg. Nem szabad elfelejtenünk azt sem, hogy nem csak Irán és az Egyesült Államok érdekelt a háború kimenetelében. A Hormuzi-szoroson nagyjából a globális nyersolaj-ellátás körülbelül egyötöde és a cseppfolyósított földgáz-forgalom egyötöde halad át. Ennek nagy része inkább kelet felé, mint nyugat felé tart, amint azt a szoros lezárásának az olyan országokra gyakorolt jelentős hatása is mutatja, mint Vietnam, Thaiföld és a Fülöp-szigetek. A szoroson átáramló olajmennyiség körülbelül egyharmadát általában Kína veszi át, de a kínai hajókat a legkevésbé terheli a nyugati szankciók végrehajtása vagy az Iránnal való üzletelés reputációs kára, így a kínai gazdaságra gyakorolt hatás is kisebb volt. Eközben az Öböl-menti államoknak óvatosan kellett megfogalmazniuk álláspontjukat: Bahrein, Kuvait, Katar, Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emírségek – mind az Egyesült Államok szoros partnerei – közösen tiltakoztak az Irán által bevezetett tranzitkorlátozások miatt a Nemzetközi Tengerészeti Szervezetnél, de az öbölbéli monarchiáknak nincs megfelelő katonai erejük ahhoz, hogy ezt a tiltakozást érvényre juttassák, és mindannyian el kell viseljék az ismételt iráni támadásokat, amelyek megtorlásként érik őket azért, mert amerikai erőket fogadnak be területükre. Omán különösen kényes helyzetben van, mint a Hormuzi-szoros másik partja menti állam: a déli hajózási útvonalak az ő vizein haladnak át, és hagyományosan közvetítő szerepet tölt be Teherán és Washington között, de jelentős nyomás nehezedik rá az Egyesült Államok részéről, hogy ne adjon semmiféle legitimitást az iráni útdíjaknak és engedélyezési intézkedéseknek.* *És ne feledkezzünk meg Európa gazdasági és katonapolitikai érdekeiről sem. Az energiahordozók árának emelkedése nálunk csapódik le, Trump követeléseit a NATO-tagállamok katonai kiadásainak GDP-arányos növeléséről mi fizetjük, sőt, mi mondunk nemet is a közvetlen kaotnai részvételre az Irán elleni háborúban – melyet egyébként Trump az általunk Ukrajnának vásárolt lőszerrel vív. Szóval, nekünk, európaiaknak is van némi érdekeltségünk abban, hogy dőljön már el a Hormuzi-szoros helyzete. Minden a tárgyalásokon múlik Sajnos nem létezik egyszerű válasz arra a kérdésre, hogy ki ellenőrzi a Hormuzi-szorosot. A jelenlegi helyzetben Irán határozza meg a következmények kockázatát, míg az Egyesült Államok fenntartja a jogot magának a következmények feltételeinek meghatározására. Fontos kiemelni, hogy ez nem ugyanaz a dolog. Irán nem zárhatja le örökre a szorost egy eltökélt amerikai kimerítő hadjárat ellenében, mivel minden egyes amerikai légitámadás egy kicsit tovább gyengíti az iráni képességeket. A gazdasági szankciók és a tengeri blokád együttes hatása súlyos veszteségeket okoz az iráni rezsimnek; Irán azonban még mindig elérheti saját feltételei szerint a sikert, ha a tranzit kockázatát elég magas szinten tartja, az adminisztratív terheket pedig elég riasztóvá teszi ahhoz, hogy a kereskedelmi hajók elkerüljék a szoroson való áthaladást – annak ellenére, hogy az Egyesült Államok ragaszkodik ahhoz, hogy az nyitva van. Ez egy olyan tengeri ellenőrzési forma, amelyhez nem szükséges egyetlen tengeri csatát sem megnyerni – és éppen ezért az Egyesült Államok nehezen tud hatékonyan fellépni ellene. Végső soron a Hormuzi-szoros jövője nem az Egyesült Államok Központi Parancsnokságának kezében van, hanem a tárgyalóasztalnál fog eldőlni. Amíg nem jön létre tartós fegyverszünet és megállapodás az átkelés szabályozásáról, addig a gyakorlati valóság az Öbölben változatlan marad: egy olyan szorost látunk, amely sem nem nyitott, sem nem zárt, és amely a szokásos forgalomnak csupán egy kis részét bonyolítja le, rendkívül felfokozott költségek mellett, ami továbbra is komoly hatással van a világgazdaságra. Tekintettel arra, hogy a tárgyalások eddig hogyan alakultak, a megállapodás egyre kevésbé tűnik valószínűnek, de reménykednünk kell abban, hogy a józan ész fog győzni. Zárszóként annyit jegyeznék meg, hogy ha a Hormuzi-szoros kérdésében a józan ész győzne, az igen ritka kivétel lenne az emberiség történetében. A Perzsa-öbölben egyelőre nem várható elfogadható megoldás a kialakult helyzetre. Szele Tamás