● news.bsdnet.hu

Szeretjük mi az önvizsgálatot, csak csinálja inkább valaki más – mondja a Budai Hangnak Fekete Ádám, aki egyszerre író, költő, színházcsináló és kollázsművész. Április 1-jén nyílt No More Tears című kiállítása a II. kerületi Jurányi Galériában, előtte pedig Átszabva című mono-stand-upjával mutatkozott be. Sok más mellett a pszichologizálásról, az árucikké válásról, a test visszavételéről és Fábry Sándor tónusáról is beszélgettünk vele. – Író, költő, színházcsináló, influenszer, zenész, autodidakta kollázsművész. Melyik jellemző a leginkább önre?– Az autodidakta kollázsművészt mostanában viccből írom oda. Jó kérdés, melyik jellemez jobban. Amikor az egyiket elkezdem szakszerűbben csinálni, megijedek, és akkor abba kell hagynom egy kicsit. Ilyenkor inkább belevágok valami másba. Ki akarok bújni az alól, hogy valami nagyon a fejemre nőjön. Úgy érzem, valójában mindegyik egy tőről fakad, miközben egymásból is táplálkoznak. A cél, hogy ne unjam el magamat. Mostanában rajzolni szoktam leginkább. Autodidakta kollázsművész akkor mégis! – A Youtube-on futó, ismeretterjesztő-önfricskázó Tajgetosz Show című műsorát is ezért tette félre?– Meg azért is, mert elfogyott rá a pénz. Egyre nehezebb volt összeterelni a stábot. Attól is féltem, hogy önismétlővé válok. Mivel annyira jó hangulatban telt az egész, amikor nyögvenyelőssé vált a gyártás, azt mondtuk, inkább ne szenvedjünk. Ha majd kedvezőbb szelek fújnak, újra elővesszük. – Zaklatott, ismétlődő mozdulatokból állnak össze a Jurányiban megnyílt No More Tears rajzai. Ahogy más előadásaiban vagy a Fanyar nappalok a tokhaltapétás szobában című kötete verseiben is fontos módszer a félreszinkópálás, a ritmustalan hangsúlyok, a minden keveredése mindennel, a kortárs absztrakció. A gyógyulás, traumafeldolgozás eszköze ez?– Nem tudom, van-e ebben traumafeldolgozás. Mostanában azt gondolom, ezt inkább a pszichológusoddal vagy a szerelmeddel kell megbeszélni. Inkább traumaismétlés! Az biztos benne van, hogy fennáll egy sajátos fizikai együttállás a testemben, ami a születési oxigénhiány következménye. Sokáig próbáltam ez ellen élni. Minél gyorsabban túllépve rajta: foglalkozzatok inkább a belsőmmel! Mostanában egyre többet dolgozom a véletlennel, kiszámíthatatlannal. Az, hogy mindig is volt bennem egy ilyen, számomra is kiszámíthatatlan erő (a kezem remegésére gondolok), egyre jobban érdekel, szakmai szempontból. De nincs benne öngyógyító vágy. Ha már, hát sokkal inkább érzem önsértőnek. Birtokba veszem a magam testét, kivésem, ezáltal hagyok nyomot a világon. – A korszellem hatása egyébként, hogy mindent átpszichologizálunk?– Érzem, igen. Jártam pszichológushoz, többször is hosszabban-rövidebben. Nem vetem el ennek a fontosságát, sokat segítettek. De az biztos, hogy túl könnyedén használjuk a terminusokat. Mindennapossá vált a narcizmus és borderline szavakkal való dobálózás, általában megbélyegző céllal. Ez konyhapszichológia. Plusz a legtöbb jelenség az ember életében nemcsak innen, a pszichológia oldaláról nézhető. Próbálom magamat is leállítani, amikor mindenáron megoldást próbálok találni a dolgokra, mindent kiegyenesíteni. Érdemes más rendszerek mentén, más szavakkal gondolkodni az életünkön. – Till Attila Tiszta szívvel című filmjének fontos szerepét játszotta, a 2016-os bemutató utánazt mondta: „Úgy kell gondolnom magamra, mint egy nem pusztán a mozgássérültsége, hanem az intellektusa és az érzelmei, a habitusa által meghatározott emberre, és az is kell, hogy a rendezők is így gondoljanak rám. Ha az ember nagy orral születik, még nem kell feltétlenül egy életen át Cyranót játszania, hanem játszhat egy olyan Rómeót is, akinek nagy az orra.” Ha jól értem, most már inkább kritikusan szemléli, hogy a testi valójával szemben határozza meg önmagát. Szokta érezni, hogy mindenáron próbálják besorolni egy kategóriába?– Szoktam, persze. Kiskoromban elsajátítottam a képességet arra, hogy minél hamarabb kizökkentsem a közegemet ebből. De máig velem van. Színpadi szempontból konjunktúrája van a témakörnek. A neurodivergenciának, mindenfajta sérültségnek a művészeti feldolgozása egyre láthatóbb piacot jelent. Furcsa érzés ebbe beleilleni. Mintha ráégne az emberre. Miközben fontos és jótékony tendencia. Hívnak is ilyen helyekre, programokra. Árucikkesíthetővé váltam. – Van hamisság abban, ahogy a „mindenfajta sérültségről” beszélnek?– Az a nehéz, hogy a saját narratívámat építsem fel a testemről, és ne másokét igyekezzek magamra vonatkoztatni. Ne a helyes, píszí, érzékeny elbeszéléseket keressem, vagyis ne fogadjam el kész termékként. Sokszor épp azért, mert egy sommás képet látok, próbálok kicsit kívül maradni. Mindent gyanúval szemlélek. Talán nem szeretek illeszkedni. Nekem világéletemben mások mondták meg, mi a bajom. Lehet, hogy végül hasonló diagnózisra jutok, vagy éppen valamiféle lázadásformára. De a lényeg, hogy a magam szavaival, amik a testemben gyökereznek. Van ebben valamifajta birtokbavétel: a magam ura szeretnék lenni. – Az Átszabva című előadása esetében is működik a képes beszéd, egy valós orvosi beavatkozás kapcsán elhangzik sok minden az élveboncolástól a vérátömlesztésen át a csontig hatoló önkettéfűrészelésig. Hogyan függött össze a műtéte az identitáskérdésekkel?– A csípőműtét, amin 29 éves koromban estem át, bonyolult gócpont az életemben. Egyrészt elmúlt a fájdalom, amiben tizenhét éves koromtól kezdve éltem. Filozófiailag is vizsgálni kezdtem azt, hogy az embernek meg tudják változtatni a testét, kivenni és betenni dolgokat. Engem, akinek a testtel mindig is volt egy intim és ambivalens viszonyom, ez gondolatilag is megrázott. Korábban az élt a fejemben, hogy így születtem, ez a sorsom, úgymond, ezzel kell főzni. Beletörődik az ember, hogy van valami állandó. Aztán egy szikével, fogóval vagy fűrésszel belenyúlnak, és amit állandónak gondol, kiveszik, helyettesítik egy protézissel, ezzel megváltoztatják az egész viszonyulását ahhoz, hogy mi az, amit viselnie kell. Akkor mi valójában az identitásom? Sokkal könnyebben tudok azóta járni. Ez a maga módján külön megrázkódtatást jelentett. Ebből akartam kiindulni. – A stand-up mint műfaj filozofikus és szívbe markoló voltát emelte ki korábban, olyan példaképeket megnevezve, mint Louis C. K., Stewart Lee vagy Eddie Izzard. Mit árul el az, amilyen formában itthon megvalósult a műfaj? Itthon a stand-up sokszor a rasszista viccek szalonképessé tételeként, máskor céges összejövetelekre vagy vacsora mellé leszervezhető vicces-könnyed szórakoztatásként tűnik fel. Mit mond el rólunk a műfaj hazai alakulása?– Próbálok erre úgy gondolni, mint egy folyamatra, aminek én is a része vagyok. Úgy látom, leggyakrabban az anekdotákat jól mondó, vicces csávók pattantak ki a színpadra. A Showder Klubból kinőtt egy egész iskola. Van Fábry Sándornak egy tónusa, egy sajátos él, ami nagyon jól áll neki, de rajta kívül nem sok embernek. Sorra jöttek, akik igyekeztek őt valamilyen szinten utánozni. Én azt szeretem a külföldi stand-upban, hogy van egy olyan dramaturgiája, ami elemeli ettől a lineáris, „poéncsattogtatós” dologtól. És a karakterek sokkal anarchistábbak. Színházi előadássá válik az egész, ez a kreativitás jön be nekem. Nem véletlenül egy színházban csinálom én is. Remélem, egyre többen döbbennek majd rá, hogy lehet élesebb, kellemetlenebb, önmarcangolóbb gondolatokat a pódiumra vinni, és hogy a humor, amellett hogy a rekeszizmok megfeszítésén és elernyesztésén dolgozik, mélyebb rétegeinkre is hatni tud. – Van köze a néplélekhez, hogy nálunk inkább a rekeszizomig megy a poén?– Szeretjük mi az önvizsgálatot, csak csinálja inkább valaki más! Biztosan benne lehet, persze. A magyar stand-uposoknál gyakran érezni valami frusztráltságot, túlakarást. Plusz nagyon férfiközpontú, sőt sovén közegnek tűnik nekem így távolról. Aki a kocsmában a leghangosabban mondja a viccet, azt kiáltják ki a legviccesebbnek. Mintha ennyiből állna a komikus véna: szőröstökűségből. Márpedig a hangerő mögött sok minden állhat: akár kompenzálás is. De nem akarom ezt a teljes magyar történelemre rávetíteni. – Nem tart attól, hogy a művészete öncélúvá válhat?– Fel szokott merülni bennem az „öncélúság” kérdése, habár ezt is egy olyan műszónak tartom, amiről nem pontosan tudjuk, mit takar, de könnyű vele megbélyegezni másokat. Több előadásomnak azért került az elejére valamiféle bevezető szöveg, hogy érthetőbb legyen, vagy kulcsot adjon a befogadáshoz. Ha rejtélyes, azt nem azért csinálom, hogy öncélú legyen. Nem célom, hogy minél fölfoghatatlanabb legyek. De ehhez a beszédmódhoz értek, ez érdekel, egy olyan szövet, ami nem evidenciákkal dolgozik. Igazából azt szeretném, hogy az emberek próbáljanak lelazulni. Elengedni azt, hogy mindenképp ki akarják bogozni ezt az absztrakt, nyelvben gyökerező (azt mégis eltüntetni vágyó) világot. Csak engedjék, hogy a szavak áthatoljanak rajtuk; így egy idő után talán felsejlik valami. – Egyik versében még Vujity Tvrtko is felbukkan, aki hiába tűnik fel kellemetlen alakként, mégis újra és újra visszatér hozzá az elbeszélő. De miért épp Vujity Tvrtko?– Valahogy benne maradt a korai tévékultúrából a fejemben. Eszembe jutott, hát hülyéskedtem egyet. Szeretem létező személyek neveit beépíteni mindenhova, álportrékat gyártani. Tvrtko annyira viccesnek tűnt abban a pillanatban, annyira közelinek és mégis idegennek, hogy nem tudtam ellenállni. Ebbe sem kell feltétlenül nagyon sokat belelátni. – A közéleti reflexió mennyire lesz vagy lehet még benne a művészetében? Hogy érzi így a választás környékén?– Csináljuk a Tejfakasztó című alternatív comedysorozatot a MU Színházban négy barátommal: Laboda Kornéllal, Göndör Lacival, Hajmási Dáviddal és Hajmási Péterrel. Abban ott a közéleti reflexió, az erős társadalomkritika. Vagy ott volt A csatorna című előadás a Jurányiban, amiben konkrétan a Fidesz nevű szereplőt játszottam. De tény, hogy ez valahogy nem annyira a szerzői munkásságomba illeszkedik. Nem pörget ez a fajta beszédmód. Úgy érzem, a közélettel mindig egy kicsit le is vagyok maradva. Mással szoktam elfoglalni magam. Társadalmi jelenségekről való közbeszéddel – ami nyelvi kérdés egyben – persze foglalkozom. A vitriolos, performatív kiállás közelebb áll hozzám, mint az írásbeli. Egy kurzor fölött valahogy a közélet elég hamar kiszáll a fejemből. Több ritmus marad, és több testi rezdülés. Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang2026/16. számánakBudai Hang mellékletében jelent meg, április 17-én.