● news.bsdnet.hu

Több mint másfél éve járja az országot Labovszky Tamara korábban gyermekvédelmi, szociális ágazatban dolgozó szakember és Simo Lakatos Barna rendezőFogd a kezemcímű dokumentumfilmjével, amely több szempontból is különleges. Egyrészt minden este tartozik egy kerekasztal-beszélgetés is a vetítés mellé, ahol az egyórás filmet egy csaknem ugyanolyan hosszú beszélgetés követi a két készítővel és bizonyos helyeken meghívott vendégekkel. A budapesti állomáson volt szerencsénk megnézni a filmet, ahol a beszélgetéshez Molnár László korábbi gyermekvédelmi szakember is csatlakozott, aki 23 éven keresztül vezette a TEGYESZ-t (a Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálatot). A film olyan szempontból különleges, hogy Tamara vállalta a főszerepet és egy napján keresztül mutatja be a gyermekvédelem helyzetét, működését és kihívásait, méghozzá volt és jelenlegi intézetis, állami gondozott gyermekek – akik már felnőttek – visszaemlékezésein és álmain keresztül. A megszólalók a legrosszabb és a legjobb élményeiket tárják a nézők elé, miközben néhány gyermek olyan legnagyobb álmát mutatja be, mint például, hogy legyen egy jó sportcipője, esetleg egy új játéka vagy olyan ruhája, amit nem valaki más után kell hordania. A film természetesen nem csak negatív élményekből táplálkozik, hiszen vannak olyanok, akik szerető, törődő, gondoskodó nevelőszülőkről számoltak be és egy olyan gyerekkorról, amiről a többiek csak álmodnak. Nem véletlenül hívják őket a szakmában „szerencséseknek”, hiszen a legtöbbeknek ez nem adatik meg. A drámai fordulat viszont egyértelműen a film vége felé érkezik, amikor az egyik volt gondozott úgy foglalja össze a magyar gyermekvédelem helyzetét, hogy úgy szar az egész, ahogy van. Bár a filmben vannak pozitív és negatív példák is, elvitathatatlan, hogy a negatív emlékekről, a szegénységről, a kirekesztettségről, a kevés pénzről, a kevés szakemberről, az élhetetlen körülményekről és a csalódásokról sokkal több szó esik. Viszont a készítők feltett szándéka volt, hogy ne „nyomorpornót” forgassanak – holott elmondásuk szerint ők is találkoztak már a Szőlő utcai ügyhöz hasonlóval, amelyet jelenleg is vizsgálnak a hatóságok –, hanem egy olyan filmet, amely az egész rendszer helyzetét és kilátástalanságát mutatja be. A cél pedig nemcsak a hibák feltárása, hanem a társadalmi felelősségvállalás serkentése és a rendszer élhetőbbé tétele. Fontos kiemelni, hogy a film a háttérbeszélgetés nélkül – és fordítva – korántsem lenne annyira hatásos, annyira húsbavágó és lélekrágó, mint így, csomagban. A készítők ezt el is mondták, hogy a koncepció a kezdetektől fogva így nézett ki, ugyanis tudták azt, hogy a film és a beszélgetés teljesen más hangulatokat fog meg, teljesen más dolgokra világít rá, viszont ahogy ezek összeadódnak, úgy egy olyan élménnyel gazdagodik a néző/hallgató, amelyet soha nem fog elfelejteni. Hogy ez inkább pozitív vagy negatív, azt mindenki ítélje majd meg önmaga. A vetítés után a kerekasztal-beszélgetésen Labovszky Tamara arról beszélt, neki az a fontos, hogy valósághűen láttassák a gyerek helyzetét a mai Magyarországon. Azt, hogy a NER rendszere hogyan hatott a gyerekek helyzetére, a szociálpolitika, a szakpolitika, a szakemberek teljes hiánya – például a Belügyminisztériumhoz, egy rendőrhöz tartoztak a gyerekeket érintő minisztériumok – milyen súlyos károkat okozott az elmúlt években. Véleménye szerint ezért fontos, hogy a gyerekek helyzetét kihozzák a szakellátásban élő állami gondozott lakásotthonos, javítós közegből. Ezért a történetek szintjén is próbálunk olyan narratívát követni, ahol a gyermeki lét van fókuszban. A gyerek csak eszköze volt a hatalom megtartásának, mi, minden magyar felnőtt ezt hagytuk, nem védtük meg a gyerekeket, ezért jutottunk el odáig, hogy a fekély kifakadt, a legkiszolgáltatottabb gyerekeknél, az állami gondozottaknál – fogalmazta meg a korábbi szociális munkás. „A gyermekvédelem, mely alap- és szakellátásból áll, amellett hogy a kormány a működését ellehetetlenítette, végtelenül korrupttá vált és nem szolgál más célt, mint hogy a vezetők a székükben maradhassanak. Ezek a vezetők lehetnek kormányhivatal, oktatási intézmények, a klikk, szociális intézmények vezetői, képviselők, polgármesterek, államtitkárok, és eljutunk a miniszteri szintre is” – mondta Molnár László. Véleménye szerint közelebb hozható az emberekhez, ha nem a szakellátottak története a hangsúlyosabb, hanem a családban élő gyerekek helyzete. Labovszky úgy látja, ha szakellátásban élő gyerekekről beszélünk, ott csak a nyomorpornó jelenik meg, de hiába volt Szőlő utcai tüntetés, a javítós gyerekek helyzete, ha lehet, még rosszabb és átláthatatlanabb lett. „Ezért nem szabad a gyereket felhasználni semmilyen – még ha a szándék jónak is tűnik – célra” – hangsúlyozta. Annak a felelősségét kell véleménye szerint kidomborítani, hogy ez minden magyar felnőtt közös felelőssége és egyben a hatalmi gépezet bűne. Alapellátásban a gyermekjóléti központba telefonált egy megyei gyermekpszichiátria, hogy ellátásukba került egy öngyilkosság-krízisébe került gyerek iskolai bántalmazás miatt. Kiderült, hogy szinte elsős kora óta verbálisan bántalmazza egy osztálytársa. Egyik szereplő sem roma, nem mélyszegénységben élnek, átlag középosztálybeli családok gyerekei. A szakembereknek, jelen esetben a gyermekjóléti központnak nem volt tudomása az esetről, az iskola hivatalosan soha nem jelzett, pedig az érintett gyerekek már bőven felső tagozatosak voltak – mesélt el egy történetet Labovszky. A bántalmazott gyerek szülője már többször jelezett az iskolának, az osztályfőnök próbált segítséget kérni, de az igazgató, akinek erre jogköre van, nem jelzett megfelelően. Történt ez egy olyan kisvárosban, ahol előtte pár évvel egy diák – másik iskolából – öngyilkos lett. Elmondása szerint ez a tragédia sem hozta el azt az eredményt, hogy a jelzőrendszer valós lépéseket hozzon – ennek pedig két oka: A szakemberek szerint sok esetben az igazgatók nem jeleznek, mert a kevés gyerek miatt harc van a létszámért vagy nem akarják hogy az intézményüknek rossz hírneve legyen, esetleg azt, hogy akár egy diák elvesztése is a bezárással fenyegessen egy kis településen lévő iskolát. Molnár László szerint ezt az állapotot a teljes rendszer hozta létre. Ez okozhatta azt, hogy egy „kisiskolás gyereknek a teljes általános iskola éveit kellett megalázásban, félelemben, verbális bántalmazásban végigélnie”, miközben se ő, se a bántalmazó gyermek nem kapott szakmai segítséget ahhoz, hogy ne ilyenné váljon. Ám a szakemberek azt is hangsúlyozták, hogy ez nem a gyermekek hibája, hiszen ők minden esetben a családjukban valamilyen elhanyagolás áldozatai. Ennek eredményeképpen pedig egy kisváros kis létszámú iskolájában „rögtön két gyerek súlyos lelki sebekkel van jelen a világban és válik így kamasszá” – s mivel a teljes szociális rendszer abuzáló, ezért valószínűleg így válnak felnőtté is. Mindezt pedig arra vezetik vissza, hogy az állam eltakarja a problémákat, a felsővezetők–fenntartók pedig megtarthassák a széküket. Labovszky arra is kitért, hogy van olyan család, ahol 8-10 év alatt sem változott a szülők veszélyeztető magatartása, ez alatt az idő alatt „volt ebben a családban pici gyerek, aki mérget ivott, volt gyerek, akire nem figyeltek és felakadt a kerítésen úgy, hogy az komoly sérülést okozott számára”. Az évek alatt a gyermekvédelmi szakemberek – családsegítő, esetmenedzser – több alkalommal javasolták a családból történő kiemelést, ám ez mégsem történt meg időben. Ennek oka, hogy a szakellátásban 10–15 éve jelenlévő férőhelyhiányt úgy álcázta a kormány, hogy nem utaltak be gyereket, tehát radar alatt marad az a több mint 4000, családjukban veszélyben élő gyerek, akik csak férőhelyhiány miatt szenvednek a veszélyeztető környezetben – fogalmazott. A példában említett családban élő gyerekek is benne vannak abban a 117 ezer veszélyeztetett gyermekben (ez mára 120 ezer fölé nőtt, a jelzések pedig az évi 150 ezret is elérik – a szerk.), akik „egy bántalmazó rendszer áldozatai”. Végül 10 év után sikerült a gyermekvédelmi szakembereknek elérni a családból történő kiemelést, de férőhelyhiány miatt ezek a gyerekek még további egy évig a családjukban maradtak. „Még egy éven át aggódtak a szakemberek értük és csak bízni tudtak, hogy visszafordíthatatlan tragédia nem történik” – mondta. Ezzel egy időben a megyei kormányhivatal azt hangoztatta, nincs súlyos férőhelyhiány, a magyar kormány pedig azt állította, hogy a gyermekvédelemben minden rendben van. De a szakemberek minden nap aggódtak, szorongtak, hogy mi lesz ezeknek a gyerekeknek a sorsa. „Sőt, az alapellátásban dolgozóknak úgy kell döntést hozniuk a családból történő kiemelésről, hogy egy rendszerszinten bántalmazó szakellátásba kerül be a gyerek. Itt vége is van a szakmaiságnak, ma minden gyermeknek ez a kilátása, a rossz és a rossz között kell döntést hozni a sorsukról” – fogalmazott Labovszky. A szakemberek szerint a családból, bántalmazó környezetből való kiemelés is problémás, hiszen ott sincs megfelelő felkészültség például a rendőrök részéről sem. Egyrészt az is egy út, hogy a rendőr nem értesíti a gyermekjóléti szolgálatot – holott kötelessége lenne –, emiatt a gyermek nem kap megfelelő ellátást, segítséget. De olyan is volt, hogy egy családi erőszakos eset után az áldozattá vált anyát és gyerekeket ott hagyták, ilyenkor „jó esetben kap egy telefonszámot, ahol kérhet segítséget. Ezt követően rendőrség jogszabályt szegve nem értesíti a gyermekjóléti szolgálatot. Tehát a szervek veszélyeztetik az áldozatokat. Pedig ebben az esetben indokolt az anya és a gyerekek áldozatsegítésében a védett házba jutása, mert az életük múlhat ezen”. Kiemelték, hogy természetesen nem minden eset ilyen, ezek csak példák, amelyek egy életre megpecsételhetik a bántalmazottak sorsát. Vezetőként jelzem a problémákat a rendőrség felé. Mi történik? Bepanaszol szóban, nem hivatalos úton egy rendőr a fenntartó polgármesternek. Aki szól, nem hivatalos úton a főnökömnek, aki számonkér, csak azért mert jogszabályszerűen, az áldozatok védelmében jártam el. És esetenként, még ilyen mondvacsinált ügyekből írásbeli figyelmeztetést ad, hogy nyomást gyakoroljanak rám, megfélemlítsenek. Csak azért mert a szakmám az első, az áldozat védelme az egyetlen cél és nem veszek részt a helyi »kis királyok« játszmáiba. Nem hagyom, hogy politikai haszonszerzésre, igazgatói székek megtartására használjanak fel gyerekeket – ezt viszont már saját példájából, saját karrierjéből idézte a korábbi szociális munkás. Ehhez pedig az is hozzátartozik, hogy Labovszky munkaviszonyát 2025. december 24-én, szenteste megszüntették, mindenfajta előzetes értesítés nélkül. Felidézte azt az esetet is, ahol körülbelül 10 éve kiemeltek egy családból két gyereket – egy kisiskolást és egy egészen picit is. A férőhelyhiány miatt nem egy gondozási helyre kerültek a testvérek, tehát nem együtt nevelkedtek nevelőszülői családban. A kiemelés indokát képező abúzus, elhanyagolás feldolgozására soha nem kaptak terápiát, mégpedig azon egyszerű okból, mert ilyen nem létezik, a gyermekvédelem egyik területén sincs traumatudatos, vagy bármilyen hosszútávú, adekvát terápiája. Ha van pszichológus, abból megyei szinten egy jut 300–500 gyerekre. Az alapellátásban maximum pszichológiai tanácsadás van, ami 5-10 alkalmas konzultáció, de nem terápia. Az intézményi működésbe nincs beépítve, finanszírozva terápiás munka. Úgy él 25 ezer családjukból kiemelt gyerek az országban, és úgy él 120 ezer veszélyeztetett gyerek a családjában, hogy soha nem kap lehetőséget valóban feldolgozni a traumáit. Ennek hiányában értelemszerűen problémák jelentkeznek a gyerekeknél, hiszen nem kaptak segítséget – fogalmazott. Molnár László szerint a férőhelyhiány azt is magával hozta, hogy a nevelőszülőknek lehetősége nyílt „válogatni a gyerekek” között. Ha a gyerekkel probléma volt, a nevelőszülő „visszaadta”, a férőhelyhiány miatt lakásotthonba került, ahol a nagyobb gyerekek – akik szintén sose kaptak valós segítséget – súlyosan alázták, bántalmazták a 9–10 éves gyereket. Ezért a vele foglalkozó szakember mindent megtett, hogy családi légkörbe nevelkedhessen, sikerült újra nevelőszülőhöz helyezni, ám innen is két év múlva másik helyre kellett áthelyezni, mert utóbb kiderült, hogy a nevelőapa erőszakolja őt is és a többi gyereket is. És itt álljunk meg, ez a gyerek még mindig nem vett részt terápián. A gyermeket védő szakemberek minden követ megmozgatva próbálták őt védeni, megfelelő terápiához juttatni, biztonságba helyezni. De az állam, a NER-es berendezkedés nem hagyta ezt. A rendszer nem biztosítja a forrást, az eszközt. Azokat a szakembereket pedig, akik megkérdőjelezik az állam hitelességét – és jelen esetben az államot a kormányhivatal testesíti meg –, megpróbálják ellehetetleníteni – fogalmazott Labovszky. Véleménye szerint ehhez csak egy újabb ütés volt, amikor a gondozási helyeket kiszervezte az egyházaknak az állam. Ezzel ugyanis végképp megakadályozta az átláthatóságot, a transzparenssé tételt. A gyermeket védő szakember, gyermekvédelmi gyám egy teljesen más struktúrájú intézményhez tartozik, mint a nevelőszülő és az őt támogató, felügyelő szakember. Ezzel pedig a szakmai együttműködést teljesen ellehetetlenítették – értett egyet Molnár. Az elkötelezett, hiteles, valóban a gyermek jogait és érdekeit képviselő munkavállaló szakembert lefejezi az állam. Ez történt velem is – emelte ki Labovszky Tamara. Véleménye szerint az állam – aki szülője a rábízott gyerekeknek, neki van pénze az ellátásukra – mostohán bánt az állami gondozottakkal, hiszen maximum az étkeztetésre és ruháztatásra költenek – bár arra is nehezen –, ellenben ha egy egészségügyi problémát kellene megoldani, de az állami ellátásban hónapokat kellene várni, akkor a szakember találékonyságán múlik, hogy a beteg, sérült gyermek eljut-e orvoshoz egyáltalán. „Ilyenkor mi, szakemberek elkezdünk kuncsorogni, könyörögni, időpontot kisírni, magánellátást érzékennyé tenni, hátha találunk egy kiskaput, mert ma már a gyermekvédelem bármely területén dolgozó szakember legnagyobb kihívása, hogy hogyan védi meg a gyereket a bántalmazó rendszertől, a gyerekekről lemondott államtól” – zárult a beszélgetés. AFogd a kezemfilm abban egyedi, hogy nem a „nyomorpornóra”, nem az emberek megborzongatására készült. Pontosabban de, de nem a látvánnyal és a sokkoló képekkel, hanem a sokkal mélyebb, érzelmekre, lélekre ható mondanivalóval és körítéssel. A cél a közös felelősségvállalás minden gyermek sorsa felett, a rendszerszintű tragédiák megmutatása, hiszen „ezeknek a gyerekeknek ma van a gyerekkoruk és ez holnap már nem csinálható vissza”. Illetve a szakemberek szerint azt sem szabad elfelejteni, hogy „hamarosan azok a gyerekek fognak rólunk gondoskodni, akiket mi, felnőttek magukra hagytunk”. Éppen ezért kollektíven örülnek jelenleg a szakmán belül, hogy az új kormányban nem a Belügyminisztérium szárnya alatt lesz a szociális ügyek kérdése– valamintaz oktatásügy sem–, hanem mindkét ágazat saját minisztériumot kap, saját szakemberekkel és miniszterrel, akiknek – legalábbis a gyermek- és oktatásügyi miniszternek – vétójoga lesz a saját területükön. Ez egy lehetőség arra, hogy az elmúlt rendszer „rombolását” végre megállítsák és olyan kezekbe kerüljön a gyermekek sorsa, akik „valóban velük foglalkoznak, nem pedig a saját székükkel, a saját beosztásuk megtartásával”. A frissen megalakult Magyar-kormányban Lannert Judit lesz az gyermek- és oktatásügyi miniszter – akirőlitt írtunk bővebben–, míg Kátai-Németh Vilmos a szociális és családügyi miniszter – róla pedigitt írtunk részletesen. A szakemberek szinte egyként ünnepelték a két minisztert és a megalakuló minisztériumokat és véleményük szerint „felderengett a fény az alagút végén” arra, hogy a szociális és gyermekellátó rendszer úgy működjön, ahogy annak működnie kellett volna az elmúlt években és ne történhessenek újabb „Szőlő utcák”. Tudják, hogy a film és a beszélgetés eléggé „lehúzós lelkileg”, de véleményük szerint erős üzenetek kellettek ahhoz, hogy eljussanak a megfelelő fülekbe és ők elkészítették ezt az erős üzenetet. Még ha ez Labovszky Tamara állásába is került. (Borítókép: Tüntetés a gyermekek mellett és az orbáni hazugság ellen 2025. december 13-án. Fotó: Tövissi Bence / Index) Kövesse az Indexet Facebookon is!