● news.bsdnet.hu

Lélegzetelállítóan érdekes tanulmánnyal jelentkezett ma a Vazsnoje Isztorii című orosz ellenzéki lap. Annyira izgalmas és fontos az írás, hogy nem is szignálták, ugyanis nincs ország ezen a kerek világon, amely így vagy úgy ne lenne érdekelt a benne foglaltakban: a hatalom és az életkor összefüggéseiről van szó benne. És bizony magyarázatot ad a világ jelenlegi, szomorú állapotára, de emellett arra is megtaláljuk benne a magyarázatot, hogy minálunk miért úgy alakultak a dolgok az elmúlt tizenhat évben (főleg annak második felében), ahogy. (Képünk illusztráció) Előre szeretném jelezni: nem, itt nem az öregkori elbutulásról beszél az elemzés, semmi sem garantálja ugyanis ennek a biztos eljövetelét adott életkor fölött. Nem is mindenkinél jelenik ez meg, azonban akinél mégis, ha az illető legfőbb hatalmat gyakorol, a jelenség olyan személyiség-torzulásokat okozhat, amelyeknek a hatásai pusztítóak, és nem csak a hatalmat gyakorló politikusra, hanem az egész országára, sőt, rossz esetben az egész világra nézve. Akkor vágjunk is bele, megjegyzéseimet szokás szerint csillag alatt, a bekezdések végén teszem meg. Vlagyimir Putyin tanácsadói (vagy példaképei) között – állítólag – szerepel Rettegett Iván, Nagy Péter és Nagy Katalin, célja pedig az orosz területek összegyűjtése és a Nyugat elleni küzdelem. Donald Trump a „mélyállammal” és a hatalmát állítólag korlátozó nemzetközi szervezetekkel harcol, arany szobrokat állíttat magának és azt tervezi, hogy rányomtatja aláírását a dollárbankjegyekre, amit eddig egyetlen elnök sem tett meg. Recep Tayyip Erdoğan nem ellenzi az Oszmán Birodalom újjáélesztésének eszméjét, vagy ha ez nem sikerül, Törökországot legalább a pán-szunnita blokk vezetőjévé akarja tenni. Honnan származik ez a cezarománia, ez a hatalomvágy? Lehet, hogy a választ az öregedés által elindított folyamatokban kell keresni.* *A fentiek közé nyugodtan felvehetjük Orbán Viktort is, aki ugyan életkorát tekintve, európai fogalmak szerint még nem öreg, hiszen csak 63 éves, de politikusnak valóságos aggastyán: 1990 óta így vagy úgy mindig valamiféle hatalom gyakorlásával foglalkozott, akár pártelnökként, akár miniszterelnökként, egész élete folyamán nem dolgozott még két évet sem polgári munkakörben. Ezzel szemben Trump összesen hat évet töltött eddig elnöki, hatalomgyakorló poszton és Putyin is csak olyan harminckettőt – ha idevesszük a szentpétervári önkormányzatnál töltött éveit is (de nem vesszük ide a KGB állományában eltöltött szolgálati idejét, ahonnan csak alezredesi rendfokozattal nyugalmazták, tehát ezt nem nevezhetjük abszolút hatalomgyakorlásnak. Mindenesetre, bármilyen abszurd is, Orbán politikai karrierje legalább négy évvel régebbi, mint Putyiné, aki csak 1994-ben lett szentpétervári alpolgármester, Szobcsak vezetése idején. A világ elitje öregszik. Az Egyesült Államok, amelyet a 80 éves Donald Trump vezet, és Izrael, amelyet a 76 éves Benjamin Netanjahu irányít, likvidálta Irán legfőbb vezetőjét, a 86 éves Ali Khameneit. Számos hatalmas ország vezetése olyanok kezében összpontosul, akik már hetven felettiek: közéjük tartozik a 73 éves Hszi Csin-ping és Vlagyimir Putyin, valamint a 72 éves Recep Tayyip Erdoğan. Mindannyian messze elmaradnak a legidősebb vezetőtől – a 93 éves Paul Biya-tól, aki 1982 óta kormányozza Kamerunt –, de egyértelmű: a világ országait egyre idősebb emberek vezetik. Az 1945 és 2023 között regnáló állam- és kormányfők életkorát vizsgáló tanulmány szerint az átlagos elnök vagy miniszterelnök a 2020-as években valamivel 60 év feletti, ami kétszerese a világnépesség medián életkorának – mely körülbelül 31 év. 2026 júniusában az államfők medián életkora 63 év volt. Az öregedő politikusok világa A politikai vezetés vénülése mindenkit érint: az autokráciákat, a hibrid rendszereket és a demokráciákat egyaránt. A végrehajtó és a törvényhozó hatalmat szintén minden rendszerben befolyásolja, hogy a vezetők életkora és a lakosság életkora közötti különbség egyre növekszik. Ezt elsősorban politikai problémaként értelmezik – a kutatók azt vizsgálják, hogy miért reprodukálják a választók és a pártszervezetek (a demokráciákban) vagy a kormányzó elit (az autokráciákban) a gerontokratikus aránytalanságot. A vezetők életkorának összehasonlítása a Freedom House besorolása szerint bizonyos szabályszerűséget mutat: a kevésbé szabad országokban a vezetők idősebbek. A 2024-es adatok szerint a nem szabad országokban a vezetők medián életkora 68 év volt, szemben a részben szabad országokban mért 62 évvel és a szabad országokban mért 60 évvel; egy évvel korábban a különbség még nagyobb volt: 69, 61 és 58 év. A szélsőséges értékek az autokráciákban koncentrálódnak: 2026-ban a legidősebb vezetők a 93 éves kameruni elnök, Paul Biya, és a 90 éves szaúd-arábiai király, Szalman voltak, míg a 10 többi legidősebb vezető hosszú évek óta leginkább afrikai államokat élén áll. A mai autokráciák közül körülbelül minden ötödiket egy 69 évnél idősebb vezető irányítja. A demokráciák sem fiatalodnak: csupán lassabban öregednek, és az életkorok közötti szórás náluk nagyobb. Mi történik a vezetővel – pszichológiailag, kognitív szempontból, egzisztenciálisan – abban a korban, amikor a szervezet különböző okok miatt fokozatosan hanyatlani kezd, és az emberek többsége számba veszi az addig leélt életét? A WHO hangsúlyozza, hogy az öregedés nem lineáris, egyénre szabott folyamat, és csupán hozzávetőlegesen függ össze a leélt évek számával. Vannak, akik 80 évesen is megőrzik szellemi frissességüket és rugalmasságukat, mások viszont már 70 éves korukra is észrevehetően elbutulnak.* *Ezért sem tekinthető ennek a tanulmánynak minden állítása általános, mindenkire érvényes tételnek: ismerek olyan idős korú volt bankigazgatót, akit meg sem érintenek a taglalt személyiségtorzulások, holott épp elég hatalma volt aktív korában, és ismerek olyan magyar ipari középvezetőt, akinél már az ötvenes évei elején jelentkeztek ezek a tünetek, csak szerencsére – mivel nem volt különösebben nagy hatalma – maximum a környezete észlelte őket. De az aztán alaposan. Hogyan öregszenek az emberek? Az emberek világszerte egyre hosszabb ideig élnek. A Világegészségügyi Szervezet (WHO) által is támogatott demográfiai megközelítés szerint az idős kor küszöbértéke jelenleg 60 év (a fejlett országokban gyakran 65 évben állapítják meg). Oroszországban, a WHO-ra hivatkozva, hivatalosan jelölik ki az idős kor határát – 60–74 évben; a szenilitás korhatárát – 75–89 évben; a hosszú életűek rétegét pedig 90 éves kor felett határozzák meg. Egyes képességek – az úgynevezett fluid intelligencia (amely az új problémák, ismeretlen helyzetek megoldásáért felelős), az információfeldolgozás sebessége, a munkamemória – korábban és gyorsabban romlanak; más képességek – a kristályos intelligencia (amely az ember által felhalmozott tudáson és ismereteken alapul), a szókincs és a tapasztalat – hosszabb ideig maradnak stabilak. Magukat az öregedési folyamatokat meg szokás különböztetni egymástól – patológiás (neurodegeneratív – Alzheimer-kór stb.), normatív (normális öregedés – vannak korral járó változások, de a statisztikai normán belül maradnak) és optimális (sikeres öregedés – a kognitív funkciók a fiatalokhoz és felnőttekhez közeli szinten maradnak; megmarad a magas szintű aktív részvétel) kategóriákra szokták őket osztani. Az egyéni variabilitás 70 év felett a legnagyobb. Hogy az ember melyik utat választja, az biológiailag nem előre meghatározott – a folyamat függ az oktatástól, műveltségtő, az intellektuális és fizikai aktivitástól, a társadalmi kapcsolatok minőségétől, a szükségességet és az életnek értelmet adó társadalmi szerepek sokféleségétől, végül pedig az egyén saját életkorához való viszonyulástól. Az elit tagjainak általában sokkal kevesebb problémájuk van ezzel, mint másoknak. Ennek ellenére az elnökök és miniszterelnökök ugyanazoknak a pszichológiai változásoknak vannak kitéve, mint mindenki más. Mikor fogyni kezd az idő Laura Carstensen szocio-emocionális szelektivitás-elmélete szerint az ember viselkedését többek között az is meghatározza, hogyan érzékeli az időt – az, hogy mennyi ideje maradt még hátra, befolyásolja a céljai fontossági sorrendjét. Amikor még sok idő áll a rendelkezésére, az ember a jövőbe fektet be – új dolgokat tanul, kapcsolatokat épít, és hajlandó nehézségeket vállalni a későbbi haszon érdekében. De amikor a láthatár zsugorodik, az ilyen befektetések értéke csökken: miért vetne el olyasmit, amit nem arathat le? Egy politikus számára ez azt jelenti, hogy csökken a motivációja a hosszú távú strukturális reformok iránt. Ilyen az oktatás, az intézményrendszer, a demográfia – mindaz, ami csak 20–30 év múlva hoz gyümölcsöt. És a hangsúly áttevődik azokra a dolgokra, amelyek azonnali eredményt hoznak: ünnepségek, győzelmek, szimbolikus gesztusok.* *Orbán esetében például feltűnően megfigyelhető volt a nagy intézményrendszerek – oktatás, egészségügy, tömegközlekedés, postai szolgáltatások, szociális háló – következetes elhanyagolása. Ellenben imádta a reflektorfényt, a nemzetközi szereplést (akkor is, ha mindenki más szerint általános nemtetszést aratott), a mindenféle átadásokat, avatásokat. Maga a siker mércéje is megváltozik. Ha 50 évesen a politikus a jelenlegi politikai élet kategóriái – támogatás, népszerűségi mutatók, a következő mandátum – alapján méri is eredményeit, 70 éves kor után ezek az értékek háttérbe szorulnak: felmerül az élmények összegzésének kérdése és a történelemben általa elfoglalt hely minősége válik fontossá. És ezt az összegzést – a szűkített időhorizont logikája szerint – gyorsan el kell érni. Utódra semmi szükség Carstensen szerint az idősek különös jelentőséget tulajdonítanak az érzelmeknek és a jelenlegi helyzet pillanatnyi értelmezésének. Ennek következtében a hozzájuk közel álló, érzelmileg megbízhatónak tartott, közeli embereiket tartják meg környezetükben – a periferikus kapcsolatokat pedig kiszűrik. Ez rossz tulajdonság a politikus számára: pont a periferikus kapcsolatok ugyanis a kellemetlen információk forrásai. A szakértők, az ellenfelek, a feltörekvő fiatalok. Az öregedő vezető a természetes életkori logika szerint környezetét a régi (baj)társaira szűkíti le, és információs buborékba kerül – nem azért, mert zsarnok, hanem azért, mert már nem fiatal.* *Ha ezt a Fideszre vetítjük megdöbbenve láthatjuk, hogy ebben a pártban az utolsó jelentős nemzedékváltás 1998 és 2000 között volt, egyes, ritka kivételektől eltekintve. Illetve volt még némi mozgás 2010-ben, de azóta nem sok: a Régi Gárda nem adta fel pozícióit és a Puszták Napóleonja ezzel elégedett is volt. Az autokráciákban ráadásul ezt az életkori eltolódást semmi sem kompenzálja. Az életkor előrehaladtával pedig – amint azt a kísérletek kimutatták – a figyelem és a memória a pozitív információk felé tolódik el, a negatívakat pedig kiszűri. Az agy így őrzi meg az érzelmi egyensúlyt. Egy politikus esetében ez a jó hírek – a sikerekről szóló jelentések, a lojális elemzések stb. – szisztematikus előnyben részesítésévét jelenti. Egy másik változás abban áll, hogy amint az ember elkezdi véglegesnek tekinteni a rendelkezésére álló időt, prioritásai a jelenlegi eredményektől egy általánosabb értelmezés felé tolódnak el. Kedvező forgatókönyv esetén ez érzelmi egyensúlyhoz és szoros társadalmi kapcsolatokhoz vezet, ami a tapasztalatok átadásában, a mentorálásban és a következő generáció támogatásában nyilvánul meg. De ez csak ott lehetséges, ahol az idős embernek vannak ehhez érzelmileg jelentős élettapasztalatai és olyan kapcsolatai, amelyeknek átadhatja ezeket a tapasztalatokat. A hatalom viszont, különösen egy autoriter államban, elsősorban nem a tapasztalatok és ismeretek átadását feltételezi, hanem éppen ellenkezőleg, annak megtartását és a harcot, az élet meghosszabbítására irányuló törekvést. Ennek eredményeként a tapasztalatátadás feladata teljesen eltorzul, egyfajta nárcisztikus terjeszkedéssé válik: az állam összeolvad az uralkodó alakjával, az utódlás elképzelhetetlenné válik, az öröklés helyét pedig a terjeszkedés veszi át – még egy hivatali időszak, még egy küldetés, még egy történelmi projekt. Hely a történelemben Amellett, hogy átadja tudását a következő generációnak, az ember idős korában egy másik feladatot is igyekszik megoldani: a teljesség megőrzését. Ahogy Erik Erikson, a pszichoszociális személyiségfejlődés-elmélet megalapítója írta, amikor az ember ráébred, hogy közeledik a halál, egy választás elé kerül: vagy elfogadja az életét az egyetlen lehetséges és értelmes életként, minden hibájával együtt, vagy pedig kétségbeesik annak értelmetlensége és a visszavonhatatlansága miatt („az ego integritása harcol a kétségbeesés ellen”). Az élet véges voltával való megbékélés azonban lehetővé teszi, hogy az ember úgy haljon meg, hogy nem követel a világtól semmiféle kompenzációt. Robert J. Lifton pszichoanalitikus, aki továbbvitte ezt a gondolatmenetet, leírta a harmadik utat – a választás elkerülését (nem a végesség elfogadását, hanem annak átlépését): a halandóság tudatosítása felébreszti a szimbolikus halhatatlanság iránti vágyat, azt a vágyat, hogy tovább éljünk abban, ami túlél minket – az örökségünkben, az emlékműveinkben, a történelmi küldetésünkben. Egy átlagember számára ez lehet egy könyv, egy kert vagy az unokái. Egy korlátlan hatalommal rendelkező ember számára pedig háború, szobor vagy a saját igényei szerint átírt tankönyvek és alkotmány: az örökkévalóság terve, amely megszabadítja attól, hogy őszintén visszatekintsen a múltra. Ez nem csupán csábító – hanem az egyetlen út, amely nem követeli meg a hibák elismerését, amit az autoriter beállítottságú vezetők igyekeznek elkerülni. Fontos figyelembe venni, hogy egy ilyen ember nem önmagát fogja védeni, hanem az államot, a nemzetet, a küldetést, amellyel – hite szerint – már régóta eggyé vált.* *Ez az eggyé válás Orbánnál körülbelül 2014–15 között következhetett be, amikor a korábban tőle megszokott „a zemberek” formulát a „mimagyarok” váltotta fel, tehát amikor elkezdett a teljes nemzet nevében nyilatkozni. Lifton kortársa, Ernest Becker, az „immortality projects” („halhatatlansági projektek”) fogalmának megalkotója – ezek általában a művészet, a vallás, az örökség, az intézmények, az utódok –, meglátta ezeknek a sötét oldalát is. A történelem legvéresebb vállalkozásai – a háborúk, a birodalmak, a kultuszok – szintén valakinek a halhatatlansági projektjei, csakhogy mások életének árán valósulnak meg. A kertész és a diktátor közötti különbség nem a pszichológiai alkatban rejlik – az náluk azonos – hanem abban az erőforrásban, amellyel mindegyikük megfizetheti a saját „örökkévalóságát”. Mit meg nem tenne az ember azért, hogy az élete ne csupán értelmes legyen és ne érjen véget, hanem megfeleljen az önmagáról alkotott elképzeléseinek is! Becker elképzelései képezték a halálfélelem-kezelés elméletének (Terror Management Theory) alapját: a saját halandóság tudatosítása, ha nem tudunk megbékélni vele, aktivizálja a védekező stratégiákat – a saját világképünkhöz (kulturális értékeinkhez) való fokozott ragaszkodást és azt az igényt, hogy megerősítsük saját jelentőségünket annak keretein belül. Ahogyan a kísérletek kimutatták, ha célzott kérdésekkel felébresztik a kísérleti alanyokban a halálfélelmet, akkor azok sokkal keményebben védik világképüket, és agresszívabbá válnak azokkal szemben, akik azt megkérdőjelezik. A világkép védelme érdekében elfogadható erőszak küszöbértéke csökken – egészen akár a tömeges áldozatokkal járó katonai műveletek támogatásának elfogadásáig is.* *Putyin Ukrajnában, Trump Venezuelában, Iránban, Khamenei és Erdoğan az egész Közel-Keleten... a sor akármeddig folytatható, ízlés szerint. Ezeket a kísérleteket hétköznapi embereken végezték. De ha egy rövid emlékeztető elég ahhoz, hogy a diákok dupla adag csípős szószt tegyenek azoknak az ételébe, akik szerintük sértik az értékeiket, akkor nem nehéz elképzelni egy olyan vezető vágyait, akinek a félelme attól, hogy nem marad fenn a történelem lapjain, történelmi léptékű eszközökkel párosul – legyen az hadsereg, nukleáris potenciál vagy tartalékvaluta. A hatalom okozta változások Ha a hatalom szisztematikusan eltorzítja a visszacsatolást, az életkor pedig szűkíti a látókört és kiszűri a negatívumokat, akkor a hosszú ideig hatalmon lévő vezetőknél tartós személyiségváltozásokra kell számítani. Ezt a hatást már 2009-ben leírták az elmúlt 100 év amerikai elnökeinek és brit miniszterelnökeinek pszichikai elemzése alapján: David Owen neurológus, egykori brit külügyminiszter, és Jonathan Davidson pszichiáter „hübrisz-szindrómának” (hubris syndrome) nevezték el. Alapvető fontosságú, hogy ez a szindróma szerzett tulajdonság: nem a kiinduló jellemvonásokból alakul ki, hanem a hatalomban töltött hosszú évek idézik elő. Munkájuk inkább elméleti keretet nyújt – ez nem klinikai kutatás, hanem egy kísérlet a politikai rendszer belsejéből származó megfigyelések rendszerezésére (a hübrisz-szindróma nem szerepel a pszichés rendellenességek amerikai DSM-rendszer szerinti osztályozásában és a nemzetközi kórképosztályozásban sem). A szerzők a következő tüneteket emelik ki: a vezető többek között a világot saját apoteózisának színtereként kezdi tekinteni; messianisztikus stílusban beszél és gondolkodik magáról; annyira azonosítja magát a nemzettel, hogy annak érdekeit és sajátjait már nem különböztetheti meg egymástól; elveszíti a kapcsolatot a valósággal (ami gyakran egyre növekvő elszigetelődéssel jár együtt); megvetést tanúsít a tanácsok és a kritika iránt, és arra a meggyőződésre jut, hogy nem kollégáinak és nem a választóknak tartozik elszámolással, hanem csakis a történelemnek vagy Istennek. Owen és Davidson három kockázati tényezőt neveznek meg egyértelműen, Ezek: a megdöbbentő siker, a hatalomban töltött évek száma és a korlátozások hiánya. A mögöttes mechanizmus a következőképpen rekonstruálható: a hatalom olyan környezetet teremt, ahol a visszacsatolást, visszajelzést szisztematikusan kiszűrik – a tanácsadók vagy alkalmazkodnak, vagy kiszorulnak, az ellenfeleket eltávolítják, a sikereket a vezetőnek tulajdonítják, a kudarcokat pedig külső (rosszindulatú és esetleg „titkos”) körülményeknek, ármánynak; ezek után a psziché, amely évekig torz képet kapott, ehhez igazítja a valóságmodelljét.* *Orbán például máig kitart amellett, hogy a vereségét különböző titkosszolgálatok és brüsszeli kampányok okozták, mindazok, akik ellene szavaztak, ostobák vagy gonoszak és ő semmiben sem tévedett egész pályafutása során, vagy ha mégis, csak jelentéktelen kérdésekben hozott rossz döntéseket. Viszont a sikerei kizárólag neki köszönhetőek, senki másnak. A tünetcsoport tökéletesen megfigyelhető. Mindezt kiegészítik az életkorral járó változások – a látókör szűkülése, a negatívumok kiszűrése, a végtől való félelem –, amelyek a hübrisz-szindrómával együtt egy egységes, önmagát reprodukáló személyiség- és hatalmi konstrukciót alkotnak. Lényegében a hatalom befejezi azt a degeneratív folyamatot a régóta uralkodó vezetőn, amit az öregedés elkezdett. Ugyanakkor az idős vezető – ellentétben a fiatal vezetővel – nem számíthat arra, hogy a hatalom elvesztése után lesz még egy esélye: a látókör szűkül, az egzisztenciális tét pedig nő. Ezt az önmegerősítő visszacsatolást csak kívülről lehet megszakítani – magának a vezetőnek a leváltásával. Valójában éppen ezért találták ki a mandátumkorlátozást. 2024-ben, amikor Putyint megválasztották ötödik mandátumára. Ekkor a Szevasztopoli Egyetem két munkatársa közzétett egy tanulmányt, amelyben bírálta az arrogancia-szindróma koncepcióját, és azt „a hatalom kompromittálásának és az államrend elleni delegitimálási technikának” nevezte. Az életkor, mint katalizátor Ehhez érdemes hozzátenni egy olyan megfigyelést, amelyet sokan saját nagyszüleik példáján keresztül ismernek meg: gyakran előfordul, hogy az életkor előrehaladtával az emberek jelleme egyre határozottabban kirajzolódik – a domináns jellemvonás felerősödik. A takarékos még fukarabbá, az óvatos még bizalmatlanabbá, a hatalmaskodó még kategorikusabbá válik, de a szentimentálisabb is még érzelmesebbé, a nagylelkű még pazarlóbbá, a vidám pedig még tréfásabbá. Sokakat az öregség lágyabbá és jóindulatúbbá tesz. Ez önmagában nem patológia; a kérdés csupán az, hogy a személyiség mely vonása kerül a nagyító alá. És ebben a tekintetben a végrehajtó hatalomnak rossz induló feltételei vannak. Az ahhoz vezető úton – különösen ott, ahol azt senkivel sem kell megosztani – ritkán jutnak előre az engedékeny és bizakodó emberek, ahogyan azt egy 42 amerikai elnökre, köztük George W. Bushra is kiterjedő kutatás kimutatta. Azok a tulajdonságok válhatnak élesebbé, amelyek segítettek eljutni a csúcsra: az irányítás iránti vágy, a bizalmatlanság, a harckészség.* *Ha jobban belegondolunk, az egyáltalán nem idős Caligula vagy Nero esetében is ez történt, csak épp a rendelkezésükre álló túlhatalom még fiatalon is felerősítette a tüneteket. Egy átlagos ember esetében, amikor a jellem nem a legjobb irányba fejlődik, a környezet ellenáll – a közeli rokonok vitatkoznak vele, a barátok eltávolodnak tőle, és ez visszacsatolásként szolgál. A hatalmon túl sokáig maradó vezetőknél, különösen az autoriter típusúaknál, a környezettel való súrlódás általában gyengül – a hatalom egyébként is szisztematikusan csökkenti az mások véleménye iránti érzékenységet. Ennek következtében a jellemváltozás nem ütközik akadályokba, és évek alatt felhalmozódik, már állami szinten is megsokszorozódva. A politikai elit gerontokráciája nem csupán demográfiai vagy intézményi jelenség. Ez egy olyan helyzet, amelyben az öregedő vezetők – akik erős ambíciókkal és hatalmas romboló erőforrásokkal rendelkeznek – által hozott politikai döntéseket nem stratégiai számítások vagy a polgárok érdekei határozzák meg, hanem az élet összegzésének logikája. Ez nem teszi ezeket a vezetőket patológiássá, és az idős kor pszichológiai sajátosságai önmagukban nem jelentenek fenyegetést; viszont a rendszer szempontjából veszélyessé teszi ezt az állapotot. A visszacsatolás gyengülésével és az elitváltás lelassulásával együtt olyan helyzetet teremt, amelyre a globális biztonság jelenlegi architektúrája (nukleáris doktrínák, diplomáciai normák, választási mechanizmusok) nincs felkészülve. Ezekre a kockázatokra a legalapvetőbb válasz a hatalom cserélhetősége: rendszeres, kiszámítható, szabályokon kell ennek alapulnia, nem pedig udvari intrikákon, betegségen vagy halálon. A tisztségből előre látható időpontban történő távozás visszaadja az idős embernek a korának megfelelő szerepet – a tapasztalatok átadását és a mentorálást, az unokákkal való foglalkozást és a memoárok írását –, ahelyett, hogy a hatalom megtartását vagy a történelemben elfoglalt hely megteremtését tenné élete értelmezésének fő eszközévé. Akkor tehát mi a kiút? Paradox, de pont Orbán fogalmazta meg: a politikusok pszichológiai alkalmasság-vizsgálata és a hatalomgyakorlás szigorú időbeli korlátozása. Ha ugyan ez megoldás lenne, hiszen az Egyesült Államokban pont így áll a helyzet, aztán mégis, látjuk, miket művel és művelhet a félidős választásokig Trump elnök. Komoly szempont kéne legyen minden választáson, hogy ne az határozza meg mások jövőjét – akinek már nincs nagy jövője. Szele Tamás