● news.bsdnet.hu

A hazai felszíni vizek mintegy 95 százaléka az országhatáron kívülről érkezik. Jelenleg a Duna több szakaszán is rendkívül alacsony vízállást mértek, miközben a Tisza is történelmi mélységbe süllyedt. Magyarország már most vízhiányos térség, nem víznagyhatalom.  Tudatos fejlesztésekkel azonban hosszú távon biztosíthatja a vízkészletek fenntartható kezelését. A Harmonikus Növekedésért Alapítvány frissen közzétett szakmai vitairata szerint az ország jövője azon múlhat, hogy sikerül-e időben alkalmazkodni a klímaváltozás okozta egyre súlyosabb vízhiányhoz. A tanulmányt az index.hu szemlézte. A "Hozzájárulás Magyarország vízügyi megújulási stratégiájához" című anyagot a Debreceni Egyetem, a Széchenyi István Egyetem és az Óbudai Egyetem szakembereinek közreműködésével készítették. A dokumentum egyszerre vizsgálja a lakossági vízellátás, a természetvédelem, a mezőgazdaság, az ipar, az energetika és a hajózás vízigényeit, valamint ezek összehangolásának lehetőségeit. A szerzők hangsúlyozzák, hogy a dokumentum nem végleges stratégia, hanem vitaindító szakmai anyag, amelynek célja a döntéshozók és a szakmai közösség párbeszédének ösztönzése. Töltsd le az Agroinform mobilapplikációt Androidra vagy iOS-re , hogy útközben is elérd a friss híreket, az időjárást és az apróhirdetéseket. A vitairat részletes gazdasági számításokat is tartalmaz. A szerzők becslése szerint a vízhiány következtében jelentkező aszálykárok, a növekvő energiaimport és a vagyoni veszteségek évente 680–1120 milliárd forintos terhet jelenthetnek a nemzetgazdaság számára. Tizenöt éves időtávon ez 10 200–16 800 milliárd forint közötti összesített veszteséget eredményezhet. A mintegy 2525 milliárd forintos fejlesztési csomag két fő részből áll. Az egyik a korábban már elfogadott kormányzati beruházásokat foglalja magában, köztük a Homokhátság vízpótlását célzó programot, míg a másik az alapítvány saját fejlesztési javaslatait tartalmazza. Ennek is vannak már korábban felvetett elemei. (Lásd: Csatorna, ami nem viszi a vizet: új magyar módszer az aszály ellen .) Az alapítvány javaslatai között kiemelt helyet kap a belvízcsatorna-hálózat korszerűsítése. A jelenlegi mintegy 42–43 ezer kilométer hosszú csatornarendszer elsődleges feladata ma a víz elvezetése, azonban több ezer vízszintszabályozó műtárgy – például zsilipek és fenékküszöbök – beépítésével alkalmassá válhatna a víz visszatartására és szükség szerinti elosztására is. A tanulmány szerint ennek becsült költsége mintegy 200 milliárd forint. A Duna esetében a szerzők két új vízszintszabályozó műtárgy megépítését vetik fel Adonynál és Fajsz térségében. Indoklásuk szerint az elmúlt fél évszázadban a folyó medre jelentős mértékben mélyült, ami veszélyezteti a parti szűrésű ivóvízbázisokat, a természetes élőhelyeket, a hajózást, valamint a paksi atomerőmű biztonságos működését. Paks esetében a tanulmány arra is rámutat, hogy az alacsony vízállás és a magas vízhőmérséklet egyaránt korlátozhatja az erőmű működését. A szerzők becslése szerint az ebből fakadó termeléscsökkentés és az energiaimport évente 80–180 milliárd forintos többletköltséget okozhat. A dokumentum szerint az új gátak hallépcsőkkel és mellékág-rehabilitációval együtt készülnének el, de szabályozható villamosenergia-termelésre is lehetőséget biztosítanának. A szerzők javasolják a még az 1970-es években leállított csongrádi vízlétesítmény megvalósítását is. Véleményük szerint ez mérsékelhetné az Alsó-Tisza medermélyülését, ami jelenleg hozzájárul a Homokhátság vízkészleteinek csökkenéséhez. A vitairat egyik külön fejezete Dél-Békés vízellátásával foglalkozik. A szerzők emlékeztetnek arra, hogy Magyarország tavaly már arra kényszerült, hogy vizet vásároljon Romániától a battonyai Száraz-ér feltöltésére, miközben a térség talajvízszintje jelentősen csökkent. Megoldásként az egykori Ős-Maros oldalágának részleges újranyitását javasolják a romániai Ópálos térségében. A természetes szintkülönbség lehetővé tenné, hogy a víz szivattyúzás nélkül jusson el a dél-békési mezőgazdasági területekre. A projekt kulcsa a román féllel kötendő vízmegosztási megállapodás, amely a szerzők szerint mindkét országnak megérné, mert az oldalág megnyitása az aradi gátrendszert is tehermentesítené, valamint a határon túli termőföldeket is bőségesen ellátná vízzel. A kétirányú csatornahálózat, a Duna és a Tisza műtárgyai, valamint a dél-békési rendszer együtt közel 1000 milliárd forintba kerülnének, ami a nemcselekvés nem egészen két évnyi kárával azonos, tehát két év alatt megtérülne. A tanulmány két finanszírozási lehetőséget is bemutat. Az egyik egy teljes mértékben állami megvalósítás, amelyhez külön vízbiztonsági alap létrehozását javasolják, akár "zöld" államkötvények bevonásával. A másik lehetőség egy koncessziós konstrukció, amelyben a tervezést, kivitelezést, finanszírozást és üzemeltetést piaci szereplő végezné, míg az állam a működő rendszer rendelkezésre állásáért fizetne. A szerzők szerint ez a modell gyorsabb tőkebevonást és hatékonyabb projektmenedzsmentet tehet lehetővé, ugyanakkor hangsúlyozzák, hogy mindkét megoldásnak vannak előnyei és kockázatai. Az alapítvány arra számít, hogy a tanulmány élénk szakmai vitát indít el, amit gyorsan le kell bonyolítani, ugyanis a cselekvés már nem tűr halasztást. Indexkép: Shutterstock.