● news.bsdnet.hu

Van az úgy, kérem, hogy valósággal fáj mások ostobasága az embernek. Annál jobban már csak az fáj, hogy ezek a nem túl okos, ám annál elszántabb emberek másokat is hülyének néznek – ha pedig mindezt írásban teszik, az a legfájdalmasabb. Ilyenkor nincs más megoldás, el kell magyarázni az olvasónak – nem a szerzőnek, ő úgyis reménytelen – hogy hol a hiba a kréta körül. (Képünk illusztráció) Esetünkben nagyjából mindenhol. Arról van szó, hogy tegnapelőtt a Telex hírül adta, miszerint: „ Egy fiatal egyetemista tavaly év elején állásra jelentkezett egy magyar állami szervhez. A kiszemelt pozíció elnyeréséhez nemzetbiztonsági átvilágításon kellett átesnie, a hatóságok előtt azonban kezdetben elhallgatta, hogy szoros baráti kapcsolatot ápol egy Budapestre akkreditált orosz diplomatával. A kapcsolat lelepleződött, a diplomata a gyanú szerint az orosz titkosszolgálatnak dolgozik, a háttérben pedig felsejlik egy oroszországi fesztivál, amelyre magyar fiatalokat is meghívtak.” Magát a történetet én két okból sem akartam bolygatni, az első az, hogy megírta ezt már nagyon is jól Dezső András, másrészt meg annál, amit ő írt, én sokkal többet nem tudok (maximum a delikvens valódi nevét, de azt közölni meg pergyanús), se újat, se mást nem mondhatnék az ügyről, akkor meg minek hozzábabrálni? A budapesti orosz követségen dolgozó hírszerző tisztek névsorát már úgyis közöltem (orosz források alapján) még a választások előtt, ennél többet nem nagyon tehet az ember. Esetleg még annyit – meg is teszem – hogy jelezze: az orosz szolgálatok toborzó, hírszerző és diverziós tevékenysége nem állt le a választások után, szóval vigyázzon mindenki a túl szívélyes moszkovitákkal: akadnak köztük, akikkel nem érdemes barátkozni. Főként, ha túl bizalmaskodóak és nagyon bőkezűek. De ha én nem is bolygattam, bolygatta más. Egészen pontosan Ágoston Balázs, a Demokrata munkatársa, aki nem egészen egy flekkes (gépelt oldalas) jegyzetében annyi szamárságot volt képes összeírni az esetről és környékéről, hogy azt az olvasóknak legalább háromszor akkora terjedelemben kell majd megmagyaráznom. Értsük meg: nem az a fő bajom, hogy Ágoston Balázs írását cáfolni kell, az az ő esetében megszokott: hanem az, hogy veszélyes ostobaságokat terjeszt ez a máig harcoló, egyszemélyes japán alakulat, ez a bekapcsolva felejtett, magányos DPK-altiszt. Akit féltsenek emiatt a barátai és családtagjai, és kívánom, hogy szükség esetén védje meg a Budapesti Ügyvédi Kamara, nekem nem dolgom ez, de az olvasót nem hagyhatom tévedésben. Kezdjük azzal, hogy szerzőnk bőgve védi a volt kormány médiumait és magát a volt kormányt is. Azt állítja, hogy soha nem is létezett orosz propaganda és befolyás Magyarországon. Nos, ez ott hazugság, ahol van, bármelyik magyar újságolvasó megmondja, persze, nem az említett orgánumok olvastáborából. Hogy ez a propaganda és befolyás most enyhülni látszik, az két dolognak köszönhető. Az első rögtön az, hogy a volt kormánymédia nagyrészt szó szerint megszűnt. Igen, a volt kormány oligarchái elárulták a zsoldosaikat csatavesztés után, és most hagyják őket éhen halni. Márpedig állami, központi, koordinált média nélkül az orosz propaganda hajítófát sem ér, mert valójában nem piacképes. Elég szűk a valóban fanatikus tábora, kevesen vannak, akik igénylik a napi agymosást – azért léteznek ilyen emberek, de nem beszélnék széles néptömegekről. Az orosz propaganda látszólagos enyhülésének második oka az, hogy a még megmaradt volt kormányszócsövek jelenleg minden erejükkel belpolitikai ügyekre koncentrálnak. Nem fognak rémmeséket írni Ukrajnáról, Zelenszkijről, Qanonról vagy bármi másról, míg elsődleges célpontjuk a jelenlegi kormány. Ráadásul munkamódszereiket megőrizték: nem igazán szeretnek vagy tudnak dolgozni, így tehát egymástól veszik át az írásokat, ami még a Mediawors fénykorában is zavaró volt (némi sajátos, abszurd humorral bírt időnként ez a jelenség, például amikor az összes megyei napilapnak szó szerint ugyanaz volt a vezércikke, ugyanazzal az Orbán-képpel, mit tehetünk, ennyire egyetértettek a kormánnyal), de most, hogy nagyon beszűkült a piac, már minden lóláb kilóg mindenhonnan. Ezt az írást sem az eredeti helyén fedeztem fel, hanem a Vadhajtásokban: Demokratát nem olvasok minden nap, de mióta a Vadhajtások „napi igeforrás” lett (különös tekintettel a bakamiatyánkra) ez utóbbit minden reggel megnézem. Nem olvasok el mindent – igazság szerint még az iráni vagy afgán sajtót is többet olvasom, mint ezt – de megnézem. Akkor lássuk, mit állít Ágoston Balázs. „ A jelentős részben külföldi forrásokból működő, Magyar Pétert ziháló lelkesedéssel magasztaló és védelmező dezinformációs propagandagépezet egyik vezető orgánuma ezzel, bár szándéka nyilvánvalóan ennek ellenkezője volt, beismerte, hogy hazudtak, amikor folyamatosan azt állították, hogy az Orbán Viktor vezette nemzeti kormány orosz befolyás alatt állt és Moszkva érdekeit szolgálta. A vélhetően beszervezett fiatalember ugyanis, amint a Telex propagandistája is beismerte, nem kapott állást a magyar állami szervnél, a magyar elhárítás jól működött.” Nos, van olyan, amikor a prostituált nevez más hölgyeket cemendének, ezt láthatjuk itt. Hagyjuk a magyar belpolitikát és fordítsuk le ezt az agymenést érthető nyelvre: „ Mivel nem kapta meg az állást a spionfióka, nem is volt soha orosz befolyás, mert ha lett volna, megkapja!” Nos, a szerző piszok nagyot téved. Figyelmen kívül hagyja Georg Spöttle nem sokkal korábbi esetét, ami az említettnek valóságos tükörképe. 2024-ben Spöttle volt a „protektor”, aki a protezsáltján keresztül bukott le, mint orosz ügynök, mert miatta nem vették fel kis védencét a Magyar Diplomáciai Akadémia diplomataképző programjába. Spöttle egyébként egy hírszerzési rejtély előttem: egyszerűen képtelen vagyok elhinni, vagyis hát csak a bizonyítékok hatására hiszem el, hogy az orosz szolgálatok ilyen, konspiráció és kommunikáció ellen beoltott embert alkalmazzanak. De láttuk: az elhárítás azonosította, tehát alkalmazták. Ahogy boldogult főszerkesztőm, Török Monika mondogatta, bár inkább a sajtóra értve, de a hírszerzésre is illik: „ Ez valamikor egy szakma volt...” De mi is történt Spöttlével a dekonspirálódása után? „Faszságnak” nevezte az ellene felhozott, sőt, bizonyított vádakat, majd kicsit eljátszott a százezer rajongója idegeivel, belengette a visszavonulását, aztán – folytatta, ahol abbahagyta. Haja szála sem görbült, ma is posztolja a maszlagot – csak már nem a Pesti Srácokban, ami megszűnt, hanem a saját Facebook-oldalán. Ez azonban igenis azt bizonyítja, hogy volt orosz befolyás: Spöttle annyit nem ért a Lubjanka térnek, hogy „kivigyék az ablakon”, hazarendeljék, de annyit igen, hogy a büntetlenségét azért mégis elintézzék. Maradt terepügynök, igaz, nagy haszna nincs, mert még a kicsi kutya is tudja róla, kinek dolgozik. Fontos ember nem is áll vele szóba. Így viszont csak a propaganda hintésére alkalmas, abban meg hanyag és ügyetlen. A mostani esetet az különbözteti meg Spöttle ügyétől, hogy itt maga a követségi harmadtitkár, Alekszandr V. az SZVR, vagyis az orosz külföldi hírszerzés embere volt a protektor, tehát elég direkt volt a kapcsolat. A beosztása arra mutat, hogy nem lehet túl régóta a „szakmában”, de mindegy is: az világos, hogy az előző kormány nem utasította ki, a mostaninak meg még nem jutott eszébe, pedig ideje volna. Folytassuk Ágoston Balázs írását. „ Ugyanígy nem tudott érdemi befolyást szerezni a nemzeti oldalról a globalista háttérhatalomhoz dezertált és ezért mára megsemmisült Jobbik volt európai képviselője, a KGBélaként elhíresült, ma Moszkvában élő Kovács Béla, akit 2021-ben más bűncselekmények mellett kémkedésért is elítélt a bíróság. Az ő történetét egyébként a mostani cikket jegyző propagandista, Dezső András tárta fel, akiben nyilván teljesen függetlenobjektív önmagától támadt ellenállhatatlan késztetés a Maincsi Simbun című japán lap egyik 1975 nyarán megjelent számának elolvasására, hogy ott információkat bogarásszon össze KGBéla feleségéről…” Szerzőnk egyetlen bekezdésen, két mondaton belül bizonyítja, hogy nem csak a korszerű orosz hírszerzés módszereiről nincs segédfogalma sem, de a külpolitikai újságírás technikáit sem ismeri. Igenis ki lehet kérni archív dokumentációt bárkitől, és azt ki is adják, ha nem titkos: sőt, vannak olyan szolgálatok, például az amerikai NSA, amelyek szó szerint ingyen nyilvánosságra hozzák a lejárt titkosítású anyagaikat. Hát még egy japán napilap! Hogy miként jut el az ember pont a Maincsi Simbunig? Úgy, hogy végigfuttat pár nagy keresést a japán médiumok nyilvános archívumain, annak alapján, hogy KGBéla mettől meddig élt Japánban, és még ha nincs is digitalizálva a róla szóló cikk, annak nyoma lesz, hogy megjelent. Ilyenkor az ember kér egy másolatot a szerkesztőségtől és – megkapja. Nem boszorkányság ez. És nem is annak bizonyítéka, hogy a sajtómunkás „idegen ügynök”, bár ez a vád gyakran elhangzik, engem is illettek már vele (engem izraeli hírszerzőnek szoktak nevezni). Az az állítás pedig, hogy KGBéla „nem tudott befolyást szerezni”, mélységes tudatlanságot árul el a témában. Nem is az volt neki a dolga. Hanem sokkal inkább kapcsolatrendszer-építés, pszichológiai profilozás, felderítés: ki lehet Brüsszelben egyáltalán hajlamos támogatni a Kreml ügyét és miért vagy mennyiért? A mai hírszerzés nem úgy néz ki, hogy a szuperkém Savile Row öltönyben és egy előkelő londoni klub nyakkendőjében lefényképezi öngyújtójába épített készülékével a Mestertervet, majd lábhajtású paplanernyő és tengeralattjáró segítségével egy eldugott nepáli lámakolostorba menekül, ahonnan szamovárba hegesztve, tevekaravánnal elküldi a megszerzett adatokat a moszkvai Központnak. A modern hírszerző munkája sokkal inkább elemzésről, kapcsolati háló építéséről, zsarolhatóságok kitapogatásáról és nyilvános adatok rendszeres, alapos gyűjtéséről szól. Megállapíthatjuk, hogy Ágoston Balázs információi a hírszerzésről részint „A tavasz tizenhét pillanata” című szovjet tévésorozatból, részint pedig néhány, hetvenes években forgatott James Bond-filmből származnak, soha alaposabban utána sem olvasott ennek a mesterségnek. De folytassuk, mert most jön a szépje. „ A globalista propagandista mostani cikke egyébként azt állítja, hogy az oroszok ambiciózus, tehetséges magyar fiatalokat igyekeznek megkörnyékezni, hogy saját érdekeik szolgálatába állítsák őket. Ez így is van. És ugyanezt teszi sok más állam, multinacionális gazdasági erőtényező. Az amerikaiak, az angolok, a lengyelek, az ukránok, a németek, az izraeliek, a románok is. A magyar szolgálatok is hasonlóan cselekednek: világszerte igyekeznek megtalálni és a magyar érdekek iránt barátságosra hangolni, akit csak lehet. Ez a dolguk.” Na, várjunk csak egy kicsit. Szóval ha az oroszok ügynököket toboroznak Magyarországon, az rendben van, mert mindenki más is így tesz, sőt, mi magunk is, csak külföldön? Uram, maga most mondta ki, hogy nincs szükség a magyar kémelhárításra! Sőt, erkölcsös dolog bármiféle ügynöknek állni jó pénzért, mert hiszen „más is így tesz”. Nem mellesleg látunk itt egy másik abszurdumot is: Ágoston úgy tesz, mintha a hírszerzői tevékenység nem lenne több, mint „barátságos érzelem a másik ország érdekei iránt”. Dehogy ennyi, ennél sokkal több, nem véletlenül büntetik olyan szigorúan. Az esetek többségében arról van szó, hogy egy idegen állam – most épp az Oroszországi Föderáció – érdekeit a saját országa érdekei fölé helyezi az ügynök és a saját államát ezzel szükség esetén el is árulja. Pedig hát a magyar érdekek oroszoknak való alárendelésében a volt kormány médiájának éppenséggel nagyon komoly praxisa van, nézhetnének időnként tükörbe is. Az sem utolsó kérdés, hogy azt tudjuk, ki bízza meg az orosz ügynököt: az orosz állam. Annak dolgozik. De ki bízza meg azt, akit ő „globalista propagandistának” nevez? A Glóbusz? A sosemvolt-sosemlesz Világkormány? A szerző sanghaji nénikéje? Az Orionról Tamara, netán Bálám szamara? Az írás befejezése is méltó a szerzőhöz. „ Amikor tehát Dezső propagandista következetesen kizárólag az orosz befolyásolási kísérletekkel ijesztgeti a közvéleményt, akkor nem tájékoztat, hanem nyílt külföldi érdekű dezinformációs műveletet végez. Hogy ezzel ő maga tisztában van-e, az a lényeg szempontjából teljesen érdektelen.” Propagandista ám az, aki két mondatban ennyi marhaságot képes állítani. Szégyene a magyar sajtónak, de hát lássuk csak Ágoston Balázs életrajzát és szakmai pályaívét. „ Budapesten született 1976-ban. 2002-ben szerzett sajtó szakirányú kommunikációs diplomát az egri Eszterházy Károly Főiskolán. 1991 óta jelennek meg írásai a Magyar Fórumban, a Hunniában, az Új Időkben, a Nyugati Magyarságban, a Karpatiában, a Barikád hírportálon. 2002 óta a Magyar Demokrata munkatársa, 2005 óta főmunkatársa.” (Forrás: Krónikaonline.ro, 2018. február 26.) Azt csodálom csak, hogy a Szittyakürt meg a Kurucinfó kimaradt az életéből. Ha ugyan kimaradt. Mindenesetre úgy az életműve és stílusa, mint írásainak tartalma alapján emberünk megnyugodhat: sem a közelebbi, sem a távolabbi jövőben nem fenyeget az a veszély, hogy őt mindenféle bősz bizottságok kergetnék a Kárpát-medence széltében-hosszában, ország-szerin tova, hogy ráerőltessék a Pultizer-díjat. Ami pedig a jegyzet alapötletét illeti, az teljes ostobaság. Nem azért nem alkalmazták a spinfiókát, mert „nem volt Magyarországon orosz befolyás”, hanem annak ellenére, hogy volt! Még az Orbán-rezsim idején is voltak olyanok a magyar elhárításnál, akik nem a kormányt, hanem az országot szolgálták. Esküjükhöz híven. Ezt mutatja egyébként a Spöttle-ügy is. Egyszóval: bakot lőtt a máig harcoló DPK-katona. Szóljon neki valaki, hogy a háborúnak vége, a Tenno megadta magát. Szele Tamás