● news.bsdnet.hu

A régi parasztporták nyári kertjei egészen más elvek szerint működtek, mint a mai, gyakran szabályos vonalak mentén kialakított díszkertek. A haszon és a szépség, a termesztés és a mindennapi élettér nem vált el egymástól élesen. A kert egyszerre szolgált éléskamraként, pihenőhelyként, közösségi térként és természetes hőszabályozó rendszerként. Ennek a világnak különösen fontos eleme volt a nyári lugas . A szőlővel befuttatott faállványok, a futóbabbal átszőtt keretek és a tök indáival árnyékolt udvarrészek nem csupán praktikus kerti megoldásokat jelentettek. Élő építményekként működtek: árnyékot adtak, termést hoztak, mérsékelték a talaj kiszáradását, és elviselhetőbbé tették a nyári hőséget. A lugas története ezért jóval többről szól, mint egyszerű kertészeti technikáról. Azt mutatja meg, hogyan alkalmazkodott az ember a forró nyarakhoz jóval a ventilátorok és a légkondicionálók megjelenése előtt. Töltsd le az Agroinform mobilapplikációt Androidra vagy iOS-re , hogy útközben is elérd a friss híreket, az időjárást és az apróhirdetéseket. A Kárpát-medence nyarai régen is gyakran voltak forrók, még ha a mai hőhullámok tartóssága és ereje nem is minden esetben volt jellemző. Az udvarokban ezért különösen nagy értéke volt az árnyéknak. Ezt a fák mellett sok helyen lugasokkal biztosították. A szőlő ( Vitis vinifera ) kiválóan megfelelt erre a célra. Gyorsan növekedett, jól alakítható volt metszéssel, és nyáron sűrű, ugyanakkor szellős lombot nevelt. Megszűrte az erős napsütést, de nem akadályozta teljesen a levegő mozgását. A régi vályogházak és udvarok mikroklímáját gyakran éppen ezek a növényi árnyékolók tették kellemesebbé a forró hetekben. A lugas alatt alacsonyabb maradhatott a hőérzet, lassabban száradt ki a talaj, és itt zajlott a nyári élet jelentős része. Sok család a lugas alatt étkezett, beszélgetett, dolgozott vagy pihent a délutáni órákban. A lugas szerepe messze túlmutatott az árnyék biztosításán. A szőlő lombja párologtatás közben folyamatosan hőt vont el a környezetből, ezért alatta a levegő nemcsak árnyékosabbnak, hanem frissebbnek is érződhetett. Ez különösen fontos volt azokban az időkben, amikor mesterséges hűtés még nem állt rendelkezésre. A paraszti udvarokban ösztönösen olyan mikroklímát alakítottak ki, amely mérsékelte a nyári hőterhelést. A vályogfalak lassú felmelegedése és hőleadása, a kutak közelsége, a fák, a bokrok és a lugas együttesen hoztak létre hűvösebb életteret. A lugas tulajdonképpen élő építészeti elemként működött, amely egyszerre szolgálta a kényelmet, az élelmiszer-termelést és a környezet természetes szabályozását. A lugas szerepe messze túlmutatott az árnyék biztosításán – Fotó: Shutterstock A futóbab, köztük a Phaseolus coccineus és más kúszó növekedésű babfajok, szintén gyakori szereplői voltak a lugasoknak. Gyors fejlődésük miatt néhány hét alatt befuthattak egy egyszerű karószerkezetet, kerítést vagy kisebb faállványt.  Sűrű lombjuk árnyékot adott, miközben ehető termést is biztosított. Így ugyanaz a növény egyszerre töltött be díszítő, hűtő és élelmezési szerepet. A régi vegyes kertek ezért összetett ökológiai rendszerekként működtek. A növények nem csupán egymás mellett éltek, hanem sok esetben támogatták is egymás fejlődését. A futóbab értékét az is növelte, hogy gyorsan reagált a melegre és a megfelelő vízellátásra. Mire a nyár forró időszaka megérkezett, hajtásai gyakran már összefüggő zöld falat képeztek a lugasokon vagy a kerítéseken. Ez a növényi réteg nemcsak árnyékot adott, hanem párologtatásával hűtötte is a környezetet. A lomb alatt lassabban melegedett fel a levegő, és a talaj nedvességtartalma is tovább megmaradhatott. A régi udvarokban minden csepp víznek jelentősége volt, ezért különösen értékesnek számítottak azok a növények, amelyek egyszerre adtak termést és mérsékelték a kiszáradást. A futóbab így élelmiszerforrásként és természetes mikroklíma-szabályozóként egyaránt fontos szerepet kapott. A futóbab, a szőlő, a tök és más társított növények együtt rétegzett növényi környezetet alakítottak ki. Ez a rendszer egyszerre termelt, hűtött, árnyékolt és élőhelyet biztosított. A tök, különösen a Cucurbita maxima , sajátos szerepet töltött be ezekben a kertekben. Miközben a szőlő és a bab felfelé terjeszkedett, a tök nagy levelei a talaj felszínét borították be. Ez a lombtakaró csökkentette a párolgást, mérsékelte a gyomosodást, és védte a földet a túlzott felmelegedéstől. A levelek alatt hűvösebb és párásabb mikroklíma alakulhatott ki. Ma ezt a módszert élő mulcsozásként vagy társításos termesztésként említenénk. A régi kertekben azonban mindezt gyakorlati tapasztalat alapján alkalmazták, tudományos megnevezések nélkül. A egyik fontos sajátossága az volt, hogy a növények nem elkülönült elemként működtek. A szőlő árnyékot adott és felfelé terjeszkedett. A bab a támrendszert használta, virágával beporzókat vonzott, és nitrogénkötő baktériumokkal élt együtt. A tök nagy levelei árnyékolták és hűtötték a talajt. A régi kertek művelői már jóval a modern ökológiai gazdálkodás elméleteinek megjelenése előtt ráéreztek arra, hogy a stabilabb rendszerekben a növények nem feltétlenül csak versenyeznek egymással, hanem együttműködhetnek is. A növénytársítások nemcsak Európában jelentek meg. Az észak-amerikai őslakos népek ismert termesztési rendszere, a „három nővér” a kukorica, a bab és a tök együtt nevelésére épült. A kukorica szára támasztékot adott a babnak, a bab a nitrogénkötés révén járult hozzá a rendszer működéséhez, a tök pedig nagy leveleivel árnyékolta a talajt. Ez az ökológiai logika erősen hasonlít ahhoz, amit a hagyományos európai lugasokban is megfigyelhetünk. A fajok különböző növekedési formája és térhasználata lehetővé tette, hogy ugyanazon a területen több növényszint működjön együtt. A mediterrán térségben szintén gyakoriak voltak a több növényszintből álló kertek. Szőlőt ültettek füge- vagy mandulafák közelébe, miközben alattuk zöldségek és fűszernövények fejlődtek. A magasabb növények részleges árnyékot adtak, mérsékelték a talaj kiszáradását, és lehetővé tették, hogy ugyanazt a területet több szinten hasznosítsák. Ez különösen fontos volt a szárazabb vidékeken, ahol a víz megtartása és a talaj védelme alapvető kérdésnek számított. A Közel-Kelet és Észak-Afrika oáziskertjeiben szintén többszintes termesztési rendszerek alakultak ki. A felső szinten datolyapálmák adtak árnyékot. Alattuk gyümölcsfák, például gránátalma vagy füge fejlődtek, míg a talajszinten zöldségeket és fűszernövényeket neveltek. Ez a rendszer nemcsak a terület hatékony kihasználását szolgálta, hanem a mikroklímát is szabályozta. A felső lombkorona mérsékelte a napsugárzás erejét, lassította a párolgást, és védettebb környezetet biztosított az alacsonyabb növények számára. Délkelet-Ázsia számos vidékén ma is hasonló elvek alapján alakítják ki a ház körüli kerteket. A banán, a bambusz, a futónövények és az árnyéktűrő zöldségek együtt sűrű, rétegzett növényi rendszert alkotnak. Ezek a kertek egyszerre termelnek élelmiszert, árnyékolnak, és kellemesebb mikroklímát teremtenek. A szakirodalom ezeket a rendszereket gyakran erdőkertként vagy agroerdészeti megoldásként írja le. Alapelvük azonban régi: a növények együtt ellenállóbb és kiegyensúlyozottabb rendszert alkothatnak. A lugas története ezért jóval többről szól, mint egyszerű kertészeti technikáról. Azt mutatja meg, hogyan alkalmazkodott az ember a forró nyarakhoz jóval a ventilátorok és a légkondicionálók megjelenése előtt  – Fotó: Shutterstock Magyarországon számos történelmi kertben, pincesoron és hagyományos paraszti udvarban maradtak fenn lugasok vagy az egykori lugaskultúra nyomai. A lugas a vidéki életben nem egyszerű kerti dísz volt. Nyári élettérként, családi találkozóhelyként, termőfelületként és mikroklímát alakító szerkezetként működött. Sok helyen a ház előtti teret, a tornácot vagy a pince környezetét futtatták be szőlővel, hogy a nyári hónapokban árnyékot és termést biztosítson. Forrás: egy.hu Indexkép: pexels.com