● news.bsdnet.hu

Mikor majdnem napra pontosan egy évvel ezelőtt az Oroszországban újból elszaporodó Sztálin-szobrokról számoltam be, írásom a szokásosnál nagyobb érdeklődést váltott ki – és ne tagadjuk, jogos felháborodást is. Jelentem, a helyzet azóta sokat romlott orosz földön: már nem csak a Sztálin-emlékművek érik egymást, de Felkisz Edmundovics Dzerzsinszkij frissen átadott szobrai is! (Képünk illusztráció) Dzerzsinszkijről, oroszos ragadványnevén Vas Félikszről annyit érdemes, sőt, kötelező is tudni, hogy ő alapította a Csekát, minden szovjet állambiztonsági és hírszerző szervezet ősét, híres volt irgalmatlanságáról és kegyetlenségéről, nyugodtan nevezhetjük tömeggyilkosnak, azzal együtt is, hogy halálát valószínűleg az SZKP KB-n belüli frakcióharcok okozták még 1926-ban.Az ő újjáéledő kultuszát járja körül Alekszej Uvarov orosz történész a Riddle: Russia hasábjain.Az írást az alábbiakban mutatom be, megjegyzéseimet szokás szerint csillag alatt, a bekezdések végén teszem meg. Viharok a Lubjankán A moszkvai Lubjanka téren álló Dzerzsinszkij-szobor 1991. augusztus 22-i lebontása az augusztusi puccs kudarca után a szovjet párt- és állambiztonsági rendszer vereségének egyik meghatározó szimbólumává vált. Azon a napon hatalmas tömeg gyűlt össze a KGB központja előtt. Az emberek azt kiáltozták, hogy megrohamozzák az épületet, és spontán módon lebontják a szobrot. Megpróbálták ledönteni az emlékművet az alapjáról, de a városi hatóságok attól tartottak, hogy a 11 tonnás szobor bukása károsíthatja az alatta lévő metróállomást és a föld alatti közműveket. Szergej Sztankevics és más demokratikus politikusok rábeszélték a tömeget, hogy ne rohamozzák meg a KGB épületét, és ne bontsák le saját kezűleg az emlékművet. Ehelyett a Moszkvai Városi Tanács Elnöksége hozott hivatalos határozatot az eltávolításáról. Az emlékművet darukkal emelték le talapzatáról, platóra rakták, és a Központi Művészház melletti Krimszkaja-partra szállították. Később a Muzeon Művészeti Park egyik fő látványossága lett.* *A szobor helyéről, a Lubjanka térről – ahol máig az FSZB központja áll, illetve a mostani szervezet megörökölte a KGB-központot – a legfrissebb, tegnapi hír az, hogy a szobor helyén álló kis virágoskertet beültették műanyag levendulákkal, melyek igen büdösek, és a lakosság is panaszkodik rájuk, ugyanis orosz fröccsöntésű plasztikból készültek. Azért nem ültettek valódi levendulákat, mert azokat locsolni is kéne, és az pénzbe kerül. Mindenesetre az a tér most sincs rendben, de minden jobban áll neki így is, mint a rövidesen visszakerülő „Vas Féliksz”-szobor. Akkor úgy tűnt, hogy mind Dzerzsinszkij, mind a szovjet KGB egyszer és mindenkorra a történelem süllyesztőjébe kerül. 2026. április 22-én azonban Vlagyimir Putyin visszaadta Feliksz Dzerzsinszkij nevét az FSZB Akadémiának (elődje, a Szovjetunió KGB-jének Főiskolája 1962 és 1992 között viselte ezt a nevet, tehét még Putyin is ezt szokta meg, mikor oda járt). A rendelet kifejezetten kiemelte Dzerzsinszkij „kiemelkedő hozzájárulását az állambiztonság fenntartásához”. Elég intézkedést hoztak-e a Szovjetunió összeomlása után annak megakadályozására, hogy a volt KGB-állomány visszatérjen a hatalomba? Nyilvánvalóan nem. A kommunista rezsim bukását közvetlenül követő időszakban azonban a demokratikus ellenzék – beleértve a Memorial mozgalmat is – megosztott volt a lusztráció kérdésében, és mind a mellette, mind az ellene szóló érvek felmerültek. Mindazonáltal 1991 és 1992 között Oroszország tett néhány olyan lépést, amelynek célja az új állam viszonyának meghatározása volt a szovjet múlthoz, különösen a politikai elnyomáshoz. 1991. október 18-án a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa elfogadta a törvényt „A politikai elnyomás áldozatainak rehabilitációjáról”. Preambuluma egyértelmű volt: „A szovjet hatalom évei alatt milliók váltak a totalitárius állam önkényének áldozatává, és politikai, vallási meggyőződésük, valamint társadalmi, nemzetiségi és egyéb szempontok alapján elnyomásnak voltak kitéve.” A törvény kifejezetten kimondta, hogy a politikai elnyomás 1917. október 25-én (november 7-én) – vagyis a bolsevikok hatalomátvételét követő első napon – kezdődött, és elítélte az „ország saját népe ellen irányuló hosszú távú terrort és tömeges elnyomást”. Ez a törvény a mai Oroszországban is hatályos. Az áldozatok teljes számának és a szükséges rehabilitáció mértékének becslései azonban nagymértékben eltérnek egymástól. A Memorial történészei, több évnyi kutatásra támaszkodva a politikai elnyomás legalább 12 millió áldozatáról beszéltek. 1992 és 2014 között az orosz ügyészségi és belügyminisztériumi szervek több mint 3,5 millió embert rehabilitáltak. 2024-ben az ügyészség bejelentette annak lehetőségét, hogy visszavonjon bizonyos rehabilitációs határozatokat a kémkedés vagy hazaárulás miatt elítélt személyek esetében. Mégis, Sztálin Szovjetuniójában az ilyen vádak túlnyomórészt koholtak voltak. Erre szembetűnő példa Vaszilij Bljuher marsall esete, akit 1938-ban Japán számára történő kémkedés vádjával ítéltek el. Ügyét felülvizsgálták, és már 1955-ben rehabilitálták. 1992. november 30-án az Orosz Alkotmánybíróság ítéletet hozott az úgynevezett „Szovjetunió Kommunista Pártja-ügyben”. A döntés egyértelműen megállapította, hogy „hosszú ideig az országot egy szűk kommunista tisztségviselői kör által gyakorolt, erőszakon alapuló, korlátlan hatalommal rendelkező rezsim irányította”. A Bíróság továbbá megjegyezte, hogy „az SZKP vezető testületei kezdeményezték, a helyi szervek pedig gyakran végrehajtották a több millió szovjet állampolgár, köztük a deportált népek elleni elnyomási politikát”.* *A „gyakran” kitételt úgy tessék érteni, hogy kivétel nélkül mindig végrehajtották. A lehető legnagyobb kegyetlenséggel. Úgy tűnhetett, hogy az új Oroszország kulcsfontosságú intézményei által kiadott efféle értékelések megalapozhatták volna a párt és a KGB szerepének következetes jogi és történelmi értékelését. Ez azonban nem történt meg. Egy ideig azonban Dzerzsinszkij neve valamennyire eltűnt a nyilvánosság elől. Amikor 1992-ben a KGB Főiskolát átalakították az Oroszországi Föderáció Biztonsági Minisztériumának Akadémiájává, a nevét eltávolították az intézményről. 1997-ben a Dzerzsinszkij Katonai Akadémiát átnevezték I. Péter Stratégiai Rakétacsapatok Katonai Akadémiájára. 1998-ban a Dzerzsinszkij Tengerészeti Műszaki Főiskola vált Tengerészeti Műszaki Intézetté vált. Különösen sokatmondó volt az elit Belügyi Hadosztály – a Felix Dzerzsinszkijról elnevezett Vörös Zászló Operatív Hadosztály – sorsa. Ez a 1924 óta létező alakulat az elsők között vonult be Moszkvába politikai válságok idején: például Berija 1953-as letartóztatása és az 1991. augusztusi puccs alkalmával. A történelem iróniája, hogy éppen ez a hadosztály lett Borisz Jelcin elnök egyik legmegbízhatóbb támasza az 1993. októberi válság idején. Csapatai megvédték az osztankinói televíziós központot október 3-án éjjel a Legfelsőbb Tanács támogatói ellen, másnap pedig részt vettek a Szovjetek Házának ostromában. Röviddel ezután, 1994-ben, Dzerzsinszkij nevét eltávolították az egység nevéből – bár, mint később kiderült, csak ideiglenesen. Jelcintől Putyinig Az orosz biztonsági szolgálat – mely a szovjet KGB utódja – szimbolikája is részleges változásokon ment keresztül. 1992–1993-ban az egykor hatalmas szovjet ügynökség romjain létrehozták az Oroszországi Föderáció Biztonsági Minisztériumát. Ez hamarosan átalakult Szövetségi Kémelhárítási Szolgálattá (1993–1995), majd az Oroszországi Föderáció Szövetségi Biztonsági Szolgálatává. Az új szervezet lehagyta a vörös csillagot, a sarlót és a kalapácsot az emblémájáról, de a központi elemek, a pajzs és a kard változatlanok maradtak. Ezek közvetlen utalást jelentenek a „forradalom bosszúálló kardjára” – az első szovjet biztonsági ügynökség, az 1917. december 20-án létrehozott Cseka számára kijelölt szerepre. Érdemes megjegyezni, hogy a részleges dekommunizáció és Dzerzsinszkij nevének ideiglenes eltávolítása ellenére a szolgálat szakmai ünnepnapja, december 20. változatlan maradt. Ez volt az a nap 1917-ben, amikor megalakult az „Oroszországi Rendkívüli Bizottság az ellenforradalom és a szabotázs elleni küzdelemért” – a szervezet, amely az 1918–1922-es polgárháború alatt a tömeges terror egyik fő eszközévé vált. A szovjet Vörös Terror még a legóvatosabb történelmi becslések szerint is legalább 50 000 ember életét követelte. Más kutatók 140 000-re vagy annál magasabbra becsülik ezt a számot. Dzerzsinszkij és társai személyes felelősségét illetően elegendő idézni legközelebbi munkatársát, a csekista, Martyn Latsist. Röviddel a Vörös Terror hivatalos kezdete után kijelentette: „Nem egyes személyek ellen folytatunk háborút. A burzsoáziát mint osztályt irtjuk ki. Ne keressünk bizonyítékot vagy igazolást a nyomozás során arra, hogy a vádlott tetteivel vagy szavaival a szovjet hatalom ellen cselekedett-e. Az első kérdés, amit fel kell tennünk: melyik osztályhoz tartozik? Mi a származása, végzettsége vagy foglalkozása? Ezek a kérdések kell, hogy meghatározzák a vádlott sorsát. Ez a Vörös Terror értelme és lényege.”* *Ezek után elég hamisan hangzik Dzerzsinszkij sokat emlegetett, idealistának szánt jelmondata a bolsevik csekista számára, melyet különben – érdekes módon – alig módosítva a magyar jobboldal is használt választási kampányokban, és amely úgy hangzik, hogy „hideg fej, meleg szív, tiszta kéz”. Ezeknek egyike sem volt jellemző a Csekára, sőt, mondhatni ellenkezőleg. Mégis, még Borisz Jelcin idején is ugyanazon a napon ünnepelték a biztonsági szolgálatok személyzetének szakmai ünnepét. Csak a neve változott meg: a „Csekisták napja” helyett az lett, hogy „Az Oroszországi Föderáció biztonsági szerveinek és azok munkásainak napja”. Amikor Vlagyimir Putyin 1998 júliusától 1999 augusztusáig az FSZB igazgatója volt, úgy döntött, hogy visszaállítja Jurij Andropov KGB-főnök emléktábláját az FSZB épületén, a Lubjanka téren. A táblát 1991 augusztusában maguk a KGB-alkalmazottak távolították el. 1999. december 20-án Putyin, mint akkori miniszterelnök, ünnepélyesen újra leleplezte.* *Mondhatni az FSZB leleplezte Andrpovot, és ez nem lehetett hétköznapi pillanat. Későbbi lépései – különösen a szovjet himnusz melódiájának visszaállítása 2000-ben – egyértelműen jelezték a szovjet korszak iránti vonzalmát és azt a szándékát, hogy Oroszország új szimbolikus politikája legalább részben arra épüljön. Ugyanakkor Putyin 2000-től kezdődő politikáját nem lehet a Szovjetunió minden megnyilvánulásának teljes körű helyreállításaként leírni. Mégis, cselekedeteiben és nyilatkozataiban időről időre megjelentek a szovjet korszak iránti szimpátia kifejezései: a vörös csillag visszatérése a katonai jelvényekre 2002-ben, a szovjet összeomlás „legnagyobb geopolitikai katasztrófaként” való minősítése 2005-ben, a Sztálin „kiegyensúlyozott értékelésére” irányuló felhívások 2009-ben, valamint a Szovjet Munka Hőse kitüntetés újra bevezetése 2013-ban. Ennek fényében teljesen logikusnak tűnik Putyin 2014-es döntése, hogy visszaállítsa Feliksz Dzserzsinszkij nevét a Belügyi Erők Operatív Műveleti Osztályának elnevezésében – pontosan húsz évvel azután, hogy azt 1994-ben eltávolították. Dzerzsinszkij – hadak idején 2021 februárjában újra fellángolt a nyilvános vita a Dzerzsinszkij-emlékmű Lubjanka téren való újbóli felállításáról, de Putyin akkor nem foglalkozott a kérdéssel, és a téma ideiglenesen lekerült a napirendről. 2021 áprilisában viszont fontos lépés történt Dzerzsinszkij rehabilitációja felé: az „Oroszország Tiszti Gyűlése” nevű szervezet bejelentette, hogy a moszkvai ügyészség illegálisnak nyilvánította az emlékmű 1991-es eltávolítását. Bár ennek a nyilatkozatnak nem voltak azonnali gyakorlati következményei, 2022 februárja után az egyes biztonsági szolgálatok képviselői sokkal nagyobb magabiztossággal kezdték népszerűsíteni a Dzerzsinszkij-szobor visszaállításának gondolatát. 2023. szeptember 11-én a 1991-ben lebontott Dzerzsinszkij-emlékmű kicsinyített mását avatták fel az SZVR jaszenevói székhelyén. A gesztus szimbolikus jelentőségét aligha lehet túlbecsülni: Oroszország külföldi hírszerző szolgálatának – a KGB (egyik) közvetlen utódjának – képviselői nyíltan állást foglaltak 1991 augusztusa ellen, az ellen a pillanat ellen, amikor a párt és a KGB hatalma összeomlott. Érdemes megjegyezni, hogy 1991 augusztusa nem csupán a szovjet rendszer bukását, hanem a modern orosz államiság születését is jelentette. Vlagyimir Putyin kilépett a KGB-ből azokban a napokban, és támogatta Anatolij Szobcsakot. Mindazonáltal ma a szovjet biztonsági szolgálatok alapítójának – a tömeges terror megszervezéséért felelős embernek – alakja továbbra is az orosz külföldi hírszerzés vezérszimbólumaként szolgál.* *Igen, a jaszenevói szobor volt az új generációs Dzerzsinszkij-emlékművek első fecskéje, de azért ne feledjük: ez az SZVR-székház előtt áll, kevés dolog annyira védett orosz földön, mint ez a terület. Körben mindenhol kémek és hírszerzési központok. Az SZVR székházánál álló szobor messze nem az egyetlen Dzerzsinszkij-emlékmű, amelyet az elmúlt években avattak fel. Fontos megjegyezni, hogy a szovjet időkben emelt Feliksz Dzerzsinszkij-emlékművek többségét 1991 után nem bontották le. Kivételt képezett a moszkvai Lubjanka téren álló „fő” szobor, a Petrovka 38. szám alatti Belügyminisztérium épülete előtt álló mellszobor (amelyet 1991-ben eltávolítottak, majd 2005-ben visszahelyeztek), valamint a szentpétervári, az Admiralitás közelében álló emlékmű (amelyet 1992-ben bontottak le). Az ország egész területén tucatnyi „Vas Félix” szobor maradt fenn, többek között Szentpétervár központjában is egy. Még a Jelcin-korszakban (1991–1999) sem hajtott végre Oroszország szisztematikus dekommunizációt. Ennek következtében Putyin Oroszországában soha nem volt hiány Dzerzsinszkij-emlékművekből. És most egyre újabbak jelennek meg. 2022 júniusában az FSZB veteránjainak és aktív tisztjeinek kezdeményezésére Dzerzsinszkij-emlékműveket avattak fel Izsevszkben és Balasikában, Moszkva közelében. 2023-ban egy újabb emlékmű jelent meg a transzbajkáli régióban. 2024-ben, ismét az FSZB veteránjainak és tisztjeinek kezdeményezésére, emlékművet állítottak Boriszoglebszkben, a Voronyezsi régióban – a Lubjanka téri szobor pontos mását, mely pontosan olyan, mint az SZVR központjában álló. Ugyanebben az évben még egy emlékművet avattak fel Habarovszkban. 2025 különösen termékeny évnek bizonyult a Dzerzsinszkij-emlékművek szempontjából. Szeptemberben a Cseka alapítójának szobrát, amelyet 1991-ben lebontottak, helyreállították Vlagyivosztok központjában. Néhány nappal később, szeptember 11-én, a Jézus Krisztus Szupersztár című musical zenei kíséretével avattak emlékművet Dzerzsinszkijnek Nahodkában.* Ugyanezen a napon egy hatalmas emlékművet állítottak fel Omszk központjában. Az ünnepségen részt vett a Szibériai Szövetségi Körzet elnöki megbízottja, az Omszki régió kormányzója és a regionális FSZB-igazgatóság vezetője. *Azért azt a nahodkai szoboravatást megnéztem volna magamnak. Főleg a Szupersztár miatt: csoda, hogy Vas Féliksz le nem ugrott a talapzatáról vagy nem lövetett az egybegyűltek közé. Nem tudom eldönteni, a híresen kesernyés abszurd orosz humor egyik megnyilvánulása volt ez, vagy ennyire hülyék a nahodkai csinovnyikok, bár talán mindegy is. A fent leírt összes esetben a kezdeményezés az FSZB képviselőitől származott, és a regionális hatóságok támogatták azt. Az egyetlen kivétel egy kis Dzerzsinszkij-mellszobor volt, amelyet 2025-ben egy helyi Egységes Oroszország-képviselő kezdeményezésére állítottak fel egy nyizsnyijtagili parkban. Érdemes megemlíteni az emlékművek felavatásához felhozott indokokat is. Sosem említik a kommunista ideológiát vagy a pártot. Az Omszkban elhangzott érvek például a következők voltak: „Három hónap alatt segélyezést és élelmiszergyűjtést szervezett az éhező Volga-vidék számára, helyi végrehajtó szerveket hozott létre a hajléktalanság elleni küzdelem céljából, felügyelte a Cseka tevékenységét, és a Dinamo sportklub tiszteletbeli elnöke volt.”* *A tömegmészárlásokról nem esik szó, bár azok is nagyban enyhítették az éhezést: akit ugyanis agyonlőttek, már nem képes éhen halni. A primorjei FSZB-igazgatóság vezetője, Gyenyisz Szimonov, aki a vlagyivosztoki emlékművet avatta fel, Dzerzsinszkijt „olyan egyedülálló személyiségnek” nevezte, „aki gyorsan és mélyen bele tudott merülni bármely problémába.” Boriszoglebszkben a Voronyezsi régió FSZB-igazgatóságának vezetője, Szergej Lesin Dzerzsinszkiről úgy beszélt, mint „olyan példaszerű emberről, aki teljes mértékben elkötelezte magát ügye és hazája mellett, és aki életét áldozta a haza szolgálatában.”* Az ünnepségek során gyakran hangsúlyozták a csekisták bűnözés, banditizmus és árulás elleni küzdelmének fontosságát, valamint az erős és bátor személyiségekre jellemző hazafiságot. *Izé, a haza szolgálatáról annyit, hogy Feliksz Edmundovics – lengyel volt, nem orosz. Szégyellik is a mai lengyelek erősen, pedig nem tehetnek erről. A biztonsági szolgálatok bosszúja Vlagyimir Putyin 2026. áprilisi döntését, hogy az FSZB Akadémiát Dzerzsinszkijról nevezze el, az FSZB és az SZVR nagyszabású szimbolikus offenzívája előzte meg a közszférában. Sokat elárul az a tény, hogy a legtöbb esetben az emlékművek nem egyszerűen új szobrok, hanem a 1991 augusztusában eltávolított lubjankai szobor pontos másolatai. Ez nem kizárólag a Szovjetunió iránti nosztalgia (Putyin Oroszországot többször is nem csak a Szovjetunió, hanem az Orosz Birodalom utódjaként határozta meg, és a birodalmi történelmet használta fel cselekedetei igazolására, ide értve hamis érvelését is az „ukrán állam mesterséges voltáról”). Oroszország biztonsági szolgálatai számára 1991 augusztusa mindenekelőtt saját megaláztatásuk és gyengeségük legfájdalmasabb pillanataként maradt meg: a Lubjanka épület előtt gyülekező, annak ostromára készülő tömeg a „dicső történelem” évtizedei után a tartós, tökéletes tehetetlenség érzését hagyta a szilovikokban. A csekisták szimbólumainak és emlékműveinek jelképes helyreállítása mellett az FSZB az elmúlt években aktívan bővítette tényleges politikai hatalmát az országon belül. Második Szolgálata felügyeli az internetes lezárásokat, és fokozatosan megfosztja hatalmától a Digitális Fejlesztési Minisztériumot. Megfigyeli az ellenzéket, átveszi a szövetségi büntetés-végrehajtási szolgálattól a vizsgálati fogdák rendszerét, felügyeli a mesterséges intelligencia-fejlesztési projekteket, és egyre mélyebben hatol be Oroszország gazdasági életébe. Ebben az összefüggésben Dzerzsinszkij szobrainak visszatérését nem annyira a re-kommunizáció aktusaként, hanem inkább a biztonsági szolgálatok stratégiájának részeként kell értelmezni, amelynek célja hatalmuk megszilárdítása és annak kizárása, hogy az 1991. augusztusi események megismétlődhessenek. Csak egyet lehet érteni Uvarov végövetkeztetésével. Ezek szerint Putyin rendszere nem a Szovjetunió és nem is a cári Orosz Birodalom utódja, hanem ezeknél több és valahogyan kevesebb is. Putyin rendszere nem egyéb, mint a KGB útja az osztályhatalomhoz. Ennek viszont kiváló jelképe – és bizonyítéka is – Vas Féliksz összes szobra. Szele Tamás