● news.bsdnet.hu

– Vonatok. Hajnalban. Délben. Este. Zakatoló mozdonyok. Forró vagonok. Fáradt utasok. Hangosbemondó. Késés. Leszállás. Buszra szállás. Késés. Kalauz. Robogás. Állott szendvics. Kifogyott víz. Sínre pisilés. Beragadt ajtó. Nem tudok vezetni. Van jogosítványom. De nem tudom, hogyan kell autót irányítani. Hogy kell párhuzamosan parkolni, mikor kinek van előnye (amit más helyeken elsőbbségnek mondanak). A gimis osztálytársaim majd’ mindannyian egyszerre kezdtek el autósiskolába járni. Az érettségis év végére a fél csapat már kocsival közlekedett az iskolába. Szúrta is a tanárok szemét, hogy mennyi helyet foglalnak az udvaron. Nem szokványos helyzet. A legtöbb gimis nem jár saját autóval órákra. Nem ugrik el ebédszünetben a közeli kolibába (a csárda szlovák verziója) válogatni. És pláne nem néz furán arra az osztálytársára, aki gyalog közelíti meg a gimnázium épületét, és lejár a menzára.  Panka 65 évesen dolgozik, tanul és tele van tervekkel – Az öregedés nem jelenti azt, hogy már minden mindegy WMN Life – 2026. augusztus 5. – KB WMN Life – 2026. augusztus 5. – KB Nem egy szokásos osztályközösség, de mivel ez jutott, engedtem a nyomásnak. Érettségiig annyit cikiztek azzal, hogy nincs jogosítványom, hogy az egyetem előtti nyáron elhatároztam: megtanulok vezetni. Meg azt is, hogy keresek valami zsebpénzt. Így hát vagy a fagyis bódéban kuksoltam, vagy vezetni mentem. Az elméleti órákat kihagytam. Vagánykodtam, hogy nem kell az nekem, majd megtanulom. Ott is tartottam a jegyzeteket a fagyiskanál mellett, de valahogy mindig akadt valami, vagy épp valaki más, aki elterelte a figyelmem. Vezettem. Nem szerettem. Majdnem minden alkalommal más tanárhoz kerültem, és senkivel sem találtuk meg a közös hangot. Az egyik így magyarázott, a másik meg úgy. Az egyik leginkább a fiatal nőket figyelte, a másik a telefonját nyomkodta, a harmadik ideges volt, bármit is csináltam. Jól le is teremtett, ha hibáztam. Az egyik alkalommal önmagából kikelve ordított velem és vont kérdőre, hogy miért akarok én egyáltalán hajtásit (a szlovákiai magyarok gyakran hivatkoznak így a jogosítványra). Őszintén, én sem tudtam, hogy miért akarok. Talán hogy megfeleljek a következő lépésnek. Hogy illeszkedjek a helyiek által igazgatott formába, hogy meglegyen a kirakós következő darabja. Elhúzódott a tanulós időszak. Nem akarásnak... Már elkezdtem az egyetemet, amikor hazajöttem vizsgázni. Először az elméleti tesztet kellett kitölteni, majd jött a mindenki által rettegett gyakorlópálya, végül egy rövid vezetés a városban. Megírjuk a tesztet. Kijavítják, majd az egyik oktató kihív. Két ponttal lemaradtam. Fogom a fejem. Egy hét múlva jöhetek megint. Megvan a teszt. Fellélegzek. Jöhet a parkolás. Iszonyatosan izgulok. Ledől egy bója. Decemberben mehetek újra. A vizsga előtt kapok egy tanárt, akivel addig nem gyakoroltunk. Végtelen türelemmel magyaráz. Nincs görcsben a gyomrom. Tudom, hogy mikor mi következik. Mit hogyan kell csinálni. Harmadszorra gond nélkül veszem az akadályokat. Egyszer hibázok. Elnézik. Megvan. Megszereztem. Mire elkészül a kártya, jég és hó fedi az utakat. Nem merek újra kocsiba ülni. Tavasszal próbálkozom, de mindenki fél mellettem. Nekem sem jó érzés. Feladom. Nem keresem többé az alkalmakat. A fővárosban amúgy sincs szükségem erre a tudásra. Nem is volt. Sokáig nem is igazán érdekelt a vezetés ténye. Elfelejtettem. Élveztem a tömegközlekedéses utakat. És most itt állok egy kisvárosban, ahol úgy érzem, még a tizenhat éves is vezet, mindenki kocsival jár mindenhova. Csak én vagyok a kivétel. És még mindig nem tudom eldönteni, hogy ez fáj, zavar vagy csak idegesít. Merthogy megoldom. Mindig megoldottam. Élvezem az autómentes kalandokat. De tudom, hogy sok dolog könnyebb lenne. Megéri? Szembe tudok nézni a kudarcokkal, a félelemmel. Vagy bele tudok nyugodni abba, hogy nekem erre nincs szükségem. Nem tudom. Sokszor éreztem már úgy az életemben, hogy kilógok a sorból, hogy nem tudok olyan lenni, mint mások, nem tudok úgy gondolkozni, mint mások. Talán csak a sarkamra kéne állni, és elmondani másoknak, hogy nem érdekel. Én így élek. Vezetés nélkül. Utasként. A páromat nem zavarja. Akkor másokat mégis miért? Mert ha lesz gyereked, ha valami baj lesz, ha valahová el kell menni. Mindig csak a ha, mindig csak a de. Ha baj lesz, megoldom. Ha el kell mennem, taxit hívok. Rohanok. Telefonálok. Mert mindig volt valaki. Nem kell mindenkinek vezetnie. És ha egyszer mégis úgy döntök, hogy újra beülök a volán mögé, akkor végre azért szeretném, mert én akarom. Nem azért, mert mások szerint itt az ideje. Most meg örülök a telekocsis beszélgetéseknek, a vonatállomásoknak, a buszos menetrendeknek. Mert annyi ideig legalább nem nekem kell irányítani. Megteszik helyettem. Szászi Fanni Kiemelt kép: Getty Images/Valerii Apetroaiei, Unsplash/Universtock