● news.bsdnet.hu

– Minél kisebb egy gyerek, annál több alkalmazkodást kíván egy szülőtől, hiszen nem elvárható tőle, hogy késleltetni tudja az igényeit – azt sem tudja, mi az a késleltetés, és nem lehet vele kétirányú diskurzust folytatni. Tehát ő jelzi valamilyen módon, ha valami nem oké neki, te pedig szülőként megpróbálod okévá tenni a helyzetet (a lehetőségekhez mérten). A gyerek nem tanulja meg visszaaltatni magát, ha nem veszed fel éjszaka, csak azt tanulja meg, hogy nem érkezik válasz az igényeire, és hiába hagyja abba néhány nap után a sírást,  a kortizol- (stresszhormon-) szintje magas marad  (linkeltem egy kutatást). És ez nemcsak az alvásra, az evésre, hanem az általános komfortérzetre is igaz – ezeket mind a szülőnek kell megteremtenie, a baba igényei szerint (amik ráadásul lehetnek egészen extrémek, lásd:  többemberes babák ). Ez az egész helyzet szülőként először akár sokkolónak is tűnhet, ha egy olyan életből csöppensz bele, amiben nem láttál kisbabákat nevelődni, és közben hallod a gyereked nagyszüleitől, hogy mennyi minden volt teljesen másképp a te saját babakorodban (időre szoptatás, feles tej, bölcsi egészen korán). Néhány hete nyaraláskor láttam egy valószínűleg holland párt, akik az egy év alatti kisbabájukat úgy etették az étteremben, hogy közben ment a mese a telefonon. A gyerekeim, akiknek máig ritkán lehet evés közben nézni bármit (11 és 13 évesek), rá is csodálkoztak. Már én is épp azon voltam, hogy jól elítéljem őket (és megveregessem a vállam, hogy mi milyen ügyesek voltunk ebben – mert ez általában erről szól), de közben rájöttem, hogy fogalmam sincs, mennyire küzdelmes nekik az etetés, milyen időközönként jutnak el étterembe, és éppen nyaralnak ők is, szóval szépen leszálltam a magas lóról, amire maximum a gyerekeim ülhettek volna fel, akiknél ez valamiért ilyen formában sosem volt gond, így nem kényszerültem ebben kompromisszumra. Ma egy kisbaba, akinek a szülei olvastak mindenről és mindennek az ellenkezőjéről, élete első hónapjaiban, sőt, éveiben úgy nevelkedik, hogy a szülők állandóan megkérdőjelezik önmagukat, hogy jól csinálják-e, izgulnak, aggódnak folyamatosan, nehogy elrontsák, és jó esetben a nagyszülőktől meg is kapják, hogy elkényeztetik a gyereket. És nyilván akkor, ha az ember megszokta, hogy a maga ura, a szabadidejében a legtöbb dologról szabadon döntő felnőtt, akkor tényleg érezheti magát személyzetnek, miközben egy párkilós apróság igényeinek rendeli alá még a saját vécézését is. Igen, ez ilyen. Aztán új fejlődési szakaszok következnek, ahol már mást jelent a válaszkészség, és szülőként szerintem egyáltalán nem könnyű átállni. A gyerekeim nagyobb óvodásként egy egész könyvet írtak arról, hogy nekik mire van igényük (a hozzájárulásukkal  ki is tettem az internetre ), édesség, tévé, tablet, cica, nagyjából ezek voltak. Nyilván eljön az a pont, amikor a gyerekek saját igényük szerinti táplálása és nevelése a józan ész alapvető szabályait figyelembe véve lehetetlenné válik. És közben a kollektív emlékezetünkben megint ott van a mi gyerekkorunk, amikor a legtöbb gyereket ma már megkérdőjelezhető módszerekkel megtanították az emberek nagyobb része számára láthatatlanná és hallhatatlanná válni. Szóval ne engedj meg mindent, mert az beláthatatlan következményekkel jár, de ne konfrontálódj úgy a gyerekeddel, hogy ez másokat zavarjon. Ez a gyerekek nagy részénél gyakorlatilag lehetetlen. Így aztán az állandó alkalmazkodást felváltja az állandó lavírozás: milyen konfliktusba menj bele, miben engedj, mit adj neki – vagyis időnként megint azt érzed, hogy egy földből alig kinőtt, apró ember akaratának rendelsz alá egy csomó mindent, vagy azért, hogy védd az életét/egészségét, vagy azért, hogy ne hallgassa egy egész bolt/étterem/játszótér azt, hogy a gyereked elégedetlen. És közben tudod, hogy a kiabálás rossz, szeretetteljesen és melegen kell elmondanod, hogy ne szaladjon ki az úttestre, vagy egye meg a normális ételt, mert soha a büdös életben nem kap többet édességet. Szerintem a legtöbb szülőnek mire a gyereke iskolás lesz, kialakulnak a túsztárgyalói skilljei. És mindeközben tőled, ezeken a helyzeteken tanulja meg, hogy milyen szeretni valakit – ami óriási felelősség (erről majd később, és bizony, kutatást is hozok). Míg a legtöbb óvodás és kisiskolás gyerek végtelenül boldog, ha kap valami fontos feladatot, vághat uborkát a vacsorához vagy segíthet a takarításban, addig a tinik (legalábbis azok, akiket én tartok otthon) azt várják, hogy nagyjából kisbaba szintű ellátást biztosíts nekik: szedd össze a szennyest és a koszos edényeket a szobájukból, vágd fel nekik a barackot, töltsd ki a vizet, mosd ki a fontos ruhadarabot holnapra – de időt csak akkor szeretnének veled tölteni, ha épp nekik van kedvük hozzá (akkor viszont nem igazán érdekli őket, ha te éppen mást csinálnál). Ez megint szöges ellentéte annak, ami előtte volt, amikor a pici gyerekek mást sem akarnak, csak hogy „anya, nézd minden egyes lecsúszásomat ugyanazon a csúszdán, de egy pillanatra se fordítsd másfelé a tekintetedet”. Ebben a szakaszban megint lavírozni kell, hiszen a legtöbb dolgot ők maguk is meg tudják csinálni, de több időbe telik újra meg újra elmondani nekik, mint magadnak megcsinálni. Ettől megint – akármelyik pillanatnyi utat is választod – vagy személyi titkárnak, vagy szobalánynak/konyhásnéninek érzed magad, nagyjából minden pillanatban. Aztán meg, ha valami gondjuk adódik, coachnak meg internetszakértőnek (mármint bizonyos információkat még előbb tudsz kinyerni az internetből, mint a kistini gyereked), vagy bárminek, amire éppen igényük van. És közben persze végtelenül boldog vagy, ha néha odalöknek valami pozitívnak is értékelhető megjegyzést a személyzeti tevékenységedre, és egyenesen a föld fölött jársz, ha jókor voltál jó helyen, és elkaptál egy szeretetrohamot. Azt gondolom, a kisbaba- és kisgyerekkorban, amikor tényleg mi, szülők jelentjük a világot a gyerekeinknek, kevésbé kell magyarázni, hogy miért fontos az, hogy összességében kedvesek legyünk a gyerekeinkkel (cukin szolgáljuk és védjük őket) – meg általában könnyebb is, mint egy tini esetében. Azért az egyik  kedvenc videómat  nézzétek meg a témában. Szóval, miközben a világ sokszor várja el tőlünk, hogy regulázzuk meg az üvöltő ovisokat, a szemtelen kisiskolásokat vagy a végtelenségig flegma tiniket, és minden időszakban van ok, amiért személyzetnek érezhetjük magunkat, az is történik mindeközben, hogy a mi szülői melegségünk alakítja ki, hogy a gyerekeink hogyan bánnak a többi emberrel. Hát nem nagyszerű? (Ezt képzeljétek kicsit hisztérikus hangon.) Egy tanulmány szerzői  500 tinit vizsgáltak egy longitudinális kutatás keretében , és azt figyelték meg, hogy az anyák melegsége határozza meg, hogy a serdülők mennyire segítőkészek a családtagjaikkal, az apák melegsége pedig azt segítette, hogy a baráti kapcsolataikban legyenek támogatók.  90-es évek retró mesé mellékszereplői – kvíz igazán jó memóriájúaknak WMN Zizi – 2026. július 24. – TF WMN Zizi – 2026. július 24. – TF Egyszer valahol olvastam vagy hallottam (de azóta sem találom, hol), hogy a gyerekek nem önmaguktól szeretik a szüleiket – csak visszatükrözik nekik azt a szeretetet, amit kapnak tőlük. Ezt szoktam magamnak mantrázni, amikor beütnek a tinikori undokságrohamok. Jó, nem pont ezt, hanem azt, hogy „ha te seggfej vagy velük, ők is seggfejek lesznek veled”. Meg, mint a kutatásból kiderült, mindenki mással is. Szóval igen, én sokszor érzem magam a gyerekeim személyzetének, szerencsére már elég nagyok hozzá, hogy ezt néha mérgesen a képükbe is vághassam, amit próbálok nagyon szeretetteljesen tenni (hol sikerül, hol nem). De közben azt is gondolom, hogy ez a legszebb szolgálat, ami csak létezik. Ők (mármint nemcsak az én gyerekeim, hanem az összes többi gyerek is) mindannyiunk jövőjének a letéteményesei, és őszintén megtiszteltetés felelősnek lenni a következő generációért (még ha csak kicsi részben is). De emellett azért is nagyon fontos, hogy a nehéz helyzetek ellenére mi, szülők mindig szeretetteljesek maradjunk (akkor is, amikor kurvára mérgesek vagyunk), mert nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én úgy készülök, hogy életem végéig napi kapcsolatban maradok a gyerekeimmel. És ezért dolgozni kell – szóval szolgálatra fel. Tóth Flóra Kiemelt kép: Getty Images/d3sign