● news.bsdnet.hu

– Az elmúlt hetekben egyre gyakrabban érzem úgy, mintha megint járvány lenne. Kint negyven fok körüli a hőmérséklet, ezért behúzzuk a függönyt, leengedjük a redőnyt, és lehetőleg ki sem mozdulunk a lakásból. Figyeljük, melyik helyiségben lehet még elviselni a meleget, hogyan lehet kereszthuzatot csinálni éjjel – és mennyire reménytelen vállalkozás ez a városban, ahol ontja a beton a forróságot –, mennyi ideig működtethető a légkondicionáló, és mikor csökken végre néhány fokkal a hőmérséklet. Közben aggódunk. Felhívjuk a szüleinket, jól vannak-e, ittak-e eleget, bezárjuk a lakásba a háziállatainkat, vizet teszünk ki a madaraknak és a rovaroknak, és szomorúan nézzük a kertben fonnyadó növényeket. Az ablakomból azt látom, hogy nyár közepén úgy hullanak a megperzselt falevelek, mintha október lenne. A médiában kiszáradó tavakról, erdőtüzekről és víz után hiába kutató vadállatokról készült felvételek jelennek meg. A saját bőrünkön érezzük immár, hogy valami megváltozott. Sokkal gyorsabban, mint vártuk. És nemcsak az a kérdés, hogyan bírjuk ki a következő napokat, hanem az is: milyen lesz a világ tíz, húsz vagy harminc év múlva, és hogyan tudjuk erre felkészíteni a gyerekeinket? Michaletzky Luca ökopszichológus szerint fontos, hogy ne bagatellizáljuk ezeket az érzéseket, de ne is engedjük, hogy a világvége-hangulat megbénítson bennünket. A szorongás, a düh és a gyász ugyanis nem feltétlenül az ellenségünk: megmutathatják, mi az, ami igazán fontos számunkra. Kurucz Adrienn/WMN: Engem ez a helyzet sok szempontból a Covid időszakára emlékeztet. Ismét bezárkózunk, sok mindentől félünk, és nem tudjuk pontosan, meddig tart mindez, és mi a kifutása. Te is látsz párhuzamot a két helyzet között? Michaletzky Luca: Igen. A médiában és a közbeszédben is megjelenik ugyanaz a kettősség. Az egyik véglet a pánik és a világvége-hangulat: innen nincs kiút, mindenki zárkózzon be, mindennek vége. A másik irány a teljes bagatellizálás: nyár eddig is volt, most csak egy kicsit melegebb van, minek nyafogni. Valójában mindkét megközelítés megbénít, és elfedi azokat a teljesen jogos érzelmeket, amelyek ilyenkor megjelennek bennünk. Az ökoszorongás nem megkerülhető már. Korábban aggódhattunk a jegesmedvékért vagy az Amazonas őserdejéért, de ezek sok ember számára még távoli problémának tűntek. Most viszont benne vagyunk a helyzetben nyakig. A járvány idején sok közösségi kezdeményezés indult: figyeljünk egymásra, segítsünk a szomszédainknak, nézzünk rá az egyedül élőkre. Most kevésbé látok ilyen társadalmi összefogást vagy alulról szerveződő kisközösségi kezdeményezéseket. Mintha az lenne az egyetlen üzenet, hogy mindenki húzódjon be, kapcsolja be a légkondicionálót, és próbálja valahogy túlélni ezt az időszakot. Az érzelmeinkről azonban alig beszélünk. K. A./WMN: Mintha sokkal feszültebbek és indulatosabbak lennének az emberek. A kommentfelületeken egy pillanat alatt komoly veszekedések robbannak ki arról, most akkor szabad-e locsolni, be lehet-e kapcsolni a klímát, vagy ki mennyi vizet használ. Miért történik ez? M. L.:  Ahogyan éhesen sem könnyű kedvesnek maradni, úgy a nagy melegben is nehezebben kerül előtérbe az együttérzés és az empátia. Folyamatos fizikai terhelésnek vagyunk kitéve, rosszabbul alszunk, fáradtabbak és ingerlékenyebbek vagyunk, ezért a frusztráció is könnyebben elszabadul. Ehhez hozzáadódik a tehetetlenség. Locsoljak vagy ne locsoljak? A fa árnyékot ad, párologtat, mérsékli a városi hőséget, tehát fontos lenne életben tartani. Közben viszont felmerül, hogy mi történik, ha elfogy a víz, vagy vízkorlátozást vezetnek be. A laikus ember számára nagyon nehéz átlátni az energetikai és ökológiai összefüggéseket. Sokszor azt sem tudjuk pontosan, melyik döntés tekinthető felelősnek. Ez a bizonytalanság és kontrollvesztés tovább fokozza a szorongást és az indulatokat. Ráadásul hajlamosak vagyunk minden ilyen érzést egyszerűen szorongásnak nevezni, miközben többféle ökológiai érzelem jelenhet meg bennünk. Érezhetünk gyászt, dühöt, félelmet, bűntudatot vagy tehetetlenséget is. Az első lépés az lenne, hogy ezeket elismerjük: igen, jogos és érthető, hogy ezt érzem. A pszichológiai munka során ezután azt lehet megnézni, mi rejlik ezek alatt az érzések alatt, és hogyan lehet belőlük valami előremutatót kialakítani. Ezt a tartalmat csak a WMN-tagok olvashatják tovább.Legyél te is a közösségünk része, támogasd munkánkat! Szükségünk van a támogatásodra. Kurucz Adrienn Kiemelt kép: Getty Images/Justin Paget, Unsplash/Craig Manners