Kutyameleg

A kutyák „kinti-benti” életformájában van egyfajta ritmus, amit részben magunk alakítottunk, részben ők követeltek ki. A mieink rendes időben reggel hétkor már az orrukat a bejárati ajtónak nyomva ácsorognak, kakukkos órát lehetne hozzájuk igazítani. Ilyenkor indul a pár perces séta, kinyújtózás, mondhatni, napüdvözlet. Fél nyolckor, újabb napirendi pontként jómagam osztok ki két apró jutalomfalatot, kísérőszöveg is jár hozzá, ugyanaz a szórend, ugyanaz a hangsúly. Az ajtóban kapják meg ezt, bebocsátást még nem nyerve. Az a családfő kiváltsága, aki fél óra múlva kitárja előttük az ajtót, s hagyja, hogy az ebek körbeszaglásszák a macskák által elegánsan hátrahagyott tálakat. Normális napokon ezt követően a két kutya a kertbe távozik – ezt megerősítendő a hűtőből kivett falattal köszönjük meg a közreműködést, ami lehet sajt, szalonnavég vagy direkt erre a célra vásárolt jó minőségű párizsi. Legközelebb majd estefelé teszik tiszteletüket újból a lakásban, amikor gondosan szemrevételezik, elegendő vacsora került-e a táljukba, a száraz kosztot ízesíti-e némi feltét, egy-két kanál húsleves, pörköltszaft vagy ha éppen bőségében vagyunk, akkor nyers tojás s némi túró. A kánikula azonban felborította a rendet. Az eddig hűvös garázsbejárat is felmelegszik annyira, hogy az ne legyen nekik komfortos, így immár reggeltől estig a nappaliban hűsölnek. Az ajtót kaparva jelzik, ha ideje bejönni, hogy aztán legfeljebb olyankor ugassák ki magukat néhány percre, amikor érkezik a postás, a tejesember vagy elmegy egy motoros a ház előtt. Nekünk is megvannak azonban a napi ritmusaink, szokásaink, amiket ők finoman szólva is akadályoznak, de legalábbis befolyásolnak az állandó jelenlétükkel. Lopva, szinte titokban kell például reggelizni. Ha a korábban megszokott mozdulattal húzzuk ki az éles kést a tartóból, a penge hangjára azonnal a hátunk mögött teremnek, hisz mi mást szeletelhetnénk vele, mint kolbászt, sertéstarját, netán szárított sonkát, mind-mind megannyi manna az efféle négylábú jószágok számára. Hiába vagyok háttal, a konyhapult felé fordulva, a balomon és a jobbomon is érzem a meleg leheletüket a lábszáramnál. Amennyiben megpróbálnék tudomást sem venni a jelenlétükről, finoman, a nedves orrukat a csupasz vádlimnak nyomva figyelmeztetnek: járna nekik egy-egy darab, bármit is vagdalok odafent. Lelepleződött immár a dugicsoki titkos helye is – kiszagolták –, ami már csak azért is problémás, mert nemcsak a két négylábú, hanem a teremtés koronája is édesszájú, így készleteim jóval nagyobb ütemben fogynak, mint azt szeretném. Pedig a kutyák hébe-hóba, legfeljebb körömnyi darabot kapnak, azt is inkább a nápolyis részekből. Sütit se lehet csak úgy lopva bekapni: mintha külön fülük és orruk lenne ahhoz a dobozhoz, amibe a kókuszcsókot, vaníliás karikát, zabpehelykekszet, diós vagy mogyorós kiflit rejtjük. Ha ebéd után néhány pillanatra lekuporodnánk a fotelba, kávénkat inni meg, nem lelünk nyugalmat. Vagy az egyik, vagy a másik jön oda, lehetőleg jó közel, még véletlenül se játszhassuk el, hogy nem vettük észre őket. Épp úgy helyezkednek, hogy kezünk vagy lábunk elérje a hátukat, hisz mi más dolgunk is lehetne ilyenkor, mint gyömöszölni, dögönyözni őket. Ha megunnánk, a nagy busa fejüket az ölünkbe fúrják, és utánozhatatlan morgással jelzik, ebből bizony kérnek még. A kávé ilyenkor néha kilöttyen. S akkor még szót sem ejtettünk a bámulatos helyeken felbukkanó szőrpamacsokról, a bevetett ágy pokrócán suttyomban megejtett pihenőkről, amelyeket a besüppedő kutyatestlenyomatok jeleznek, a rejtélyes módon eltűnt fél pár zoknikról, szőrmepapucsokról. Az átható illatú, önfeledt ebszellentések leírásához pedig már szavaink sincsenek. Várjuk hát a hűvösebb időket, amikor helyreáll ismét a régi rend, ha egyáltalán.