● news.bsdnet.hu

Családi meseként hirdették a Gyulai Várszínház programajánlójában a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház és a Gyulai Várszínház közös produkcióját, ennek köszönhetően a megszokottnál több volt a gyerek az esti előadáson. Mivel két kisfiú is ült előttem, közelről láthattam, mennyire élvezték a darabot, mennyire együtt mentek a történésekkel, sőt, miután az egyiküknek a neve is többször elhangzott, valóságos párbeszéd is kialakult közte és a színészek között. A felnőtt nézők hasonlóan élvezhették az előadást, feltéve, ha át tudták adni magukat az élménynek, és elő tudták csalogatni a gyermeki énüket, amikor a fantáziának semmi sem szab gátat, a valóság pedig nagyon egyszerű érzelmek és történések köré koncentrálódik: félelem, öröm, alvás, álom, mese, apa és anya. Már az előadás előtt egy laza összejövetelen érezhettük magunkat, ahol a színpadi események „átfolynak” a nézőtérre: közvetlenül a beléptetés után elhaladtunk egy árus mellett, aki a földre terített vászonról kínálgatta a talán gyermeki játékoknak nevezhető portékáit. Ez már vajon az előadás része? – fordulhatott meg a fejünkben, miközben szólt az előadást keretező Child in Playground című hangmontázs különböző gyermeki hangokkal. Alig kezdődött el aztán az előadás, aggódó fiatalok jöttek be a színpadra Gyulai Várszínház feliratú fekete pólóban – pont úgy néztek ki, mint azok, akik nem sokkal korábban kezelték a jegyeinket –, és azt mondták, félbe kell szakítani az előadást, mert egy kisgyerek elvesztette a szüleit, és el is kezdték vizslatni a nézőteret, hátha megtalálják őket. A beregszászi társulat nyilvánvalóan meg tudta volna oldani, hogy a bejövetel és a bejelentés teljesen hihető legyen, és csak a nagyon dörzsölt színházba járók sejtsenek turpisságot – a szándékot színpadiasság legalább nem keltett felesleges riadalmat. Így is akadt újabb olyan elem, ami a közönséggel való mókázást erősítette: egy férfi az említett jelenet után – amikor már kiderült, hogy maga az elveszett kislány is az előadás része, sőt, egy bábú jeleníti meg – kedélyesen kurjantott, hogy „ja, hát ez az előadás része”, majd a csörgő telefonját is felvette, hiába csitította a felesége. „Ja, hát ez is az előadás része” – nyugtázta a néző, aki aztán nem győzte kapkodni a fejét, amikor hol a nézőtér felől rontott be valaki, hol a várfokon mászkált. Kényelmesen belakhattuk az egész várszínházat, ahogy a színészek is, és ez csak egy az esten tapasztalható határátlépések közül. Az alaptörténet ugyanis arról szólt, hogy ezt a kislányt, aki elvesztette a szüleit, valamilyen módon meg kéne nyugtatni, el kéne altatni. A két pótszülő mindent megtesz, és a történéseknek ezek után csak a lehetőségek szabtak határt, a képzelet nem. A ruhafogas átalakulhatott paripává, a tollpárnából hógolyó-csata kerekedhetett – eljuttatva egy-két „töltetet” a nézők közé is –, és a fogasról leakasztott ruhadarabok is megtalálták a funkciójukat. A síruha például hideget hozott az egyik kulcsjelenetbe, de előkerült tütü, páncél, békajelmez is. Így tehát nem csupán a nézőtér és színpad kapcsolódott össze, hanem a közönség előtt játszódó előadás is a háttérmunkával, a kellékek és jelmezek világával, mint ahogy ténylegesen a szemünk előtt formálódott az előadás is. Ifjabb Vidnyánszky Attila rendezéseitől nem áll távol az improvizáció, a beregszászi társulat pedig jó partner ebben. És nem csak ebben, hiszen a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház vezetésének az ötödik évadot kell háborús körülmények között megterveznie: magyarországi színpadi jelenlétük önmagában többletjelentést hordoz. A háborútól való félelem, a menekülés a Volt egyszer egy... című előadásban is megjelenik – finoman, szívhez szólón, átélhetőn és egyetemesen, hiszen hasonló jelenetek ma már a világ minden táján előfordulhatnak. A Volt egyszer egy... című előadás ezzel együtt próbára teszi a nézőt, akinek a fejében az is megfordulhat, hogy az idő rövidsége miatt „dobtak össze” az alkotók egy ilyen, a hagyományos keretek közé nem illeszthető előadást. Más gondolhatta azt, hogy a produkció „még nincs kész”, megint más szerint viszont éppen ez az erénye. Nem ad kész válaszokat – még kész történetet, előadást sem –, a nézőnek éppen ezekből a töredékes jelenetkból, ezekből a történetfoszlányokból kell összerakni a saját befogadói élményét. Emlékszünk-e, amikor gyerekkorunkban nem bírtunk elaludni, mert azt gondoltuk, hogy szörny lapul az ágy alatt? Vagy megvan-e szülőként az az érzés, hogy mennénk már, de a gyermekünk sehogyan sem tud elaludni, és észreveszi, akármilyen óvatosan próbálunk is kislisszanni a szobából? És éreztük-e már egy töredékmásodpercre is azt a jeges félelmet, hogy a gyermekünk eltűnt, elveszett, és a hatalmas megkönnyebbülést, amikor meglett? És milyen mindez, amikor valóságos szörnyektől kell félni, mi repíthet el minket valami szebb világba? Ifjabb Vidnyánszky rendezése leginkább talán összművészeti produkcióként jellemezhető, annyiféle módon hat ránk. Az előadás létrejöttét segítette Csapó Attila bábművész, a látványért Vidnyánszky Alexandra felelt, a koreográfus Kondákor Ajsa Panka, a dramaturg pedig Ugron Zsolna volt. A Gyulai Várszínház pedig ismét bizonyította, hogy nem pusztán fesztiválhelyszín, hanem alkotóműhely is. A kárpátaljai színházzal közösen készült a Revizor című előadásuk is, amely aztán az Országos Színházi Találkozón bezsebelte a legjobb előadás díját. Hogy a Volt egyszer egy... hasonló sikereket érhet-e el, azt egyelőre nem tudjuk, az előadást mindenesetre a 2026–27-es kőszínházi évadban a budapesti Nemzeti Színházban, az ottani színpadi körülményekre szabva szeretnék bemutatni. (Borítókép: Részlet a Volt egyszer egy... című előadásból. Fotó: Gyulai Várszínház)