● news.bsdnet.hu

Van egy rossz hírem. Sőt, igazából csak rossz híreim vannak. Példátlan időjárási anomáliákat tapasztalhatsz, és különben is nyakadon a harmadik világháború, de addig is egy újabb halálos járvány közelít feléd. Ráadásul a reggeli kávézástól az okostelefon-használaton át az alvási szokásaidig amúgy is rosszul csinálsz mindent. Ha elégtelennek érzed szorongásaid mértékét, ez a cikk a segítségedre lesz. Nem kellett hozzá pandémia vagy hőkupola, hogy a közösséginek nevezett médiában naponta jöjjön szembe velünk legalább néhány olyan cikk vagy poszt, amelyekből kiderül, hogy a jelenünk is borzalmas, a jövőnk azonban egyenesen elviselhetetlen lesz. Ennél a nyomasztásnál csak a szépelgés rosszabb, mely szerint a megszólalók tudják, hogyan is kell jól viselkedni, helyesen cselekedni, vigyázni magunkra és egymásra, és ha követjük őket, megmenekülünk. Bár a Covid-világjárvány a múlt ködébe vész, de az idei nyarunkat meghatározó pokoli hőség, amelyet országonként és régiónként eltérő mértékben vízhiány és energiaválság is kísér, nagyon is közeli élmény. De még ezek felbukkanása előtt is kiválóan lehetett szorongani, sőt rettegni, mert már korábban is borzalmas volt minden. A félelmeink egy jelentős része ráadásul megalapozott. Túl sok egészségtelen ételt fogyasztunk, túl sok időt töltünk a képernyő előtt, túl sokat dolgozunk és túl kevés lehetőségünk van a valódi kikapcsolódásra, az életvitelünket pedig nemcsak az egészségünk, de az emberi kapcsolataink is megsínylik. Ugyanakkor újságcikkek és közösségimédia-posztok százai, ezrei, milliói születnek arról, hogyan is kellene élnünk. Megtudhatjuk például, hogy eddig helytelen testtarással ültünk a számítógép előtt, hogy rossz sorrendben pakoltuk a ruháinkat a mosógépbe, és hogy túl rövid vagy túl hosszú ideig szellőztettünk. Kiderülhet egy népszerű teáról, hogy fogyasztása akár halálos is lehet. Olvashatunk róla, hogy étrendje miatt sárga dudorok nőttek egy férfi bőrére. Egy másik férfi rendszeresen túl hosszan törölte a fenekét, ezért aranyere lett. Arról nem is beszélve, hogy újra felbukkant Magyarországon a veleszületett szifilisz, sőt a tigrisszúnyog is megérkezett hazánkba, és láthatóan itt is akar maradni. Ezt már csak azért sem szabad félvállról vennünk, mert Amerikában már több parkot is lezártak a szúnyogok által terjesztett halálos vírus miatt. Az sem megnyugtató, hogy influenzaszerű járvány szedi áldozatait Kongóban, míg Indiában feketegomba-fertőzés tombol. Mindeközben ijesztő dolog derült ki az alkoholról: már kis mennyiségben is visszafordíthatatlan egészségügyi károkat okozhat. A 2020-as éve elején a Covid-pandémia minőségi változást hozott a nyomasztási iparág szereplői számára. Mossunk kezet gyakrabban, hallhattuk az egyébként hasznos tanácsot, aztán később már otthonmaradásra is felszólítottak bennünket (a kulcsmondat angol nyelvterületen a „Stay the fuck home”, idehaza „Maradj szépen otthon” volt, utóbbi legalább annyira agresszív, mint amennyire modoros). Miközben a sajtó nemcsak halálozási számokkal, hanem szennyvízadatokkal is riogatott bennünket, a lakosság műveltebb, felkészültebb, mondjuk ki, felsőbbrendű része kéjes örömmel oktatta ki felelőtlen polgártársait, és követelt még szigorúbb intézkedéseket. A nyájimmunitás hiú ábránd, hangoztatták a szakértők, míg a felelős állampolgárok posztokban és kommentekben jelezhették, szerintük nemhogy az utcára, de még az erkélyre sem lenne szabad kiállnunk (mármint azoknak, akiknek van erkélye), csakis akkor, amikor esténként az egyezményes időpontban meg kell tapsolnunk hőseinket, az orvosokat. Az embertársaikért aggódók igazán elemükben érezhették magukat: fegyveres katonákat kívántak látni minden utcasarkon, rászólhattak a két sorral előttük ülőre a buszon, hogy húzza fel az orrára a maszkot, és rendőrt hívhattak a szomszédra, ha tíznél több vendég este nyolc után is a lakásukon tartózkodott. Voltak egészen különleges rituálék: láttam olyan lányt, aki maszkkal az arcán sétált be az akkor már nyitva tartó kocsmába, maszkban rendelt italt, leült beszélgetni a barátaihoz, továbbra is maszkban, majd a maszkot lehúzva belekortyolt az italába, utána rögtön felhúzta a maszkot, beszélgetett, nevetgélt, megint levetette a maszkot és megint ivott egy kortyot, és újra felhúzta a maszkot és így tovább. Ha egy ilyen szertartás nem állít meg egy halálos kórt, akkor semmi. Egy adott ponton még a parkokat is lezárták, nehogy véletlenül leköhögjünk egy faágat. Nem mondom, hogy visszasírom ezeket a bolondos időket, de a karantén korszakának is megvolt a maga romantikája. Erős szövetségek, barátságok köttettek az ellenállók között, igaz, másokkal örökre megszakad a kapcsolat. Utóbbiak kártékonynak minősítették azokat, akik kritizálták, vagy akár csak megkérdőjelezték az intézkedések jogosságát. Akik más szempontokat is behoztak a minden józanságot felülíró védekezés mellé, például a mentális egészségünk kérdését, esetleg felvetették a bizonytalan időre leállított gazdaság problémáját. Be kellett volna fognunk a pofánkat, nem volt elég, hogy a négy fal közé lettünk kényszerítve. A tudósok mindeközben figyelmeztettek: örökre velünk maradhat a koronavírus, még akkor is, ha tömegesen felvesszük a Szent Oltást. A korlátozások esetleges lazításának meglesz a böjtje, nem dőlhetünk hátra. Azok közül, akik vitába szálltak a koronavírus-járvány kapcsán hozott intézkedésekkel, a legtöbben nem vitattuk a vírus létezését, ahogy a járványhelyzet komolyságát sem, és hasonló a helyzet a klímaváltozással, illetve az energiaválsággal. A legfontosabb kérdés, hogy a nyomasztásban érdekeltek túl későn kezdtek-e el nyomasztani, vagy ellenkezőleg, már az elmúlt években is annyira túltolták a riogatást, hogy most már akkor is félvállról vesszük a problémákat, ha valóban nagy a baj. Na jó, csak vicceltem, nem ez a legfontosabb kérdés. Nem azon dől el a világ sorsa, hogy liberális Luca délután hatkor mintaszerűen lekapcsolja-e a légkondit, patrióta Pali meg maximumra tekeri, és még a mosógépet is elindítja mellé. A hangulatunkon viszont sokat ronthat, ha egymást is kioktatjuk (lásd még: vigyázzunk magunkra, vigyázzunk egymásra ). Forró, aszályos nyaraink eddig is voltak, az idei július és augusztus viszont mégiscsak más. Ugyanakkor ahhoz, hogy a sajtó szorongást keltsen az olvasóban, korábban nem volt szükség hőkupolára, vízhiányra, áramszünetre. Teljesen megbolondul az időjárás: zúzmarás köd után viharos szél, ónos szitálás, eső és hó is jöhet, olvashattuk egy random szalagcímben egy random év random februári napján. Teljesen megbolondul az időjárás: visszatér a harminc fokos meleg, írta egy portál egy májusi reggelen. Teljesen megbolondul az időjárás: húszfokos hőmérséklet-ingadozás is lehet, adta hírül egy másik lap júliusban. A nyomasztás művészetét egyes sajtótermékek képesek egészen magas színvonalon űzni: borzalmas időjárás közelít, már csak óráink vannak hátra, visszatér a kemény tél, havazás jön. A ravaszabbak azonban nem lövik le a poént a címben: eláruljuk, meddig tart a jó idő, eláruljuk, meddig marad szürke a horizont, eláruljuk, meddig tombol a kánikula. Az idei hisztériaszezon riogatásaival, valamint az annak nyomán megjelenő szépelgéssel kapcsolatban már majdnem leírtam, hogy „soha nem látott mértékű”, mert mit sem ér egy cikk egy ilyen fordulat nélkül, de az aktuális apokalipszis bizonyos elemeiben igencsak hasonlít a Covid-járvány idején tapasztalt világvégére. Akkor is úgy indult, hogy csak néhány hetet kell kibírni, és most is úgy kezdődik, hogy csak néhány apró változtatásra lesz szükség, de azért páran már a pandémia viszonylag korai korszakában is lebegtették, hogy ennek bizony soha nem lesz vége, ahogy most is megjelennek azok a hangok, hogy a jelenlegi kellemetlenségek csak a kezdetet jelentik. A szép szavakba csomagolt okoskodás és a parttalan rettegtetés kéz a kézben járnak. Erős déjà vu -érzésem van (de használhatnám a poszttraumás stressz szindróma kifejezést is), amikor egy fórumon azt olvasom, hogy egy hölgy a vendéglátóhelyek este tíz órai bezárását követeli, mondván, azzal mennyi áramot meg lehetne spórolni. Vagy amikor valaki szmájlik és szívecskék kíséretében számol be arról a hőstettéről, hogy sötétben ül a vécére és áll a zuhany alá, ezzel téve hozzá a saját kis részét a bolygó megmentéséhez. Előbbi néni valószínűleg ugyanígy követelte a kocsmabezárást a Covid-járvány idején is, csak akkor éppen a járványgörbe laposítása volt az ürügy, és ugyanígy követelte előtte és utána, mert este tízre mindenkinek ágyban illik lennie még egy nagyvárosban is. A sötétben zuhanyzó polgártársunkon meg inkább csak mosolyogni lehet – ő amúgy azt is leírta, hogy vécézés közben a telefonját szokta nyomkodni. Még szerencse, hogy a wifi aszályos időkben is megterem! A kocsmabezárás egyébként állatorvosi ló. Ha valaki nem iszik alkoholt és nem jár el otthonról, de zavarja, ha a lakóhelye közvetlen közelében rendszeresen hangos a zene és kiabálnak az emberek, akkor érthető, hogy nem szívesen lát a környéken sokáig üzemelő szórakozóhelyeket. A bajok ott kezdődnek, ha az aktuális hisztériát is belekeveri a dologba. Megint kezdünk ugyanis két pártra szakadni a zsigeri ellen- és rokonszenveink mentén, és ennek remek üzemanyaga az aktuális hisztéria. Aki mondjuk nem szereti a focit és rossz szemmel nézte a stadionépítéseket, vagy primitív szórakozási módnak tartja a tűzijátékot és felesleges pénzszórásnak az augusztus 20-i ünnepséget, az most az energiaválságra hivatkozva ágálhat ellenük – aztán ellátogathat a Budapest Parkba, bulizhat a Szigeten, esetleg elrepülhet Dubrovnikba. Oké, ezeknek a tevékenységeknek is van valamekkora ökológiai lábnyoma, na de mégiscsak olyan európai módon zabálják az energiát, és különben is mindenkinek mást jelent a luxust. És amíg a Carson Coma koncertjén ünnepelem a rendszerváltást, addig sem kapcsolom be otthon a klímát. Tiszta haszon. Ez az a pont, ahol mindenkinek elő kell állnia egy személyes vallomással. Nekem például nincs kertes házam, tehát kertem és medencém sincs, nem pazarolom a drága ivóvizet a gyep locsolására vagy a medence feltöltésére. De még csak lakásom sincs, albérletben élek, ahova a tulaj nem szereltetett be klímát, de ezt én sem erőltettem, mert tudom, hogy augusztus végétől a következő év júniusának végéig úgysem használnám. És a két legmelegebb nyári hónapban is kikapcsolnám legalább éjszakára, mert még a kánikulában is jobban szeretek nyitott ablaknál aludni (az már más kérdés, hogy nyitott ablaknál aludni egyre kevésbé kellemes, mivel a társasházakban egyre több a klímaberendezés, és ezek együttes zúgását kell hallgatni egész éjjel). Nincs tévém, és mosogatógépem meg szárítógépem sincs, ezek el sem férnének az albérletben. Ráadásul autóm sincs, se hagyományos, se elektromos, a tömegközlekedést preferálom, akármilyen bosszantó is tud lenni néha, illetve újra és újra próbálom magam visszaszoktatni a kerékpárra, ami kisvárosi gyerekkoromban természetesnek tűnt, de Budapesten soha nem éreztem igazán komfortosnak. Szóval kikiálthatnám magam hősnek, hogy mennyi mindent megteszek a bolygóért, de hamisan csengenének a szavaim: az, hogy valaki nem rendelkezik bizonyos javakkal, ezért kevésbé veszi igénybe az emberiség szűkös erőforrásait, a körülményektől, az adottságoktól, a preferenciáktól is függ, vagyis ahhoz, hogy spóroljon, nincs szükség a globális klímakatasztrófa fenyegető rémképére. Magyarul akkor sem vezetnék autót, ha kétszer ennyi lenne a jövedelmem, és nem szívesen költenék kerti medencére sem, viszont többet utaznék, mert szeretek utazni, akármennyire bűnös élvezetnek számít is. Ezen a nyáron jártam balatoni strandon, részt vettem a Fishing on Orfű fesztiválon, és elrepültem Athénba. Nem mondanám, hogy a legnagyobb pazarlók közé tartozom, de nem is vagyok bűntelen. Egyikünk sem az. Még kocsmában is jártam. A Balatonalmádiban üzemelő Picuri kocsma, amely a nevének megfelelően nem egy gigantikus méretű szórakoztató komplexum, viszont egy hagyományos talponállónál mégiscsak több szolgáltatást nyújt, mivel az italok mellett ételeket is kínál, sőt néha koncerteket is, a Facebook-oldalán pár nappal ezelőtt hosszú posztot tett közzé a kánikulához való alkalmazkodásról. Leírják, hogy a délután hat órai helyett este nyolc órára tolják ki a nyitásuk idejét, amíg a rendkívüli hőség tart, és hogy beszereztek egy nagy teljesítményű áramfejlesztőt, amely benzinnel és PB-gázzal is üzemel, így aztán áramszünet esetén sem kell bezárniuk. De a poszt nem is ezért érdekes. Bepillantást enged ugyanis abba, hogy még egy kiskocsmának is milyen sok villamos energiára van szüksége a működéséhez: „A Picuriban több mint húsz hűtőszekrény, hét légkondicionáló, négy mosogatógép, sörcsapok, ipari jéggépek és jelentős elektromos konyhatechnika üzemel kemencékkel, rostsütővel és fritőzzel. Ehhez jön még a szórakoztató elektronika, a zenegépek, a számítógépek, a televíziók, a pénztárgépek, plusz az egész terület világítása. Ezek együtt elképesztő mennyiségű villamos energiát igényelnek. Lássuk be, ezeknek a berendezéseknek a nagy része nem olyan, amit este, záráskor egyszerűen le lehet kapcsolni. A hűtőknek éjjel-nappal hűteniük kell, a jéggépeknek jeget kell gyártaniuk, a klímáknak pedig akkor kell leginkább dolgozniuk, amikor odakint közel negyven fok van.” Miért fontos mindezt tudni? Szerintem jó dolog tisztában lennünk vele, hogy bármivel töltjük is a napjainkat, olyan rendszerek fenntartásában veszünk részt, amelyek zabálják az energiát. Nemcsak a tűzijáték kerül sokba, de még a legszerényebb kiskocsma fenntartása is. Nemcsak azzal terheljük az ökoszisztémát, ha egy távoli országba repülünk, hanem azzal is, ha vonatra szállunk. Fokozatok persze vannak, nem minden kormány, önkormányzat, kis- és nagyvállalkozás áll egyformán a pazarlás és a spórolás kérdéséhez, de egy biztos: nem attól fog megmenekülni a világ, ha a közösséginek nevezett oldalak értelmisége kioktatja a panelok népét, hogy pontosan mikor és miből, mennyit és hogyan kell fogyasztania. A panelok népe ugyanis nem szereti, ha kioktatják. Nem érdekli, hogy a Sziget gazdaságosan működtethető, mert úgysem lesz rá pénze, helyette tűzijátékot akar nézni ingyen. Nem fogja kikapcsolni a légkondit sem, ha van neki egyáltalán légkondija. Azt fogja mondani, hogy ő dolgozik és adózik rendesen, oldják meg helyette, hadd nézze nyugodtan a meccset. Csak hogy ne értsen félre senki: kimondottan hasznosnak tartom az önkéntes takarékoskodást, de az önkéntességet soha nem egy kormány, a sajtó vagy egy random kommentelő felemelt mutatóujja indítja el. Azzal, hogy nem engedem tele a kádat naponta háromszor, nem az aktuális hisztériaszezon tízparancsolatának egyik pontját teljesítem, hanem egyszerűen csak spórolok a vízzel és a rezsivel (meg amúgy sem lenne időm egész nap a kádban ülni, és különben sincs kádam). De hiába tartóztatom meg magam, a haszon eltörpül a nagy energiaipari cégek károsanyag-kibocsátása mellett. Fájdalom, de a gyorsbüfék is ugyanúgy egyenként külön műanyagzacskóba csomagolják a műanyag evőeszközeiket, vagy ha szigorúbban szólnak rájuk, az utóbbiakat lecserélik fából készült, de ugyanúgy eldobható kanalakra, késekre és villákra. És hiába spórolok a vízzel, ha több olyan háború zajlik párhuzamosan, ahol ezek a kis takarékossági praktikák szóba sem kerülnek. A fél világ nyakig benne van ezekben a háborúkban, nyakló nélkül küldik a pénzt meg a fegyvereket a hadban álló feleknek, ég az üzemanyag és hullanak az emberek, ami ellen én magam ugyan semmit nem tehetek, de ígérem, ha egyszer lesz egy kádam, a legritkább esetben fogom teleengedni vízzel. Sok kicsi sokra megy. Az emberek szerencsére tele vannak ötletekkel, hogy mi mindennel javíthatunk még a kilátásainkon. A légkondi bekapcsolása helyett például leengedhetjük a redőnyt, mert az is remekül hűti a lakást. Így viszont, ha például home office-ban dolgozik az ember, ülhet a sötétben egész nap, hacsak fel nem kapcsolja a villanyt, hiszen dolgozni muszáj, és nincs mese, fel kell töltenie a laptopját és az okostelefonját is. Remekül bevált a műanyagpalackok visszaváltása is, leszámítva, hogy a rendszer széttúrt kukákat, boltok előtti konfliktusokat és romló közbiztonságot eredményez. És akkor még ott van az elektromos autók és az akkugyárak problémája, de a sor hosszan folytatható. Nehéz ügyek ezek. A legszomorúbb az egészben, ha tisztában vagyunk vele, hogy az egyik probléma megoldásával egy másik problémát generáltunk, akkor nehezebb lesz edukálnunk embertársainkat a helyes magatartással kapcsolatban. De legyünk erősek: menni fog az így is. És ha egyszer véget ér ez az infernális forróság, és közben nem jutunk el oda, hogy mindent, de tényleg mindent le kelljen kapcsolni, hogy ne járjon a vonat és a villamos, hogy ne működjön a hűtő és a lift, hogy ne legyen telefon és internet, vagyis ha a világ újra megmenekül, akkor is marad aggódnivalónk bőven. Szoronghatunk a magányunk miatt, tarthatunk az internetes csalásoktól, félhetünk megannyi tünettől, amelyek a rák korai jelei lehetnek, és retteghetünk attól, hogy egy hatvanméteres aszteroida csapódik a Földbe 2032-ben. Vigyázat, sokkoló lesz! A szerző közíró-szerkesztő. Az alábbi cikk az ÖT és az Index szerkesztőségi együttműködése keretében került az oldalunkra. Ha megosztaná, kommentelné, vagy még több hasonló tartalmat olvasna, keresse fel partnerünk, az ÖT oldalát ! A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját. (Borítókép: Erdőtűz  Montfort-sur-Argens közelében, Correns mellett, Franciaországban 2026. augusztus 1-jén. Fotó: Manon Cruz / Reuters)