● news.bsdnet.hu

Hetvennégy év elteltével egy mentőhajón szolgálatot teljesítő orvos egy retikült halászott ki a vízből, amely a New York felé tartó Pan Am 526A (Clipper Endeavor) járatról származott. A repülőgép 1952. április 11-én zuhant le Puerto Rico partjainál. A retikülben egy púderpamacs és egy kézzel írt levél került elő, amelyet egy Puerto Rico-i katona írt feleségének. Utóbbi azok közé tartozott, aki túlélte a tragédiát. Gloria Rosario szerint jóval több embert lehetett volna akkor megmenteni az egyébként 52 halálos áldozattal járó szerencsétlenség utasai közül. A baleset után vezették be ugyanis azokat a ma már megszokott, felszállás előtti biztonsági tájékoztatókat, amelyek megmutatják az utasoknak, hol találhatók a vészkijáratok és hogyan kell használni a mentőmellényeket. A nő unokatestvére nem élte túl a tragédiát, ugyanis nem mert a kényszerleszállás után a vízbe ugrani, ezért néhány perccel később életét vesztette, miközben még mindig a repülőgép roncsaiba kapaszkodott. A jármű az Atlanti-óceánban süllyedt el, maradványait azonban csak 74 évvel a baleset után találták meg, mindössze néhány mérfölddel a sziget északi partjaitól, mintegy 600 méterrel a vízszint alatt. A húsvéti különjárat 1952-ben, nagypénteken, néhány perccel dél után szállt fel 64 utassal és öt fős személyzettel. Kilenc perccel később a kapitány azonban arra kényszerült, hogy San Juantól északnyugatra, hullámzó és cápáktól hemzsegő vízben hajtson végre kényszerleszállást, ugyanis a gép négy motorja közül kettő meghibásodott. Ugyan a becsapódást minden utas túlélte (pedig a gép farokrésze letört), de csak 17 embert sikerült kimenteni. A többiek életüket vesztették a gyorsan süllyedő repülőgépen kialakult káosz következtében. Két perccel negyed egy előtt a kapitány kérésére, a járat jelezte a San Juan-i irányítótoronynak, hogy visszatérnek a repülőtérre. A torony engedélyezte is a leszállást, azonban a repülőgép egyik motorjának olajnyomása rohamosan csökkent. 12 óra 17 perckor a torony a járat helyzete felől érdeklődött, azonban a pilóta nem tudott megnyugtató válasszal szolgálni. Alig egy perccel később az irányítótorony riasztotta a San Juan-i parti őrséget, a kapitány pedig megkérte a másodpilótát, hogy figyelmeztesse az utasokat a közelgő kényszerleszállásra, néhány pillanattal később a gép az óceánba zuhant. Gloria Rosario elmondása szerint „kemény ütközéssel” csapódtak a vízbe, amely azonnal betört a kabinba. A légiutas-kísérő kinyitotta a vészkijáratot, és az emberek mentőmellény nélkül kezdtek kiugrálni a gépből. A túlélő szerint viszont egy fontos részletet elmulasztottak a légiutas-kísérők közölni az utasokkal: hol találhatók a mentőmellények és hogyan kell őket használni, emiatt óriási káosz alakult ki. Gloria Rosario próbálta unokatestvérét kihúzni a gépből, aki azonban sokkos állapotban volt, és nem engedte el a repülőgép roncsait. A túlélő akkor ugrott ki, amikor a víz már mellmagasságig ért a gépben, a vízben a személyzet tagjai segítettek neki, a pilóta pedig egy mentőcsónakba húzta. A túlélők között volt Novetah Davenport, aki a pilótanőket tömörítő nemzetközi szervezet, a The Ninety-Nines tagja. A nő mentett meg egy kisgyermeket a Pan Am járatáról, akit úgy húzott ki magával a süllyedő gépről. Davenport egészen haláláig tartotta a kapcsolatot a megmentett fiúval, akit Mark Van Daalennek hívtak. A balesetkor mindössze kétéves volt, és szüleivel rokonlátogatásra indultak. A misszionáriusok életüket vesztették a balesetben, míg gyermeküket a víz felszínén lebegve találták meg, akit egy túlélő emelt be egy mentőcsónakba. A legénység tagja volt John Burn, a repülőgép kapitánya, aki már a második, halálos áldozatokkal járó szerencsétlenséget élte túl. A kapitány fia elmondta, apja mindig meghatottan beszélt a nagypénteki tragédiáról, és az egykori pilóta mindig kiemelte, mennyire tehetetlennek érezte magát, hogy ennyien meghaltak a balesetben. John Burnnek nem ez volt az első balesete, 1943-ben Portugáliában vezetett egy gépet, amely lezuhant, és 24 utas vesztette életét. A pilóta állítása szerint két pánikba esett nőnek segített mentőmellényt felvenni, majd utasította az utasokat, hogy hagyják el repülőgépet. Azonban voltak olyanok, akik a helyükön maradtak becsatolva. Ezért utóbbiakat erőszakkal próbálta meg kiszabadítani üléseikből, de elsodorta őt a víz a jelentések szerint. Ezekben az is szerepel, hogy a 12 túlélő közül hét a vészkijáratokon keresztül hagyta el a gépet, négyen az egyik kabinajtón, egy pedig a pilótafülke egyik ablakán át. Az egyetlen vízre bocsátott mentőcsónakon az első- és másodtiszt öt utast, valamint egy légiutas-kísérőt vett fel. Egy mentést végző repülőgép vitte el a kapitányt és további hét utast, akik legalább fél órát töltöttek a viharos vízben. A roncs megtalálásáról a Discovery Channel tervez beszámolni, az Expedition Unknown című sorozatának egyik epizódjában. Ugyanakkor közölték, nincs semmilyen terv a roncs kiemelésére vagy bármilyen más módon történő megbolygatására, mert a helyszínt a balesetben elhunytak sírhelyének tartják. Az Air/Sea Heritage Foundation a Puerto Rico-i kormánnyal együttműködve azon dolgozik, hogy bővítse a roncs helyszínének védelmét, és emlékmű felállítását szorgalmazza a katasztrófa áldozatainak tiszteletére. Diana Lachatanere, az egyik áldozat lánya ennek ellenére azt nyilatkozta, számára ez a felfedezés semmit sem változtat. Édesapám továbbra is 74 éve halott. Talán ha megtalálták volna a testét, nem is tudom. Igazából nem is a test a lényeg, hanem az elveszett évek, amelyeket soha nem lehet visszahozni. Ugyanakkor megjegyezte, a közlekedésbiztonság javulása szempontjából mégis valamilyen vigaszt jelent számára. „1961 óta, 15 éves korom óta repülök. Régen odafigyeltem a biztonsági tájékoztatókra, aztán háttérzajjá vált – mondta a felszállás előtti eligazításokról. – Mostantól újra odafigyelek, és megadom a légiutas-kísérőknek a nekik járó tiszteletet.” (Borítókép: Egy Douglas DC-4 repülőgép, megegyező típus az 1952-ben lezuhantéhoz. Fotó: Michael Ochs Archives / Getty Images )