● news.bsdnet.hu

– Történetem egyik főhőse, pontosabban hősnője Aranka, aki a társadalom megbecsült tagja, kiváló szakorvos, három gyerek édesanyja, a szülői munkaközösség motorja, az iskolai alapítványi bál és a nyári medencés partik főszervezője. A férje, Dénes, a társadalom még inkább megbecsült tagja, még kiválóbb szakorvos – a többi a történet szempontjából lényegtelen. Dénes aprólékosan felépített karrierje sok áldozattal jár: kórházi munka, magánrendelés, ügyeletek, egyetemi oktatás, nemzetközi konferenciák. Aranka, bár visszautasítja az áldozatszerepet, gyakran hangoztatja az alábbi tételmondatok egyikét: – Szegény Dénes, már megint ügyelnie kell! – Szegény Dénes, már megint este tizenegykor ért haza a magánrendelésből! – Szegény Dénes, idén nem tud jönni a karácsonyi családi ebédre, mert a főnöke már megint beosztotta! Szegény Dénes pedig nagyon jó férj és apa szeretne lenni, de hát a főnöke nem engedi, a konferencián muszáj részt venni, a betegek várják, hogy meggyógyítsa őket, a magánrendelés is rendkívül fontos, mert az státusz, meg persze ott vannak az anyagiak. Családi ház a város legjobb környékén, napelemmel, elektromos autóval, öntözőrendszerrel, kertésszel, bejárónővel, medencével… Persze néha, gyengébb pillanataiban bevallja, hogy heti százhatvan órát ő van egyedül a gyerekekkel, és ez milyen nehéz. Persze Dénes nem felelős mindezért, ő csak teszi a dolgát, és különben is, a körülmények áldozata. A főnöke a hibás, meg a kollégái, akik közül senki nem akar karácsony napján a kórházban ügyelni. Áldozat Dénes, és áldozat Aranka is. Persze van, aki kevesebbet vállal, és több időt tölt a családjával, és el tud menni a gyerekei kosármeccsére, zongorabemutatójára, vagy csak egy átlagos vasárnapi ebéd után az állatkertbe. De ő nem „szegény”, mint Dénes, nem áldozat, így a felesége sem lehet az. De miért fontos mindez? Mert az áldozatnak minden rendes játszmában akad megmentője. És ki menti meg Arankát? Az anyukája. Vagyis, mióta gyermekei vannak: a Nagymama. Főz, mos, vasal és hajtogat, etet, altat, zongoraórára visz, kosáredzésről hoz, beteg gyermeket ápol. Iskolaszünetben, vagy ha Dénes karrierjének terheit kéthetes, kettesben töltött thaiföldi lazítással szükséges enyhíteni, vigyáz a gyerekekre, és intézi minden ügyes-bajos dolgukat, hadd pihenjenek a szülők. És ez tök jó! De akkor mégis miért írom le mindezt? Kinga vagyok, Nagymama másik lánya, Aranka nővére. Nekem is van családom, férjem és pont ugyanannyi gyermekem, mint a húgomnak, akik ugyanúgy belázasodnak néha, vagy elkapják a hányós-hasmenős vírusokat. Sőt, nálunk ugyanúgy van őszi, téli és tavaszi szünet, a nyáriról nem is beszélve. De Nagymama nem jön. Mert amikor az én kislányom lázas, Aranka fiát kémiaszakkörre kell vinni, így sajnos nem ér rá. A tavaszi szünetben nem vihetem el a gyerekeimet a nagyszülőkhöz három napra, mert a húgom gyerekei már alapértelmezetten ott vannak, és plusz három gyereket nem tudnak fogadni. Arankáék nem tudnak mit csinálni, nekik dolgozniuk kell, megvan a beosztás, nem vehetnek ki szabit, egy orvos nem tud igazodni az iskolai szünethez. Bezzeg én! Én bármikor vehetek ki szabit, mert a szánalmas bölcsészdiplomámmal egy több ezer fős multicég légkondis irodájában vagyok egy könnyen helyettesíthető, apró alkatrész. Ja, és különben is, nálunk van hómofisz. Mert az megoldás mindenre. Persze én tudok otthon mítingelni a céges laptopomon, miközben a három gyerek feldúlja a nappalit. Persze nekem könnyű, mert céges ájfónom is van, blútúszos hedszet tel, amit kivihetek a játszótérre, és tudok ímél eket írogatni a kollégáknak, miközben a gyerekek idilli csendben és harmóniában várat építenek a homokozóban. A kórházban persze nincs hómofisz , a távgyógyítást még nem találták fel, pedig voltak egész jó, emelt díjas, betelefonálós tévés próbálkozások. Az ő irodájában konditerem van meg zeneszoba. Ugye, a körülmények… Arankáék mindig megszívják, nekik mindig harcolniuk kell, gonosz főnökök és rosszindulatú kollégák üldözik őket naphosszat, persze nálunk az irodában mindenki kedves, egész életemben csupaszív főnökeim voltak. Engem hazaengednek délben, ha hívnak az oviból, hogy a kisfiam lázas, és természetesen azonnal rohanok is. Nekem nincs szükségem Nagymama segítségére, mert az én életem könnyű.  „Nehéz vagyok egymagamnak” – Amikor minden rendben, belül mégis nagyon elfárad az ember VIM – 2026. július 31. – WMN VIM – 2026. július 31. – WMN Persze az utóbbi években nem kaptam fizetésemelést, mert a munka–magánélet egyensúlyának elbillenése miatt legfeljebb a hónap legrosszabb dolgozója címet zsebelhetném be. Nekem nincs karrierem, nincs titulusom, nincs családi házam, napelemem, elektromos autóm, kertészem, és a világ másik felére sem vágyom, bőven elég lenne három nap a Mátrában. Tudom, hogy egy orvosi egyetemet elvégezni tízszer akkora meló, mint a bétéká. Tudom, hogy egy ember életét megmenteni sokkal fontosabb és felelősségteljesebb dolog, mint mítingeken grafikonokat prezentálni. Fáradt, mert a három gyerek és a munka rohadtul kimerítő. Úgy is, hogy a férjem ugyanúgy odateszi magát, mint én. Itt van, jelen van, csinálja, beleadja a szívét-lelkét, nem lohol a karrierje meg a fizetésemelés után. És ez nagyon jó, mert mindig is erre vágytam, de néha teljesen elfogyok. És olyan jó lenne, ha az anyám, akinek ugyanúgy a lánya vagyok, mint a húgom, nekem is ugyanannyit adna. Talán ez nem is a fáradtságról szól, meg a kimerülésről, hanem az igazságosságról. Arról a vágyról, hogy a szüleink kezeljenek minket, testvéreket ugyanúgy. Milyen szülő az, aki elviszi a két lányát fagyizni, és az egyiknek öt gombócot vesz, a másiknak meg csak egyet? Nem, nem emiatt vagyok szomorú, tudok nagyon örülni az egy gombócnak is! Amiatt vagyok szomorú, hogy ezt nem tudom velük megbeszélni. Amikor felhozom a témát, hogy miért van az, hogy a testvérem többet kap, mint én, akkor azt mondják, irigy vagyok. És nekem kell szégyellnem magam. Irigy vagyok, mert a húgom gyerekeivel öt hetet tölt Nagymama az idei nyári szünetben, az én gyerekeimmel meg összesen hét napot? Szégyellnem kell magam, mert azt gondolom, hogy ez aránytalan, sőt igazságtalan? Szégyellnem kell magam, mert az orvosi diplomáért többet kell tanulni, mint a bölcsészért? Szégyellnem kell magam, mert az én munkám nem olyan fontos? Szégyellnem kell magam, mert a férjem munkahelyén van zeneszoba? Szégyellnem kell magam, mert nem nyafogok állandóan, hogy nekem milyen nehéz? Szégyellnem kell magam, mert nem gondolom azt, hogy az egész világ összeesküdött ellenem, hanem a jót nézem az emberekben, és a körülményekre kihívásként vagy lehetőségként tekintek? Szégyellnem kell magam, mert nem vagyok áldozat? Szégyellnem kell magam, mert engem nem kell megmenteni? Nem. Nem fogom szégyellni magam. Nem. Nem leszek én is áldozat. És nem. Köszönöm, de nem kell engem megmenteni! Elkortyolom a maradék, kihűlt kávémat, feltakarítom a reggeli hányás utolsó nyomait, gatyába rázom a gyerekbandát, a váltóruhák mellé bedobom a hátizsákba a blútúszos hedszetes ájfón t, és indulok a játszótérre. Hordom a vizet a homokozóba, közben mítingelek, ímélezek, majd a végén tetőtől talpig sárosan áttrappolunk a fagyizóba, és mindenki kap egy-egy gombóc fagyit. És ott és akkor mi leszünk a legboldogabbak a világon! WMN szerkesztőség Kiemelt kép: Getty Images/NataliaDeriabina