● news.bsdnet.hu

Egy országot általában a közepéről igyekszünk megismerni. Én a széléről próbáltam. A legeslegszéléről. Persze az egész mégiscsak a rivalda- és verőfényes Balin kezdődött: bérelt bungalóm medencepartján helyi kézműves sört lefetyeltünk az ott élő barátommal – merthogy Indonézia (egyetlen) világhírű nyaralószigetén „minden is” kapható –, akinek épp azzal zsibbasztottam a melegtől és az erős lágertől eleve kikönnyebbedett agyát, hogy Ázsia déli végpontjáról meséltem. Valaha volt reklámos-marketinges énemet ugyanis izgatta, hogy miközben többnyire jól „márkázottak” a hasonló helyek – Amerika legdélibb pontja a Horn-fok, Afrikáé a Tű-fok, Európáé pedig a Tripiti-fok Kréta mellett –, addig Ázsia délfokát senki sem ismeri, még csak neve sincs. Azzal a gondolattal játszadoztunk – miközben a gyerekeink a medencében a labdával és az idegeinkkel próbálták ugyanezt tenni –, hogy a földrész nagyságú Indonézia 17 ezer szigete közül a legalsón, a piciny Pamanán vajon érdemes lenne-e megnyitni az Asia Southend Resortot, azaz a „Délvég-Ázsia” üdülőhotelt. Merthogy déli irányban épp itt végződik ez a világrész, és a teoretikus kérdésünk egymás felé az volt, hogy pusztán annak, hogy valami a legnagyobb kontinens legalsó pontján található, lehet-e vonzereje. Mint két évre rá kiderült: számunkra lehetett – hiszen elvergődtünk oda –, és még csak hotel sem kellett hozzá. Amely, ha kellett, se lett volna, hiszen a sziget – később megtudtam: még a neve sem az, amit a térkép vagy a Wikipedia ír – valójában lakatlan, pontosabban pusztán egy kisebb katonai bázis található az északi felén. És bár a hadsereg jelenléte elsőre akadálynak tűnhet abban, hogy egy civil földi halandó odamenjen, ám pont hogy még a segítségünkre is volt az utolsó kilométerek leküzdésében a földdarab legalsó végéig. Így írok erről a Nemnormális útjaim című könyvem Lenn délen édes éden fejezetében: Miközben a felforrósodó motoron jó húsz perce – a felütés drámaiságát segítő szófordulattal élve – az életemet mentve csimpaszkodom egy katonába, akár még az is felmerülhetne bennem, hogy mi a bánatot keresek ezen a lakatlan szigeten. (...) Ennek ellenére, vagy talán éppen a nehézségek legküzdése miatt, a füves-bokros csapáson végcélom felé motorozva buddhai mosoly ül ki az arcomra. Ami pár napja még elúszni látszott, mégis valóra válik: már csak percek kérdése, hogy elérjem Indonézia és egyben Ázsia legdélibb pontját. Ez a könnyed baráti beszélgetés volt tehát az Indonesia Compass Challenge expedícióm ősmomentuma, amelynek tárgyához képest keresve sem találhattam volna kontrasztosabb születéshelyet: mert míg Bali a tömegturizmusról, a kényelemről, az influenszerpomádéról és tulajdonképpen a globalizmusról szól, addig az indonéziai „Négy égtájpont-kihívás” helyszínei mindezeknek pont az ellenkezőjét képviselik. Bár a cikkolvasó az általam kreált fenti elnevezés alapján nyilván összetette magában, de le is írom: a legdélibb pont elméleti vizsgáltatása után arra is kíváncsi lettem, hol lehet ennek a hatalmas államnak a többi szélső pontja. És miután sikerült kiderítenem – nem is annyira egyszerűen, hiszen például legtöbbször maguk az indonézek sem jól azonosítják a saját országuk legnyugatibb és legészakibb szélét –, befészkelte a fejembe magát egy terv, hogy én ezekre bizony elmegyek. A kihívás mellett már csak azért is, mert hogyan is juthatnék valósabb képhez erről a gigantikus országról, amelyet a teljesen atipikus, hindu mikrovilág, Bali tulajdonképpen kitakar a legtöbb utazó szeme elől. Az a Bali, ahol két alkalommal összesen négy szép hónapot töltöttem el (az első utamon szinte turisták nélkül, közvetlenül a Covid-járvány után), de ahová már nemigazán vágyom vissza. Nem úgy Indonézia többi részére! A kelet–nyugati irányban körülbelül London–New York (!) távolságnak megfelelő szélességű ország számtalan népcsoporttal, természeti és ember alkotta látványossággal, elképesztően gazdag élővilággal, finom ételekkel és nem mellesleg világszinten verhetetlen ár-érték aránnyal vonz a mai napig. Legfőképpen pedig a kedves emberekkel! A kitűzött expedíciót három év alatt három nagyobb utazással valósítottam meg (a legészakibb és legnyugatibb pontok közel vannak egymáshoz, ezeket egyazon út során értem el). Végül már csak egy kérdés maradt bennem: vajon tényleg ennyire „nemnormális” ötlet volt ez, vagy más is megcsinálta már? Nemrég megkérdeztem a mesterséges intelligenciát – többet is: több műszem többet lát –, hogy mi a véleménye, bárki még eljutott-e ezen helyek mindegyikére. Szerintem nagyon valószínűtlen, hogy ezt a négy pontot valaki korábban, tudatosan összeállított kihívásként végigjárta volna. De azt nem mondanám, hogy lehetetlen. Majd azzal folytatta, hogy bár vannak „four corners-vadászok”, azaz egyes országok mind a négy sarkába elutazó megszállottak, de ez például az USA-ra, Ausztráliára vagy éppen Magyarországra jellemző, ahol ezek a helyek viszonylag könnyen elérhetőek. Ehhez képest nekem csupán egyetlen helyszín – a legkeletibb Pápuán – volt olyan, ahová autóúton el tudtam jutni, a legnyugatibb ponthoz viszont macsétával kellett átvágni magunkat egy sűrű dzsungelen, a legészakibb szigetre pedig egyórás fenékveretős motorcsónakozás után csak kiúszni lehetett, mivel a jármű nem tudott a sziklás parthoz közel menni (majd amikor visszaút előtt – beszállásunkat segítendően – mégis közelebb merészkedett, egy kisebb léket is kapott). Persze ezeken az utazásaimon nem csak a szélső pontokra vadásztam, hanem mindig bejártam a „környéket”. Eljutottam így hegyi pápua törzsekhez, voltam az „Új Balinak” nevezett szörfparadicsomban, napokig kenuztam Raja Ampat vízivilágában, sznorkeleztem a puritán-iszlám Weh búvármekkájában, vagy pedig úsztam a világ legnagyobb krátertavában, a 100 km hosszú Toba-tóban. Na meg jelen lehettem a ramadán végét ünneplő böjtmegtörő felvonuláson Medan másfélmilliós városában, tovább menve pedig láttam a 170 ezer ember halálát okozó 2004-es cunami után mára újjáépült, mosolygós Acehet is. És mindeközben csomó olyan dolgot tapasztaltam, ami az előzetes – felszínes – képhez, sztereotip elvárásokhoz vagy riogatásokhoz képest pont az ellenkezőjét hozta számomra. Ezáltal is a három indonéziai túra után még inkább megerősödött bennem az első benyomásom: Bali valóban kitakarja Indonéziát. Nem azért, mert ne lenne lenyűgöző hely, hanem mert a sikere miatt hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy rajta keresztül megismertük az egész országot. Pedig az igazi Indonézia Bali mögött van. És éppen ez az egyik fő célom a Nemnormális útjaim címet kapott könyvemmel is: megmutatni a tájak, kultúrák és emberek kevésbé látható arcát, és rávilágítani a világ méltatlanul ismeretlen vagy félreismert helyszíneire, rejtőzködő szépségeire, érdekességeire. Ennek alapján az Indonesia Compass Challenge expedícióm állomásai mellett a kötetben szerepet kapott a turistasiló Tenerife csodás északi oldala; a második legelzártabb ország, vagyis a szecessziós építészetéről híres (?) afrikai Eritrea; a senki által el nem ismert posztszovjet Transznyisztria; a legkevesebb turistát vonzó európai ország, azaz Liechtenstein; Délnyugat-Amerika nemzeti park-paradicsoma; Ázsia legfiatalabb országa, a portugál örökségű Kelet-Timor; no meg Kolumbia egykor veszélyes, ezredfordulós világa. A távoli világok megismerése pedig, úgy gondolom, felelősséggel is jár. Személyes vállalásom, hogy a könyv eladása után járó tiszteletdíjam teljes összegével a világ legkiszolgáltatottabb gyermekeiért dolgozó szervezet, az UNICEF munkáját támogatom. A kötet nemcsak történeteivel, de látványos, prémium fotóival is elkalauzolja az olvasót. Kíváncsi erre a különös világra? Most 10% kedvezménnyel felfedezheti! Keresse az Inda Press webáruházában!