● news.bsdnet.hu

Walter azon a reggelen elaludt, pontosabban túlaludta magát. Lehet azért, mert borongós volt az a bizonyos vasárnap az éppen éledező Bécsben. Lehet azért, mert a sors ezt rendelte neki. Fél évszázaddal ezelőtt történt, 4 óra 40 perc körül. S akkor is a Duna volt a főszereplő. Emlékszem, sokáig forgolódtam az ágyban, ott a Wallrißstrassen, az egyik legszebb bécsi kerületben levő házunkban. Már hét éve éltem ott, ahol a háború után az amerikaiak gyakoroltak felügyeletet a lassan magára találó főváros és lakói fölött. Minden tökéletes rendben működött, a pékség, a hentes no és persze a trafik, ahol az újságokat vásároltuk. Legalább tíz országos politikai napilap létezett, s ezek többsége még ma is megtalálható a standokon. Nálunk egyetlen egy sincs már, kivéve egy bulvár újságot, a Blikket. Fél nyolc körül felkeltem, s mint minden reggel, bekapcsoltam a rádiót. Az Ö 3 akkor nagyon modern adónak számított, popzenét sugárzott, rövid hírekkel, beszélgetésekkel. Máig a legkedveltebb közszolgálati rádió Ausztriában. Furcsa volt, hogy nem a zene szól. Elkezdtem figyelni. Kirázott a hideg. Kirohantam az előszobába, ahol apám, a Magyar Távirati Iroda bécsi tudósítója már talpon volt, a tekerős telefonon beszélt valakivel. Gyorsan megadta még pár befolyásos ismerőse számát, mondván: azonnal menjek ki a sarokra, s a fülkéből telefonáljak, hátha én is megtudok valamit. A lakásban csak egy készülék volt, mobilnak még a hírét sem hallottuk. Aztán elindultunk a Dunához. A Reichsbrücke fáradtan hevert a folyó medrében. Ez volt az egyik legnagyobb feltűnést keltő hídkatasztrófa Európában. Szerencsére nem az áldozatok száma miatt (egy embert tűnt el), hanem egyszerűen azért, mert nem hittük el, hogy pontosan Bécsben összeomlik a műtárgy, mert kispórolták belőle az anyagot. Egy bizonyos Walter azonban már jó úton volt, hogy modern hőssé váljon Ausztriában. Talán azért, mert megmenekült. Talán azért, mert annyira esendő volt a története, hogy szinte el sem hittük. De főleg azért, mert mondott valami jót. Irtózatosan találót. Az osztrákok imádták érte. Egy igazi bécsi soha nem süllyed el – emígyen szólt Walter L, akinek a vezetéknevét azóta sem tudjuk, de a történetét igen... Bár az is igen szegényes sztori, már a mai sztárhírekhez viszonyítva. Ne feledjük, fél évszázaddal ezelőtt vagyunk, amikor (még) igen feltűnő módon a Kurier és Kronen Zeitung, a két bulvárlap esti kiadását (igen, ilyen is volt!) javarészben török rikkancsok árulták a Wallrißstrasse sarkánál is, ahol a 41-es villamosról az egyetemről jövet mindig leszálltam. De hogy ki volt Walter L.? Mert igen, csak ennyit tudunk, „L”. Nos, ez felettébb érdekes. Bár 50 évvel ezelőtt nem hangsúlyozták még unos-untalan a személyiségi jogokat, nem léteztek erre szakosodott érdekvédelmi csoportok (legfeljebb az egyetememen), de létezett mértéktartás és az egyén iránt érzett tisztelet a médiamunkásokban. Ezért aztán Walter L. csak így maradt meg a bécsiek emlékezetében a mai napig. Azt azonban tudjuk, hogyan került be a történelembe: azon az esős reggelen ugyanis későn ébredt, márpedig autóbuszát a remizből időre ki kellett vinnie a végállomásra, ahonnan aztán háromnegyed hatkor szolgálatba állt (volna) ő és a piros, 8084-es számú csuklós busz. De hát késett, ezért nem úgy ment ahogyan szokott, hanem a rövidebb utat választotta, ami a Reichsbrücken keresztül vezetett. A dunai átkelő elődét 1876-ban adták át és Rudolf trónörökös nevét viselte, amit a Monarchia összeomlása után változtattak „Birodalmi hídra”. A szerkezet jól állta az idő és a víz, no meg akkor még a jég támadásait, de a megnövekedett forgalmat már nem, ezért újat építettek, amit 1937-ben adtak át, s részben függő szerkezet tartotta. A történelem fintora mentette meg a II. világháború pusztulástól: a Vörös Hadsereg fő hadtápútvonalként tartotta számon, ezért nem robbantották fel. A bécsi várostervezők már a hetvenes évek elején mondogatták, az új ENSZ központ és a város terjeszkedése miatt új hídra volna szükség – amit egy szerkezeti hiba kényszerített ki. A Reichsbrücke egyik pillérébe ugyanis rossz minőségű anyagot építettek a harmincas években, s a víz beszivárgott, a fagy dolgozott, a szerkezet 1976. augusztusáig bírta. Ekkor jött Walter L. A busz – szerencsére – üres volt, mert még ugyebár nem állt szolgálatban. Csak Walter L. nyomta vadul a gázpedált... Aztán eltűnt alóla a híd, de a jármű a korláthoz sodródott, s nem borult a vízbe. A kocsiszekrény sem sérült meg jelentősebben, olyannyira nem, hogy a járművet a katasztrófa után megjavították, s 1989-ig közlekedett, majd pedig múzeumban állították ki. Visszagondoltam bécsi emlékeimre, amikor a világ talán legbiztonságosabban megépített hídján autóztam két évtizeddel később: ez a Golden Gate, amely a San Franciscóból kivezető legfontosabb útvonal. 1937-ben építették, s 1280 méteres fesztávolságával akkor a leghosszabb függőhíd volt a Földön. Egészen elképesztő a látvány a kilátókról, de amikor szemlélődik az ember, óhatatlanul arra gondol: a környék rettentően földrengésveszélyes! Nos, a mérnökök rugalmas szerkezetét 1989-től évtizedeken keresztül korszerűsítették, a pillérek ma már jelentős oldalirányú mozgást is elbírnak, és a speciális energiaelnyelő rendszerek garantálják, akár 8-as magnitúdójú rengést is kibír. A történelem legnagyobb katasztrófája azonban 1809-ben történt Ponte das Barcasnál, mert a napóleoni háború elől menekülők ezrei zsúfolódtak össze az átkelőn, amely nem bírva a terhelést összeomlott. A feljegyzések szerint négyezer ember veszett oda. A legborzalmasabb – mert a modern technika miatt már milliók számára látható – tragédia 1940-ben történt, amikor a Tacoma Narrows függőhíd négy hónappal átadása után a hatalmas szél hatására elkezdett csavarodni, lengeni és eltört, amit rögzített egy filmkamera. Mindez azt bizonyította, függőhidak esetében a korábbinál sokkal jobban számításba kell venni az aerodinamika törvényszerűségeit és az extrém időjárási viszonyokat. Innen pedig már elég egyértelmű az átvezetés Európába és a mai nyárra, amikor az extrém hőhatásokkal számolni kell főleg a kötött pályán, mert a sínek meggörbülhetnek – de ez igaz a hidak, felvonók kábelezésére is. A híres San Francisco-i, kábel vontatású villamos sodronyait például minden fordítónál (mert a zsákutca végén egy speciális szerkezettel egyszerűen megpörgetik a szerelvényt, melynek mindkét végén van vezetőfülke) szemügyre veszik az alkalmazottak. Pontosan a kábelek korróziója okozta Európa legnagyobb modern kori híd-drámáját, amikor 2018-ban Genova legfontosabb viaduktja a feszítő kábelek elfáradása miatt összeomlott, 43 ember meghalt . A kiváltó ok az volt, hogy nem ellenőrizték megfelelően a szerkezetet, s a szükséges cseréket sem végezték el. Van azonban egy másik tanulsága is a híd-tragédiáknak – mégpedig a 2024-es Francis Scott Key sorsa. Baltimore kikötőjében ugyanis az egyik hatalmas konténerhajó navigációs gondja miatt nekiment a pillérnek, a híd pedig másodpercek alatt összeomlott. Manapság, amikor a világ szomjazik az olajra és a gigahajókon szállított alkatrészekre, feltétlenül gondolni kell arra, hogyan is védik az ilyen nagyon nehezen irányítható monstrumoktól a hidak pilléreit? Több ezer átkelő van veszélyben, s mindenkinek nem lehet olyan szerencséje, mint Walternek 1976 augusztusában...